„Ha azt mondanák: ne légy irigy, add oda a telefonod, a párod… odaadnád?” – Az irigységről pszichológus szemmel

–

Szabó Anna Eszter/WMN: Bevallom, nem igazán szeretek játszótérre járni. Valahogy gyakran egészségtelen kémiát érzek a szülők és a gyerekek között. Az anyukák mintha kényszeresen bizonyítani akarnák, hogy az ő gyerekük jól nevelt, nincs elrontva, minden a legnagyobb rendben, tud viselkedni. Vagy úgy képzeld el, hogy fennhangon, cirádás körmondatokkal elmondják, hogy „Benike, tudod, mindig mondjuk, hogy nem bántjuk a kisebbet”, vagy hogy: „Kirácska, te nem szoktál így viselkedni, megtanítottuk neked, ugye?!” Érted, a közönségnek szól a mondat minimum fele – nehogy véletlenül bárki azt gondolja, hogy ezeket a gyerekeket nem nevelik rendesen. És ebben a játszótéri ökoszisztémában vannak kollektív mumustémák, amilyen például az osztozkodás. A mániákus osztozkodás, ami fölött egyszerűen nem bírok napirendre térni. Tényleg annyira fontos forszírozni ezt, tényleg muszáj mindent megosztaniuk egymással a gyerekeknek? 

Kazimir Ágnes: Van itt egy fontos szempont, mégpedig az, hogy a gyerekkori irigység igazából nem irigység. A gyerek elviszi a kedvenc játékát a játszótérre, mert szereti és ragaszkodik hozzá. A szülő felelőssége, hogy tudja ennek a következményeit. Amikor elhangzik, hogy „ne legyél irigy, add oda azt a bicajt/macit/lapátot”, vagy ha a gyerek már automatikusan odaadja azt, ami neki a legkedvesebb, mert – úgymond beleverték, hogy – „úgy illik”, az nem elfogadható megoldás. 

Gondoljuk el, ha egyszer csak odalépne valaki hozzánk, és el akarná venni, mondjuk, az autónkat, a párunkat, bármit, ami nekünk fontos. Ha azt mondanák, ne légy irigy, odaadnád? 

Sz. A. E./WMN: Dehogy adnánk…

K. Á.: Ugye. Szóval, a kicsi gyerek nem irigy, hanem nagyon ragaszkodik a saját, kedves tárgyaihoz, vagy bármihez, ami épp komfortérzetet nyújt neki, akár csak azáltal, hogy jó vele játszani. Más jelentőségük van még a tárgyaknak ebben a korban. A szülő feladata lenne, hogy ne hozza olyan helyzetbe a saját kisgyerekét, hogy ennek a komfortérzésnek a feladására kényszeríti pusztán azért, mert neki azt tanították, hogy így illik. 

Sz. A. E./WMN: Hát igen, de azért ez bonyolult, mert közben meg empátiára, jószívűségre, nagyvonalúságra is tanítanánk a gyerekeket, és ami kisgyerekkorban az osztozkodás, az felnőttkorban az adakozás, a másik megsegítése. Ezeket azért érdemes megtanítani neki, nem?

K. Á: Persze, csak nem erőszakkal. Egyrészt példamutatással többre megyünk, másrészt ezt nem élesben érdemes kifacsarni belőlük. Gyakori tapasztalat, hogy ha a kisgyereknek elmondjuk, hogy vannak olyan kicsik, akiknek nincs játékuk, válogassunk a tieidből nekik, ezt a gyerekek szívesen teszik, és nagyon örülnek a másik örömének. Ez is mutatja, hogy a kisgyerek nem irigy. Az adott pillanatban, ha ki akarnak kényszeríteni belőle valamit, ami nem fakad természetesen, az frusztrációval töltheti el és persze hogy akár tombolni kezdhet miatta.

Mert a kényszerhelyzet hatására a gyerekünk hirtelen azt érzi, hogy fontosabb a másik gyerek vágya, a szülőnek pedig az lesz fontosabb, hogy a másik felnőttben milyen benyomást kelt. Nem pedig a saját gyereke vágya, szükséglete.

Nem akarja odaadni? Hát akkor ne adja oda. Vagy ne vigyenek magukkal ilyesmit, vagy mielőtt bemennek a játszóra, kerüljön a kedves, féltett dolog védett helyre, a szülő táskájába. Azt pedig, hogy a játszótér tárgyai közösek, szintén a szülőnek kell megtanítania. Ha a mi gyerekünk akar elvenni, kipróbálni valamit, azt sem lehet kikényszeríteni a másikból. Teljesen fölösleges ilyenkor hosszas lelkizésbe belemenni. Nem adja oda a másik, nem szeretné, joga van hozzá, gyere és inkább csússzunk le a csúszdán. 

