–

Harmincas ismerősöm meséli, hogy totál kiborította egy férfi, akivel hónapok óta beszélget éjszakánként. Még tavasszal kezdődött a flörtjük, amikor is egy Facebook-poszt nyomán eszükbe jutott, hogy valaha egy iskolába jártak.

Hogy ki írt rá először kire, arra már nem emlékszik Zsuzsa (nevezzük így), meg arra sem, ki kezdett el először évődni a másikkal, ki lépte át először virtuálisan a haverhatárt. Még az is lehet, hogy ő volt, de mint mondja, akkor még nem tudta, hogy a férfi házas. Mondjuk, rövid nyomozás után kiderült a turpisság, de mikor ezt tudatta Péterrel (nevezzük őt meg így), azonnal érkezett a válasz: ez a frigy már csak papíron létezik valójában.

Zsuzsa átgondolta a dolgot, és arra jutott, hogy túlságosan vonzó ez a pasi ahhoz, hogy futni hagyja, csak mert jogilag még a másé.

Egyre többször írtak egymásnak

Gyakorlatilag minden éjjel beszélgettek, és napközben is sokszor küldtek „édes kis semmiség” üzeneteket egymásnak. Pont úgy, mint a szerelmesek, csak azzal a különbséggel, hogy igazi találkozóra sosem került sor, sőt, még telefonhívásra sem, mindig csak írtak és írtak és írtak. Amikor már egy komplett levélregényt kitett a levelezésük, az egyre türelmetlenebbé váló Zsuzsa félretette a büszkeségét, és felvetette, hogy fussanak össze egy kávéra valahol. Az üzenetre sokáig nem jött válasz, majd valami olyasmit írt a férfi, hogy most nagyon sok a munkája, de egy-két hét múlva boldogan.

Egy hónap múltán Zsuzsa megint feltette a kérdést, ezúttal némi érzelmi zsarolással fűszerezve: akarsz velem találkozni vagy csak játszunk?

Péter egy hét múlva válaszolt, hogy tényleg nagyon el van havazva, de adja meg a számát az ismerősöm, majd jelentkezik egy konkrét randitippel.

Azóta sem hívta fel.

Efféle történetből, állítom, több tucatnyit hallgattam végig az elmúlt években. Ezért merem megkockáztatni, hogy kijelentsem, mintha lenne egy izmos csoport a közösségi médiában: a köddé váló virtuális lovagoké.

Amikor blogom, a Madame Fregoli olvasóit erről kérdeztem, a válaszolók arról meséltek, igen, ők is belefutottak már egy-két-x ilyen lovagba.

Van, aki humorral tekint vissza a kalandra, más – a többség – dühösen, csalódottan. Van, aki egészen kiábrándult a párkeresésből (meg a felszívódó férfiakból) e kalandok miatt, sőt, olyan is akad, aki saját férjét buktatta le egyszer, aki a Facebookon csapta a szelet egy rakás asszonynak.

Olyan történetet is hallottam, hogy valaki, mint kiderült, ugyanazt írta több nőnek is, konkrétan ide-oda másolgatta hatásosnak bizonyult mondatait.     

Érdekes, hogy miközben minket (is) úgy szocializáltak, hogy a „pasik csak AZT akarják” (attól függetlenül, hogy ez igaz vagy inkább sértő általánosítás, én az utóbbira szavazok) mostanában egyre többször hallom, hogy na, pont AZT nem akarják. Miközben akarhatnák, hisz a Facebookon jól megágyaztak történetesen a romantikának.

És úgy tűnik, nem életkorfüggő a jelenség, ugyanis ismeretségi köröm alig huszonévesei ugyanúgy belefutnak időnként a modern kori trubadúrokba, szájhősökbe, „gyávorkákba”, ahogy egyik olvasóm fogalmazott, mint jóval idősebb sorstársaik, házasságon innen és túl.

Mi lehet az oka annak, hogy oly sok nő lebeg a virtuális térben, mint valami sárkány a levegőben – miközben a madzag a fantomok markában van?

De álljunk meg rögvest egy pillanatra: nem csak férfi trubadúrok vannak, fura, nehezen értelmezhető játszmákat a nők is játszanak – talán csak jobban rejtegetik a férfiak a sebeiket. Kaptam olyan leveleket, kommenteket a blogomat olvasó férfiaktól, amelyben elmondják, hogy velük is megesett hasonló – köddé válós – sztori fordított szereposztásban, azaz a nő szívódott fel, vagy kérte ki magának egy idő után a szavai „félremagyarázását”, esetleg a váratlanul felbukkanó dühös házastárs küldte el őket… máshová ismerkedni.

Mások megpróbálták elmagyarázni nekem, mi vezet oda, hogy egy férfi egyszer csak felszívódik, „túl sok munkája” van épp, nem tud összejönni a találka, és legfeljebb a kósza üzengetések férnek bele a játékba.

Igen, játékba.

Mert jellemző reakció volt mindkét oldalról, hogy voltaképp az ilyen flörtöket nagyon nem kellene, illetve szabadna komolyan venni, attól függ, honnan nézzük, ugye.

Ezen a ponton merült fel bennem, hogy talán nem ugyanazt a virágnyelvet használjuk mi, nők és férfiak ezen a viszonylag új ismerkedési terepen.

És beleélni magunkat egy közösségi oldalon szövődött románcba legalábbis veszedelmes

Persze mondd ezt egy olyan embernek, aki jó hosszú ideje vágyik arra, hogy valaki odafigyeljen rá, szeresse, értékelje!

