–

Az önbizalom kódja lányoknak két újságíró, a brit Katty Kay és az amerikai Claire Shipman könyve. Mindketten olyan területen váltak sikeressé, amelyet férfiak dominálnak. Ezt napilapos pályafutásom alatt a saját bőrömön tapasztaltam. Pont ezért voltam annyira kíváncsi, hogyan fognak meg egy olyan komplex és egyben nehezen körülhatárolható témát, mint az önbizalom.

Amióta újságíró vagyok, rendszeresen mondogatják nekem a legkülönfélébb emberek, milyen jó, hogy nekem van önbizalmam. Hát, ha valaki közelebbről ismer, pontosan tudja, hogy ez azért finoman szólva sincs így. Legalábbis nem mindig.

Az önbizalom nem egyenlő azzal, hogy valaki biztos a tudásában egy adott területen – igaz, az utóbbi sokat segít az előbbiben. Az önbizalom azzal sem egyenlő, hogy valaki ki meri nyitni a száját – és pont emiatt fordul elő velem is gyakran, hogy túlkompenzálok.

Mert ha az az előfeltevésem, hogy már megint nem fognak komolyan venni (ahogyan az gyakran előfordul egy hímsoviniszta közegben), akkor elképzelhető, hogy túllövök a célon, és egy fokkal hangosabb, erélyesebb, nyersebb leszek a szükségesnél. Órákon át sorolhatnám, miféle praktikáink és rossz gyakorlataink vannak a helyzetekre, amelyekben önbizalomra volna szükségünk, de legfeljebb a célunkból meríthetünk erőt.

Ez néha őrületesen fárasztó. Néha szabályosan úgy érzem, hogy nincs miből gazdálkodnom. Épp ezért állati boldog lettem volna és nyilvánvalóan sokkal kevesebb hülyeséget csinálok, ha kiskamaszként olvashatom ezt a könyvet.

Hopp, várjunk csak, nem épp most szabadkoztam amiatt, mert nem sikerült hibátlanul alkalmazkodnom egy eleve nem fair társadalmi-szakmai berendezkedéshez? Hát, úgy látom, nem árt még egyszer végigolvasnom a könyvet.

Aztán gyorsan továbbadom egy olyan lánynak, akinek talán megváltoztatja az életét. Elég nagy esélyt látok rá.

Az önbizalom kódja lányoknak elég titokzatosan, kissé túl „amerikainak” hangzik. Pont, mint a címek, amiket nap mint nap kitalálunk az oldalon is, hogy a szerintünk fontos, hasznos, érdekes információk minél többekhez eljuthassanak. A cél meg az eszköz, ugyebár. Szóval én megengedő vagyok a hangzatos címekkel, ezzel is az voltam, és tulajdonképpen gyorsan meg is nyugodtam, hogy a szlogenszerű cím pofonegyszerű, ám annál lényegesebb dolgokat takar. Nézzük hát, pontosan mi is az önbizalom kódjának három fő összetevője!

1. Merj kockáztatni!

Gondolom, nem véletlenül ez az első pont a könyvben: talán ezt a legnehezebb meglépnünk. Pontosabban: ha ez megvan, a többi szinte gyerekjáték. Hisz tulajdonképpen egész gyerekkorunkban igyekeznek biztonsági játékost nevelni belőlünk. „Járt utat a járatlanért el ne hagyj” – hangzik a mondás. „Lassan járj, tovább érsz!” – és így tovább.

Osztályozzák a magatartásunkat, nyomasztanak azzal, hogy jó jegyeket kell szereznünk, jó iskolát megcéloznunk a továbbtanuláskor. Számtalan történetet hallottunk mindnyájan, amelyek arról szólnak, hogy valakinek volt egy álma, a szülei viszont erőltették, hogy „legyen egy biztos állásod, gyermekem”. Sőt: akár a te történeted is ilyen.

Egyrészről érthető, hogy senki sem szeretné bizonytalanságban tudni azt, akit szeret – másrészről viszont nem lehet folyton a biztonság a legfontosabb szempont. A biztonság önmagában nem érték, ha megalkuvásra, az álmaink feladására kényszerít.

