–

Sokat jelentő, semmi kis üzenet

Pár nappal ezelőtt elém került egy sztori, ami annyira piszlicsáré semmiség, hogy igazából szót sem érdemelne. Ennek ellenére futótűzként söpört végig a neten, rengetegen kommentelték, osztogatták buzgón, és bennem is sok gondolatot, érzést elindított. Az kiindulópont roppant egyszerű, szóra sem lenne érdemes, ha nem volna mégis ügyes, hatékony kis sebtapasz ez egy nagyon jellemző, komoly problémára. Egy nő posztolta ki az üzenetet, amit egy randipartnerétől kapott, és valahogy úgy hangzott, hogy:

„Köszönöm neked a tegnap estét, nagyon jól éreztem magam. Ám átgondolva a dolgokat, be kell látnom, hogy a kémia sajnos nem működik közöttünk. Kívánok neked minden jót.”

Tiszta, őszinte, egyenes beszéd, korrekt búcsú, ami senkiben sem hagy rossz érzéseket. A felek tovább tudnak azonnal lépni, senkinek nem kell kudarcosnak, netán sültbolondnak éreznie magát – mint ahogy az gyakran történni szokott, ha az ígéretesnek induló találkák, netán szépen csordogáló kapcsolatkezdemények közepén valaki hirtelen kámforrá válik.

A többi néma csend

„Fél éve jártam egy fiúval, úgy tűnt, hogy szerelmesek vagyunk. Ám egy hétköznapi vita után egyszer csak nem szólalt meg többé a telefonom. Az az igazság, hogy én sem emeltem fel, miközben évekig azt hittem, hogy a fiú ghostingolt, még ha nem is hiszem, hogy ő is ugyanúgy hiányolta volna a korrekt elválást. Válaszok híján teljesen a fantáziám rabjává váltam. Nagyon sajnálom, hogy a büszkeségem erősebb volt, mint hogy feltegyem a kérdéseimet. Idővel aztán beszéltünk, de a Nagy Megbeszélésre nem került sor, és egy ponton egyértelművé vált, hogy ő ezt soha nem fogja nekem megadni. Végül egy hipnoterapeuta segített, aki lehetővé tette, hogy elbúcsúzzak tőle, ha csak a fejemben is. Hihetetlenül felszabadító élmény volt. Voltam én is már érzelmileg kevésbé érintett egy kapcsolatban, de azt soha nem tenném meg senkivel, hogy ugyanilyen helyzetbe hozzam.

Szerintem lehet méltósággal szakítani. Kár, hogy nincs ennek kultúrája.”

– mesélte nekem Karola, akit sokkal jobban megviselt a barátja eltűnése, mintha simán csak szakított volna vele.

Hasonló sztoriról számolt be Dávid is. Egy buliban ismerte meg a kifejezetten jóvágású, okos, művelt, kitűnő családból származó Emilt. Azonnal hatalmas szerelem lett belőle, majd pár hónap szenvedélyes kapcsolat után Emil felszívódott. Dávid először természetesen arra gondolt, a párját baleset érhette, elveszítette a telefonját, úgyhogy igyekezett őt minden lehetséges módon megtalálni – sikertelenül. Azóta több mint tíz év telt el, Dávid régóta boldog párkapcsolatban él mással, de miközben mesél erről a régi történetről, kihallom a keserűséget és a dühöt a hangjából. „Az a legszemetebb ebben, hogy így képtelen vagy lezárni. Nekem hónapokba telt, míg magamban el tudtam valahogy intézni, de folyamatosan kísértett az érzés, hogy mekkora hülyét csináltam magamból.

Egy szakítás olyan kicsit, mint egy temetés. Szükség van arra, hogy elbúcsúzz, hogy el tudd kezdeni a gyászmunkát. Rohadt gyáva szemétségnek tartom, ha a másik ettől megfoszt. A kapcsolat vége legalább olyan fontos, mint a kezdete.”

„Hogy lehettem ekkora hülye??!”

Valóban, ez az egyik legnagyobb igazságtalanság a ghostingban, azaz abban a nem túl bátor lépésben, amikor valaki meg akarja úszni a szakítást, a konfliktust, a másik megbántását, ezért inkább felszívódik. Hiszen így sokkal nagyobb sebet ejt rajta, megalázza, saját maga előtt teszi nevetségessé azt, akit egy időben még méltónak tartott a figyelmére. Így csak a terápia vagy a barátok és a humor segíthet a feldolgozásban, mint Judit esetében:

„Jó pár hete randiztam a sráccal, mindennap rengeteget írtunk egymásnak, közös programokat terveztünk. Aztán egy pénteki napon üzenetet küldött: „Nemsokára találkozunk, hívlak, csak elmegyek futni, majd jövök”. Ezt követően azonban nem jelentkezett. Én próbáltam keresni, mert hát, mi jut eszébe az embernek: biztos balesetet szenvedett, kirabolták, megölték. Ám hiába kerestem, nem vette fel a telefont, nem válaszolt. Nem értettem. Olyan udvarias fiú, soha nem lépne le csak úgy szó nélkül. Két héttel később törte meg a csendet. Írt, hogy ne haragudjak, de ez most neki nem megy. Ennyi. Semmi több. Nagyon rossz volt. A feldolgozásban az segített, hogy a barátaimmal poént csináltunk az üzenetéből.