Sz. A. E./WMN: A múltkor az a jelenet zajlott le a játszón, hogy egy kisfiú nem akarta odaadni a lapátját, én meg fogtam Lenkét, és elvittem a mászókához, a kisfiú anyukája pedig hangosan magyarázta a gyereknek, hogy „látod, kisfiam, hogy mindenki azt hiszi rólad, hogy irigy vagy, pedig mindig mondjuk neked, hogy irigynek lenni csúnya dolog”. Hogy a te analógiádat folytassam, megnézném ugyanilyen helyzetben az anyukát, ha, mondjuk, a telefonját akarná egy random idegen kivenni a kezéből, mondván, hogy az irigység csúnya dolog. De hiszen ez felnőttként sem irigység… vagy mégis? 

K. Á.: A felnőttek irigysége más gyökerű. Dr. Neel Burton pszichiáter szerint három feltétele van az irigységnek: 

• Találkozni kell valaki olyannal, akinek valami vagy valaki olyanja van, ami az irigy illetőnek nincs.
• Ezt a valakit vagy valamit az irigy magának szeretné, mivel neki nincs. Azt szeretné, hogy akkor a másiknak se legyen.

Ez az attitűd a „dögöljön meg a szomszéd tehene is, ha nekem nincs”. A mindennapokban igen gyakori ez a siralmas emberi hozzáállás.

• Ha ilyesmit tapasztal az irigy ember, ez fájdalmat ébreszt benne, ami gyakran jár együtt komoly, olykor patológiás testi-lelki tünetekkel: pszichoszomatikus betegségek, depresszió, szorongás, kóros fantáziálás, álmatlanság és egyebek.

Az irigységet ráadásul mindig gonoszság is kíséri.

Sz. A. E./WMN: Ez a három feltétel bárkinek összejöhet, sőt nem is tudom, hogy létezik-e ember, aki ne lett volna soha irigy…

K. Á.: Már a Bibliában is szerepel az irigység, ott van mindjárt Káin, aki megöli a saját testvérét, Ábelt, pusztán irigységből. Az irigység egyidős az emberiséggel. Egy zsigeri érzés, de attól még, hogy természetesen jön, nem lenne szabad ennyi teret adni neki. Ehhez képest az az érzésem néha, mintha az irigységre alapoznánk az egész társadalmi létezésünket. A médiának is óriási felelőssége van ebben, mert úgy mutatja a tökéletességet vagy a javakat, mintha azok mindenki számára elérhetők lennének. Gyakori, hogy ez agresszív indulatot vált ki abból, akinek mindez nem adatott meg, és esélyt sem lát arra, hogy valaha hozzájusson. Az pedig fel sem merül, hogy tehetne-e esetleg valamit azért, hogy legyen neki. Inkább gyűlöli azt, akinek van, és közben azt érzi, hogy ez neki is járna. 

Sz. A. E./WMN: Elképesztő indulatokat tud kiváltani az irigység. És nem is kell hozzá gazdagság, elég mindössze szépnek, csinosnak, sikeresnek lenni, vagy csak simán boldognak. Azt talán meg tudom érteni, hogy valaki irigykedik, ha a barátja saját lakást vesz huszonévesen, de az, hogy más boldogsága nekem rossz érzést okozzon, azt jelentené, hogy a másik boldogsága is rólam szól, ergo minden rólam szól, nem?

K. Á.: Naná, az irigy ember magára gondol. Neki járna a másé. Pont. Elsöprő érzés tud ez lenni és iszonyú erőket tud megmozgatni. Sok primitív rablás, zaklatás és más bűntény hátterében húzódik meg az irigység. Az irigység legnagyobb fájdalma az, hogy alsóbbrendűséget és frusztrációt vált ki. Zaklatottságot és félelmet is generál, amik aztán a valós életében is mindenben gátolhatják a személyt a normális viszonyulásaiban, mindennapi teljesítményeiben, kapcsolódásaiban. Így csak egyre kudarcosabb, frusztráltabb lesz, ami miatt még jobban gyűlölködik a mások sikereire. 

Sz. A. E./WMN: Azt pedig tudjuk, hogy mire képes az ember, ha frusztrált… 

K. Á.: …a frusztráció kiváló katalizátor. Márpedig az irigy ember frusztrált, és ez sok más rendkívül kártékony dolgot von magával. Például a káröröm is említésre méltó: az irigy emberből örömöt vált ki, ha az irigyelt ember elbukik. Örül, ha a másiknak fáj, és fordítva, ami másnak fáj, az neki öröm. Az ember irigy lény, ennek következményei jól látszanak a világ folyásában, hiszen aki irigy, az bánt is. 