Naná, hogy mint mentőövbe fog kapaszkodni pár szép szóba, „szív küldi szívesen” dalba, közös poénba, virtuális intimitásba vagy akár szextingbe. És naná, hogy arról ábrándozik, a valóság is olyan szép lesz, mint az avatár.

Ha az az ember, aki napokon, heteken vagy akár éveken át (ilyen történet is sok van) fűt valakit, egész egyszerűen sosem válik elérhetővé testi-lelki valójában, akkor nem kell sok időnek eltelnie ahhoz, hogy mérgezővé váljon az az ábránd, ami rövid ideig esetleg azt jelentette, hogy van miért (kiért) felkelni reggel.

Az egyik oldalon könnyek, fájdalom, düh, de a másikon sem a sátán írogat, ez egyértelmű.

Hanem egy ember, akinek szintén hiányzik valami vagy valaki az életéből, esetleg önmagából, hisz, ha nem így lenne, nem flörtölne a neten, vagy legalábbis nem válna köddé, amint a való világban is az ostromlott hölgy elé kellene állni.

Vajon miért szívódnak fel a virtuális trubadúrok?

Na, erre sokféle lehetséges magyarázatot hallottam.

A nőktől a leggyakoribb válasz, csípőből: aki így flörtöl, az tuti tilosban jár. Esetleg: Gyáva. Sőt: aljas.

Megkérdeztem persze férfiakat is, mit gondolnak az efféle „ghostingról”, ők ezeket a lehetséges indítékokat sorolták fel, olykor saját tapasztalatból:

1. A férfi, aki nő(k)re írogat rá, de nem akar randizni, az unatkozik.

2. Hajtja a vadászösztön, és a virtuális pipa is pipa, a „meglehetne, ha akarnám” is pontot ér.

3. „Költséghatékony”, viszonylag probléma- és rizikómentes szórakozás.

4. Megcsalás lehet a cset is, de mondhatod másnak is, magadnak is, hogy „végtére is nem történt semmi, hozzá se értem”.  

5. Miközben a való életben „villantani” kell, a Facebook-csetben sokkal egyszerűbb vonzónak tűnni.

6. A közösségi térben olyan lehetsz, amilyen csak lenni akarsz, bármit bármeddig tupírozhatsz.

7. Vagy az ellentéte: a virtuális térben végre önmagad lehetsz. 

8. Azt mondasz, amit akarsz.

9. Elmondhatod végre őszintén valakinek, amihez nincs bátorságod szemtől szembe.

10. Olcsóbb és olykor hatékonyabb egy csetpartner, mint egy pszichológus.

Ami közös pont volt a férfiak és nők válaszában, hogy nagy félreértések lehetnek ezen a téren nő és férfi, ember és ember között a szándékot, a vágyakat illetően.

Pont, mert hiányzik a metakommunikáció

Csak szavak felelnek szavakra, gyakran előfordul, gyakrabban, mint a valódi randevúkon, hogy hibásan dekódoljuk a másik üzenetét, és a képzeletünk egészíti ki a csonka információt. Nem látjuk a másik arcát, mozdulatait, nem halljuk a hangját, azt, hogyan hangsúlyoz bizonyos szavakat, és így gyakorta csak érteni véljük a mondatait. Elvész a lényeg, és marad valami fura, ködös benyomás, amit értelmezhetünk így is, úgy is, nem könnyű észnél lenni.

Persze mindig van, akinek kapóra jön élénk képzeletünk, vágyunk hátszele, és él is a bimbózó lehetőséggel, élvezi, hogy olyan reakciókat válthat ki, amelyeket talán a való életben, más keretek közt nem sikerül.    

De olyan történeteket is hallottam, hogy exek bukkannak fel előszeretettel időnként a semmiből egy kis nosztalgiázásra, már amennyiben a másik fél is kapható rá. És ha kapható, akkor az persze önbizalom- és egoturné, hisz azt a képzetet keltheti bárkiben: „engem nem lehet elfelejteni”.

És ezzel a jutalomfalattal talán jól is lakik, szükségtelen további „bonyodalmakat” okozni egy igazi találkozással, pláne, ha a valóságban már rég túllépett a múltján.

Ne legyünk álszentek, mindannyian vadászunk időnként kedvességet, dicséretet, egyáltalán, bármilyen visszajelzést a neten, ami lefordítható úgy is, hogy „igen, tudom, látlak, létezel”!

És igen, ha jobban belegondolunk, különféle szívfájdalmak, kívánságok, célok mentén használjuk egymást a közösségi oldalakon. Ebben azért jelentős különbség nincs is a való élet és a virtualitás között.

Talán csak annyi, hogy lényegesen könnyebb egy kattintással kiszállni egy csetből örökre, mint megmondani a szomszéd utcában lakó férfinak-nőnek, akinél bepróbálkoztál, hogy bocs, mégse kellesz. Ettől még persze a felelősség az felelősség, súlya a telefonba pötyögött szónak is van, nem csak annak, amelyet valakinek az arcába mond az ember – vagy amelyet valami okból készségesen elhiszünk, holott valójában azt sem tudjuk, ki mondja és miért.

Ui.: Vigyázzatok egymásra, és írjátok meg, mi a ti tapasztalatotok virtuális trubadúrok terén!                     

Kurucz Adrienn 

A ghostingről bővebben is olvashatsz Fiala Borcsa korábbi írásában ITT