Napjaink technológiai fejlődése mellett az, aki azt mondja, tudja, mi lesz velünk vagy a gyermekeinkkel öt-tíz év múlva, hazudik. De akkor miért ragaszkodunk mégis olyan fafejűen a régi berögződésekhez? Megfeddjük őket, ha rossz jegyet hoznak haza, különtanárhoz járatjuk, hogy felzárkózzanak a sztenderdhez, miközben lehet, hogy az osztálytársaknál sokkal tehetségesebbek valamiben, amiben így nincs lehetőségük kibontakozni. Mindennek a tetejébe úgy tartja a közvélemény, hogy a „jó gyerek” szófogadó, nem ellenkezik a felnőttekkel. Belém is ezt sulykolták – hát, hiába. 

Ebből egyenesen következik, hogy a gyerekek nagy része nem kockáztat, és még csak szólni sem mer arról, mit is szeretne tenni valójában. Ha viszont azt érzik, hogy nem kell mindig tökéletesen teljesíteni, hibátlannak lenni, szabad letérni a megszokott ösvényről, akkor bátrabbá válnak, és küzdenek az álmaikért.

Egyszer egy korábbi munkahelyemen vidékre mentem tudósítani. Vagy fél tucat kétségbeesett és dühös telefonhívásból derült ki az odaúton, hogy a szerkesztőségben óriási patália kerekedett abból, hogy egyedül mentem, és nem vittem fotóst. Mivel a célom épp az volt, hogy fotózni menjek, és csak jófejségből ajánlottam be egy riportot az adott meccsről, döbbenten álltam a balhé előtt. A problémát az okozta, hogy ez a lapnál nem volt szokás. Mert nem lehet az, hogy egyszerre fotózom, és aztán írok is az eseményről. A (férfi) képszerkesztő pedig felhívott, hogy megkérdezze, hogyan fogom küldeni a képeket. Mondtam, hogy hoztam laptopot, lesz wifi, nem egészen értem a kérdést – mire ő kibökte: nem biztos abban, hogy tisztában vagyok a fájlformátumokkal és a felbontásokkal. Történt ez akkor, amikor egy angol városban a buszokon és az óriásplakátokon is az én fotóim virítottak. Szóval – amint azt a könyv is sokszor elmondja, tehát hál' istennek, nem szépít semmit – a megszokott ösvényről letérni néha szívás. De megéri – hosszú távon legalábbis. Rövid távon meg rohadt sokat segítene rajta az önbizalom.

2. Agyalj kevesebbet!

Ó, igen. Az összes túlagyalással kapcsolatos mémet rólam mintázták – de a könyv szerint bőven akadnak sorstársaim. Az persze természetes, hogy a kiskamaszok folyton a külvilág visszajelzései miatt aggódnak, de vajon képesek vagyunk kinőni ezt felnőttkorunkra? Szerintem nem. Kissé skizoid, de így van: miközben élvezettel viselek furcsa ruhákat, fittyet hányok egy csomó szabályra, a legapróbb hülyeségek miatt vagyok képes napokon át emészteni magam. Néha már úgy szólnak rám a többiek a szerkesztőségben, hogy engedjem el végre…

A könyv egyik legjobb része az, amelyben nyilak segítségével azt magyarázzák a szerzők, hogy gyakran épp a félelmeink miatt rontunk el dolgokat, nem pedig azért, mert eleve rosszul sült volna el a próbálkozásunk, vagy mert tehetségtelenek volnánk.

Szerintem az ilyesfajta „önbeteljesítő jóslatok” a legtöbbünk számára ismerősek: én például gyakran olyan körültekintően akarok mindent megcsinálni, elrendezni magamon és magam körül egy-egy fontos esemény előtt, hogy a végén épp emiatt kerülök időzavarba.

Bár a szöveg egyértelműen kislányoknak íródott, többször is azon kaptam magam az olvasása közben, hogy megkönnyebbülök: nahát, nem vagyok egyedül! Más is pont így agyalja túl a dolgokat!

A szerzők sok-sok rövid sztori mellett gyakorlatokkal, feladatokkal, ábrákkal mozgósítják az olvasót, és késztetik arra, hogy másként tekintsen az eddigi rossz viselkedésmintákra, és felülírja azokat. És nem csak a levegőbe beszélnek: egy csomó tudományos kutatási eredmény és statisztikai adattal támasztják alá vagy magyarázzák el mindazt, amit leírnak. Ezek például elég rémisztő adatok (amerikaiak, de meg lennék lepve, ha a hazaiak sokkal magasabbak lennének):

A természettudományok, technológia, műszaki tudományok és matematika területén dolgozóknak csak a huszonöt százaléka nő.

