–

Még mindig nem tudom, hogyan szólíthatnálak meg: kedves, drága, tisztelt?

Úgy nem szólíthatlak, mint egy barátot szokás, mert bármilyen jó voltál is hozzám mindig, sosem tekintettelek barátomnak. És bármennyire nehéz ezt leírni, de tisztelni sem tiszteltelek soha.

Az, hogy igazán sosem szerettelek, nem rajtad múlott.

Mindig is remekül kiszolgáltál, elviseltél tőlem mindent: nem betegedtél meg súlyosan, nem okoztál tartós fájdalmat – mert ugye, ezek lennének az igazi cserben hagyások. Épp ezért szégyellem magam, hogy azt éreztem, elárultál azzal, hogy nem olyanná váltál, amilyenné kellett volna, amilyenné szerettem volna.

Tizennégy voltam, amikor egy nyár alatt szinte varázsütésre változtál meg.

A több mint tizenöt kiló plusszal vastag lettél, hízott és puha, nem extrém módon, de épp annyira, hogy a környezetemben mindenki szóvá tegye, hogy kiírjam magam a csinos lányok sorából, ahová az ember tinédzserként olyan nagyon vágyik, vagy hogy az üzletben az eladólány beszóljon, hogy az én méretemben nem tartanak ruhákat. Minden kecsességet és bájt nélkülözve nőttél számomra totál elfogadhatatlanná. És mintha ez lenne a legtökéletesebb forma az egész világon, évekre így is maradtál. Na, onnantól kezdve nem tiszteltelek többé.

Furcsa, mert ennek ellenére, vagy épp ezért, már a fene se tudja, mégis a megszállottad lettem. Elkezdtelek folyamatosan figyelni, méricskélni. A legapróbb változás sem kerülhette el a figyelmem. Az azóta eltelt tizenhat évben rengeteg gondolatom forgott körülötted. Milyen vagy éppen, mennyire vagy kívánatos, szép, elfogadható? Ahogy néztelek, a válasz legtöbbször ugyanaz volt: számomra egyáltalán nem. Néha persze mások tekintetében pár pillanatra sikerült meglátnom az erényeidet, és olyankor jó volt. Kibaszottul jó. És akkor az is eszembe jutott, hogy vannak emberek, akiknek minden napjuk így telik, hogy belenéznek a tükörbe, és alapvetően elégedettek, szeretnek a saját bőrükben lenni. Irigyeltem őket. Sokszor egyenesen utáltam.

Próbáltam én is felszívni magam, mantrázni, hogy minden fejben dől el, és ha magam is elhiszem, hogy elég jó vagyok, elég szép, akkor mások is el fogják. Vadul kerestem a visszaigazolást kívülről, közben újra és újra rám tört a lelkifurdalás, hogy miért picsogok, az én bajom semmi néhány emberéhez képest. Persze a fejemben nem néhány ember volt, hanem egyedül én.

Aztán nagy nehézségek árán mégis sikerült lefogynom, és a súlyomat is tartanom.

Azt hittem, így kiegyenlítettnek tekinthetjük a számlát. Te megtetted, amire vágytam, mostantól szerethetlek végre. Hát rohadtul nem így megy ez. Azt ugyanis egy fél szóval sem említette senki, hogy ha lefogyva tükörbe nézek, még évekig azt a régi formádat látom majd. Hogy egy ideig ugyanúgy nagyobb ruhákat vásárolok magamnak. Senki sem mondta, hogy akinek egyszer már volt komolyabb súlyfölöslege, annak nemcsak fizikailag kell lefogynia, hanem fejben is. És azt sem mondta senki, hogy ugyanúgy a testem, a súlyom megszállottja maradok: hogy rettegve figyelem majd, nem híztam-e, és ha mégis, szorongás lesz úrrá rajtam két rohadt kiló miatt is, és ugyanúgy nem tudlak majd tiszta szívből elfogadni. Pedig régóta akarlak.

Ma már tudom, hogy amikor a legelkeseredettebben és leggörcsösebben vágytam rá, szinte esélyem sem volt szeretni téged. Nem volt elég türelmem, empátiám irántad, nem törődtem úgy veled, ahogy megérdemelted volna. Sőt, igazából az esetek többségében nagyon szemét módon bántam veled: rengeteget bántottalak szavakkal, gondolatokkal, eszetlen fogyókúrákkal sanyargattalak, szeméttel etettelek. A sok munkával kizsigereltelek: nem hagytalak pihenni, regenerálódni, csak hajtottalak és hajtottalak a totális kimerültségig. Egy pillanatra sem gondoltam arra, hogy mit okoz ez benned, bennünk. Ahogy arra sem gondoltam, hogy ne csak elvegyek, hanem adjak is: odafigyelést, törődést, és rajtuk keresztül végre szeretetet is. Ezekért nem tudok elégszer bocsánatot kérni.

Tudom, hogy nem lehet meg nem történtté tenni a dolgokat. És sajnos bármennyire akarom is, azzal is tisztában vagyok, hogy nem tudlak majd egyik napról a másikra megszeretni. De basszus, ígérem, hogy meg fogom próbálni!

Előtte viszont még egy utolsó kérésem lenne: bocsáss meg!

Filákovity Radojka

Képek: Bielik István