Ez lett a szállóigénk jó darabig arra, ha valaki nem akar foglalkozni épp a körülötte levőkkel vagy csak lelépne. »Elmentem futni, majd jövök«.”

A kép fonákja

Valószínűleg mindenki tisztában van a lelke mélyén azzal, milyen sérüléseket okozhat, ha szó nélkül felszívódik. Ennek ellenére a mai randivilágban ez nem is olyan ritka jelenség – még ha olyan extrém szituációk, mint a már említett, hónapok óta tartó kapcsolatból való elillanás, nem is túl gyakoriak (remélhetőleg). Sokkal sűrűbben fordul elő azonban az a gyakorlat, hogy pár alkalom, üzenetváltás és beszélgetés után a másik mintha elfeledkezett volna rólad, néha tényleg szó szerint:

„Volt ez a srác, őszintén bíztam benne, hogy lesz valami szikra köztünk. Ám egyszer csak azt vettem észre, hogy eltelt úgy három nap, hogy eszembe se jutott. Elfelejtettem azt is, hogy írnom kellett volna neki, hogy melyik filmet nézném meg a következő randinkon. Ő teljesen érthető okokból nem jelentkezett, hiszen abban maradtunk, hogy én fogok, másrészt korábban már ghostingoltam nála. Tervben volt, hogy megírom neki, sajnos nem érzem azt, amit kéne, de mivel egyébként is halogatós vagyok, így csak teltek a napok. A végén már úgy voltam vele, ez már így is, úgy is kínos. Elsunnyogtam a dolgot, még magam előtt is. Azóta is szégyellem magam érte.

Na, de isten nem ver bottal, nálam is visszanyalt a fagyi, egy másik fiú épp a napokban jelentkezett be, hogy aztán újra eltűnjön.

Talán azért jó, hogy néha én is ghostingoltam, mert nem áltatom magam, és nem magamban keresem a hibát. Tudom, hogy valószínűleg ő is azért lépett le, amiért én a másik fiúnál: mert egyszerűen nem jövök be neki annyira, vagy jött valaki, aki jobban felkeltette az érdeklődését. 

Mindenesetre elhatároztam, hogy a következő fiúnál – ha esetleg úgy alakul –, bármennyire is az elején tartunk, megmondom őszintén, ha nem szeretnék többet találkozni vele, vagy ha nem érzem, azt, amit kéne.” 

Magadnak tartozol vele

Bár én soha nem koccoltam le búcsú nélkül, meg kell vallanom, mégsem tartom teljesen ártatlannak magam. Hiszen egy időben előszeretettel szakítottam üzenetben. És igen, még a telefont sem voltam hajlandó felvenni. Gyáva voltam és önző, a hátam közepére kívántam a kérlelést, a huzakodást, az elválással járó esetleges konfliktust. Nem akartam megmagyarázni a döntésemet még akkor sem, ha tudom, hogy a visszajelzéssel esetleg segíthettem volna az illetőn.

Aztán az egyik ilyen eset után elővett egy barátnőm, és nagyon lebaltázott. Szépen elmagyarázta, hogy ezzel a megúszós gyakorlatommal hosszú távon csak magammal szúrok ki. „Saját magadat értékteleníted ezzel el. Ha valaki jó volt neked arra, hogy együtt legyél vele, akkor igenis bele kell állnod a szakításba. Odamész, megköszönöd, elmondod, mi a szitu, és elbúcsúzol.

Mert ha ezt nem teszed meg, egy idő után magadat fogod kevesebbnek érezni. Pontosan annyinak, mint amennyire ezeket a kapcsolatokat tartod. Visszaüt.”

Teljesen igaza volt, ahogy ez kiderül Dóra vallomásából is:

„Sokszor előfordul, hogy az emberek úgy tűnnek el, mint szürke szamár a ködben. És ahogy ez egyre gyakrabban megesik, azon veszed észre magad, hogy te is elkezdesz így viselkedni. Soha azelőtt nem jutott volna eszembe, mert tiszteletlen és embertelen dolognak érzem. Ennek ellenére mégis elkövettem. Sérült emberektől érzelmileg sérülünk, és mi is sérültekként kezdünk viselkedni. Úgy szeretném az egészet a magam mögött hagyni, hogy el sem tudom mondani. Azt gondolnád, hogy idővel egyre tapasztaltabb és ellenállóbb leszel. De csak egyre sérülékenyebb.”

Fiala Borcsa