 A nők a férfiak fizetésének nagyjából nyolcvanhárom százalékát keresik meg, függetlenül attól, hogy mi a beosztásuk. Tehát, ha egy férfi egy dollárt keres, akkor egy nő csak nyolcvanhárom centet kap ugyanazért a munkáért. (Hogy ez mennyire nemcsak Amerikában van így, jelzi, hogy épp a minap tett közzé a Központi Statisztikai Hivatal friss adatokat erről. Ezek szerint jelenleg a magyar férfiak átlagosan csaknem 45 ezer forinttal keresnek többet havonta, mint a magyar nők.)

A lányok kilencvenkét százaléka szeretne valamit változtatni a külsején.

Tízből kilenc lány érzi a divatipar és a média felől érkező elvárást, hogy karcsúbbnak kell lennie.

Az amerikai lányok ötvenhárom százaléka elégedetlen a testével tizenhárom éves korára. Tizenhét éves korban pedig ez az arány hetvennyolc százalékra emelkedik.

Tízből nyolc lány adja fel a sportot, nem vesz részt iskolai eseményeken és nem tölt időt a barátaival – egyszóval lemond az élet szórakoztató oldaláról –, mert nem elégedett azzal, ahogy kinéz.

Tízből hét lány nem áll ki magáért vagy a véleményéért, ha nem elégedett a kinézetével.

Ez az utolsó különösen szíven ütött.

3. Légy önmagad!

Amikor beköltöztettek a középiskolai kollégiumba, anyukám annyit mondott búcsúzóul: „Csak most az egyszer legyél szürke kisegér”. Hát, majdnem sikerült. Azt hiszem, ez volt az utolsó erre irányuló próbálkozása a szüleimnek, aztán belátták: valójában soha egyetlen pillanatig sem akartam nem önmagam lenni. Márpedig én zűrös vagyok. Néha nehezen érthető, mit miért teszek, hol feltűnő vagyok, hol eltűnő (ezt hívják ambivertáltnak), nagy általánosságban pedig öntörvényű. Azok a tanárok és azok a főnökeim, akik vették a fáradságot, hogy a lázadásom mögé lássanak, pontosan tudták: lehet, hogy tüntetőleg nem jegyzetelek egyes órákon, ha viszont olyan feladatot kapok, amiben hasznosnak érzem magam, hegyeket mozgatok meg, és viszem a hátamon az egész projektet. Tulajdonképpen nem ez lenne a lényeg? Hogy mindenki a saját maga által kényelmesnek érzett területen mozoghasson? (Nem, nem a komfortzónáról beszélek!) Nem így tehetnénk szert minél több sikerélményre?

Noha a jelenlegi társadalmi berendezkedés nem ennek kedvez, „a legjobb védekezés a támadás” elvét követve a legkevesebb, amit tehetünk, hogy kilógunk a sorból. Ha ugyanis elég sokan lógunk ki, akkor megkérdőjeleződik, vajon biztosan ott-e az a sor, ahol lennie kell.

Talán úgy tűnhet, hogy Az önbizalom kódja lányoknak csupa ismert dolgot sorakoztat fel – valójában azonban ezekről a dolgokról csak keveset és ritkán beszélünk. (Biztos vagyok abban, hogy a kevésbé szerencsés gyerekeknek senki nincs, aki elmondaná őket.) Szóval sok minden van ebben a könyvben, ami még felnőtt fejjel is hasznos, de minimum elgondolkodtató. Motivációs sztorik, tesztek, magyarázatok, ábrák segítenek egy-egy jelenség mélyére ásni, és megérteni, hogy milyen súlyos és szerteágazó következményei vannak egy olyan apróságnak is, mint hogy valaki, mondjuk, nem elégedett a frizurájával. (Mint én ma.)

A végére egy rövid részlet A magabiztos lányok kiáltványa című részből. Hátha valakinek szüksége volna rá. Mármint rajtam kívül.

Jogom van ahhoz, hogy tiszteljenek.

Jogom van a határaimhoz és a személyes teremhez.

Beszélni vagy cselekedni fogok, ha valaki vagy valami kellemetlen helyzetbe hoz.

Nem teszek mindig mások kedvére – nem ez a dolgom.

Elég erős vagyok hozzá, hogy viseljem a tetteim következményét.

Csepelyi Adri