Az irigység szinonimái se gusztusosabbak – gondoljunk a féltékenységre, szűkmarkúságra, kicsinyességre, garasoskodásra, fukarságra, kapzsiságra, fölényességre, de idetartozhat a pletyka is, amelyet az irigy emberek indítanak, az ostobák terjesztik, és a hülyék hiszik el. 

Sz. A. E./WMN: Mi az irigység ellentéte?

K. Á.: A hála és az alázat. 

Sz. A. E./WMN: Milyen hatással van azokra az irigység, akik kiváltják, akikre irigykednek? 

K. Á.: Vannak olyan történelmi és életszakaszok, amikor jobb nem kilógni a sorból, mert veszélyes, hiszen irigyeid lesznek, akik elveszik, ami nekik kell, és megbosszulják azt. Történelmi tragédiák igazolják ezt. Az innen eredő félelem generációkon át kísérheti emberek tömegeinek sorsát. Amikor valakit megdicsérnek például, hogy „de szép a ruhád, de csinos vagy”, akkor ahelyett, hogy ezt boldogan bezsebelné valaki, szabadkozni, magyarázkodni kezd: „Ó, csak turiból vettem, ó, csak a fekete slankít, azért tűnök csinosnak”, satöbbi. Te iskolapéldája vagy ennek. 

Sz. A. E./WMN: Ha én az vagyok, akkor te is... 

K. Á.: Persze, nagyon nehéz ezt levetkőzni, de én már igenis raktam és rakok is zsebre dicséretet, bókot. Mert miért ne járna, pont nekem, vagy neked az elismerő szó?

Tévedés, hogy szabadkozni kell a jó szóért. Rossz beidegződés.

Nem lehet mindig megfelelni a vélt és valós elvárásoknak. Félni kitűnni pusztán azért, mert az ellenérzéseket vált ki?! Nem lenne szabad, mégis sokan csinálják, én is beleesem ebbe a hibába, te is és sokan mások. Aki erre hajlamos, az szokta bagatellizálni a saját teljesítményét, azt, hogy megdolgozott, megküzdött mindazért és mindazzal, amije van. Mindezt simán csak azért, hogy ne irigyeljék és ennek érdekében elhárít minden dicséretet, elismerést. Ezzel ő jár a legrosszabbul, csökken az önértékelése és a saját érdekek képviselete is. Könnyen kerülhet az ilyen valóban nagy értékű ember vesztes helyzetbe pusztán azért, nehogy irigyei legyenek, mert az, ugye, veszélyes lehet.

 

Sz. A. E./WMN: És tényleg lehet veszélyes. Több netes zaklatással kapcsolatos történetet láttam már közelről és egészen ijesztő tud lenni – a közös metszet az irigység volt. És egyik esetben sem az irigykedő vonult vissza, hanem mindegyiknél az áldozat. 

K. Á.: Pedig ez tényleg nem jó irány. Az mindenképp hasznos, ha az emberek elkezdenek tudatosabban jelen lenni az online térben is, ahol látszólag mindenki arra utazik, hogy irigységet váltson ki. Kiposztolhatjuk a boldogságunkat, de ne lepődjünk meg, ha ez ellenérzéseket fog kiváltani, mert a boldog ember mindig szúrja valakinek a szemét, ez a helyzet.

Meg kell tanulnunk jól helyén kezelni, ha valaki irigy ránk. Nem lehet abból kiindulni, hogy az irigység egyszer majd elmúlik. El kell fogadni mint létező emberi tulajdonságot. Akkor is, ha mi érzünk irigységet.

Ezt fel lehet, sőt fel is kellene használni önmagunk jobb megismerésére. 

Sz. A. E./WMN: Na, erről mesélj kicsit! Hogy lehet az irigységet jól hasznosítani?

K. Á.: Ha tudjuk, mi és ki vált ki belőlünk irigységet, ha ezzel szembenézünk, akkor lehetőségünk nyílik arra, hogy eldöntsük, valóban vágyunk-e rá, s ha igen, mit tehetünk azért, hogy azt elérjük. Ez sokat segíthet abban, hogy a kóros mértékű irigységet elengedjük, kigyógyulva ebből a patológiás, személyiségromboló állapotból.

Van egy mondás, amely szerint szeresd az irigyeidet, hiszen ők ismerik el, hogy jobb vagy náluk. Az irigység az elismerés legőszintébb formája. 

Sz. A. E./WMN: Mi kéne ahhoz, hogy irigység nélkül éljünk? 

K. Á.: Nehéz ügy, mert gyakorlatilag bármilyen emberi rossz tulajdonságról, szokásról, berögződésről, hibáról beszélünk, mindegyiknek ugyanaz a néhány módszer lenne az ellenszere. Ezeket szinte unásig ismételgettük már:

stabil önértékelés és célok, az ezekhez vezető út kitartó vállalása, önbizalom, valódi tudás, bátorság, nem árt némi tehetség és képesség se, jót tesz a bátorság és a döntések következményeinek vállalása is.

