–

42 éves vagyok

Cirka 20 éve vezetem a saját háztartásomat, ugyanennyi ideje főzök majdnem mindennap. Amióta gyerekeim vannak, alakul úgy, hogy egy nap többször is. Mert nekem ez fontos, a gondoskodás és öngondoskodás egy formája.

Tizennyolc éves korom óta dolgozom, négy éve azt, amivel kompromisszumok nélkül, tökéletesen ki vagyok békülve, és ez nagyon elégedetté, boldoggá tesz.

Tizenhárom éve futok. Eleinte azért, hogy végre kicsit egyedül legyek, senki ne érjen hozzám, felnőtt zenét hallgathassak és szabadon lóbálhassam a kezeimet. Öt éve pedig a kutya miatt, majdnem minden reggel, egy órát. Ő levegőzik, én sportolok.

Amióta az eszemet tudom, szeretek korán kelni, nem okoz gondot hatkor kipattannom az ágyból még akkor sem, ha éjfél után feküdtem le. Cserébe egész nap olyan vagyok, mint a mosott szar, de állítólag ez nem mindig látszik.

Tizenhat és egynegyed éve vagyok anya, lehetőség szerint, illetve alternatív megoldások és segítség híján javarészt főállásban.

Három évvel ezelőtt írtam meg az első könyvemet, azóta elkészült még három. Az utolsót, ami tavasszal jelent meg, hamarosan újranyomják. A könyvekkel a szabadidőmben foglalkoztam, azaz hajnali négy és hat között. Meg néha hétvégén, amikor épp senkinek nem volt szüksége rám. A gyerekek mellett megtanultam patent módon beosztani az időmet, nincs nagyon üresjárat, tudok koncentráltan dolgozni, ha hagynak. Ez nem mindig jó, mert pihenni például nem igazán tudok.

Három éve elhagytak egy másik nőért, összetörtem, a stressztől lefogytam, masszívan sajnáltam magam egy darabig, aztán felálltam. Leszoktam a dohányzásról, a bánatborozásról, rákapcsoltam jobban a mozgásra, és sokat foglalkoztam a lelkem öngyógyításával is. És újrakezdtem. Másfél éve boldog párkapcsolatban élek, fél éve újra kvázi egy családként, négyesben, egy fedél alatt. Plusz a kutya.

Ezeket nem panaszképpen mondom. És nem is dicsekvésből.

Ezek a tények. Ez az én életem, számokban.

Mégis, ha ilyen-olyan aspektusa szóba kerül, azt hallom, hogy „könnyű neked”. Aztán visszakézből a kifogásokat.

Senkinek sem könnyű. Mindenkinek könnyű

– Reggelente futni járok.

– Könnyű neked. Nekem nyolcra már bent kell lennem az irodában!

– Fantasztikus könyvet olvasok épp! Arról szól, hogy…

– Könnyű neked! Idejét sem tudom, mikor tudtam békében és nyugalomban olvasgatni.

– Heti kétszer eljárok jógázni.

– Könnyű neked! Nekem a gyerekhez/kutyához/nagymamához/háztartáshoz kell hazaszaladni, nem lenne időm efféle luxusokra!

 

– A pasim megszerelte az autó motorját.

– Könnyű neked! Az én férjem egyáltalán nem ért az ilyesmihez.

 

– Írtam egy könyvet.

– Könnyű neked! Nekem sohasem lenne időm írogatni a család és a munka mellett!

 

– Boldog párkapcsolatban élek, rátaláltam életem szerelmére.

– Könnyű neked! Én csak seggfejekbe futok bele/az én férjem egy mihaszna, de nem hiszek a válásban/én képtelen lennék ilyen kompromisszumokba belemenni/jó, ha valaki ilyen könnyedén lerázza magáról a problémákat, mint kutya a vizet…

Miért kell ezt?

Olyan sokat gondolkodom rajta, vajon mi az oka annak, hogy képtelenek vagyunk elismerni, értékelni a másik sikereit, érdemeit, eredményeit. Miért nem lehet egyszerűen annyit mondani, hogy: „Bravó.” „Ügyes vagy.” „Büszke vagyok rád.” „Ez nem semmi, emelem kalapom!” „Király!” „Klassz.” Vagy csak megveregetni a másik vállát.

Elismerni, meghallgatni anélkül, hogy rögtön rákontráznál a saját életeddel, a hátráltatónak érzett tényezőiddel.

Nem vagyunk egyformák

Az életünk sem az. Még ha testvérek lennénk, akkor sem járna a sorstól egyenlő bánásmód. De még ha járna is, másképp kezelnénk. Érzékenyebben, dacosabban, büszkén, sértetten, elégedetten, kihívóan, szorongva, nekigyürkőzve, rettegve. Egyikünk összetörne tőle, a másik csak a vállát rántaná flegmán.

Nem egyforma az életünk, nem ugyanazok a körülményeink. De még ha úgy lenne is, akkor sincs sok értelme egy-egy aspektusát kirángatni, és külön-külön összehasonlítgatni. A te férjed nem szerel? Na bumm, akkor valószínűleg nem a szerszámos ládája miatt mentél hozzá. Egy villanykörtét sem tud becsavarni, de cserébe szerez embert, aki megcsinálja. Vagy olyan életet teremt neked, hogy sohasem kell nézned, saját márkás sajtot vegyél-e a boltban, vagy belefér a francia is. Vagy nincs se csavarhúzója, se szervezőkészsége, se pénze, de elképesztően jó barát, szerető, társ, apa, bármi. Valami oka csak van, hogy épp mellette kötöttél ki.

Nem kelsz fel reggel futni. Nem írsz könyvet. Nem olvasol. Nem főzöl. Nem nevelsz gyereket. Nincs kutyád. Szuper. Akkor biztos csinálsz egy csomó más dolgot, ami boldoggá, elégedetté, büszkévé tesz, amiben örömödet leled.

Értékellek mint embert

Szóval ha legközelebb valaki az életének egy apró szeletéről mesél, amiben viszont ő leli örömét, amire ő büszke, szerintem vegyél egy nagy levegőt, és egy pillanatra ismerd el. Nem kell a de. És nem kell lekicsinyelni azonnal. Nem kell azt hinni, hogy neki sokkal könnyebb, mert. Neked meg a legnehezebb a világon. Senkinek nem könnyű. Mindenkinek egyformán rohadt nehéz néha.

Legközelebb csak vegyél egy nagy levegőt, és örülj vele. Egy pillanatig legalább.

És utána, de csakis utána, nyugodtan mondd el, ami a szívedet nyomja. Ami téged akadályoz a saját vágyaid, céljaid elérésében. Talán még segíteni is tudtok így egymásnak. És akkor tényleg, valóban mindenkinek könnyű lesz. Vagy legalábbis könnyebb egy fokkal.

 

Fiala Borcsa