Ha mindez létrejönne, minden megváltozhatna, nem csak az irigység kérdése.

Sz. A. E./WMN: De ez a veszély nem fenyeget minket… Irigykedni nem kerül erőfeszítésbe, az általad felsoroltak viszont igen, nem is kevésbe. 

K. Á.: És ebbe kőkeményen bele lehet ragadni. Van egy ismerősöm, aki mindig Thaiföldre vágyakozik, minden napja azzal indul, hogy miért nem ott ébred, miért nem süt rá a thai nap, hol vannak az egészséges, boldog és szép élet lehetőségei. Minden napja csalódás, minden kapcsolódása hamis, pedig családja, jó pozíciója van, anyagi jólétben él, mégis irigykedik, elvágyódik, rosszindulatú, depresszív. A fantáziájában Thaiföldön él. A valóságban nem tud örülni annak, ami neki megadatott. És így ő maga sem tud sok örömet adni, és elfogadni sem. 

Sz. A. E./WMN: Ehhez képest van olyan, aki eladja, amije van, és másnap már ott ébred Thaiföldön…

K. Á.: Mert nem irigykedni akar, hanem megélni azt, amire vágyik. Egy másik kliensem arra vágyott, hogy New Yorkban karácsonyozzon. Minden ilyen típusú filmet sokszor megnézett, gyakran sírt közben. Aztán egyszer csak döntött.

Minden munkát elvállalt, összegyűjtötte a repjegy árát, és ott ébredt a New York-i Rockefeller Center mellett. És kivárta, amíg esett a hó, bérelt egy korcsolyát, és korcsolyázott ott, ahol eddig a filmsztárok, akikre irigykedett. Azóta már életvitelszerűen New Yorkban él, nem irigy, hanem boldog ember.

De nem kell New Yorkig mennünk. Volt olyan kliensem is, aki arra vágyott mindennél jobban, hogy egyszer lelkiismeret-furdalás nélkül ehessen végig egy McDonald’s-menüt. A családja szerényen élt, tőlük minimális támogatást kapott. Sokáig volt irigy azokra az osztálytársaira, akiknek mindennapos és ezáltal uncsi is volt a mekizés. Amikor ez a srác pizzafutárként kezdett tanulás mellett dolgozni (hogy a szüleit így támogathassa), hozott nekem egy szál sárga rózsát, mert tudta, hogy szeretem. És hozott egy doboz mekis menüt, amire mindig, oly régóta vágyott, amiben minden benne volt. A terápiás órán ette meg. Megfontoltan, lassan, jóízűen falatozott. Volt kávé, kóla, fagyi, hamburger, saláta, minden. Hihetetlen volt, ahogy örült minden falatnak. Ami megmaradt, gondosan összecsomagolta hogy később megehesse. Azóta már ő is felnőtt lett, úgy él, ahogyan szeretett volna. Nem irigy, hanem mindig tervez valamit, amit sorban megvalósít, úgy, ahogy tudja, a saját mindenkori lehetőségein belül. Szóval az irigységmentes, valóban örömteli teljes, saját élethez sok minden kell.

  

Sz. A. E./WMN: Elég messzire jutottunk a játszótéri irigységtől. Lehet, azért csinálnak a felnőttek ekkora ügyet ebből a játszón, mert nekünk ez ennyire meghatározó az életünkben, nem? 

K. Á.: Ó, persze,

mindig minden rólunk szól, belőlünk fakad, és kivetítjük a környezetünkre.

De a gyerekek elég hamar már maguktól tudják, hogy az irigység rossz dolog, és nem azért, mert a szülők ezt sulykolják, hanem mert az érzés maga rossz. Irigykedni rossz érzés. A gyerekek lerajzolnak mindent, így az irigységet is. Mindig gusztustalan, kidülledt szemű, vicsorgó, nyálcsorgató, aránytalan testű szörnyeteg. A kisgyerekek ösztönösen mindent jól érzékelnek. Tényleg ilyen lehet az irigy emberek lelke. De kitartó önismereti igénnyel és munkával, valós teljesítménnyel, intellektuális és emocionális nívóval ki lehet gyógyulni a jellemtorzító irigységből is.

Mérei Ferenc, sokunk kedves és örök mestere mondta arra a kérdésünkre, hogy „Tanár úr, hogyan kell boldogan élni?” „Intenzíven kell élni, és a nagy titok a csinálás.” Azt már csak én teszem hozzá, hogy aki így él, annak nincs se ideje, se igénye az irigységre.

Szabó Anna Eszter és Kazimir Ágnes 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Oleksandr Shchus