Minek örülsz valójában?

Vegyük példának a sport világát, amelyben fair play ide vagy oda, az eddigi kutatások alapján, versengő kontextus lévén, burjánzik a káröröm. Nem mindegy azonban, minek szól, és meddig megyünk el benne. Boldogok vagyunk, ha az ellenfél játékosa ziccerben hibázik? Ha sorozatos szabálytalanságokért megkapja méltó büntetését, és végre leküldik a pályáról? Netán annak is, ha látjuk, vagy csak hírül vesszük, hogy lesérült? Utóbbira sokan azt mondanák: ennek azért nem szabad örülni, és ezt demonstrálandó, az egész stadion meg is szokta tapsolni a hordágyon vagy bicegve távozó sportolót.

Ugyanakkor egy kosárlabda-szurkolók körében végzett amerikai felmérés kimutatta, hogy egyes drukkerek akár súlyos sérüléseken is képesek örvendezni, ha az a nagy ellenfél kulcsemberét érinti. Vizsgálatokból az is látszik, hogy jobban aktiválódnak az agy jutalomközpontjai, amikor a csapatunk az ősrivális együttest győzi le, mint amikor egy semlegesebb csapat felett diadalmaskodik.

Sőt, az is jó érzéssel tölt el minket, ha az ősrivális (csapat) bárki mástól szenved vereséget – a lényeg, hogy rossz legyen neki. 

Persze hozhatnék más területről is példákat, mondjuk, a politikából. Amikor Donald Trump 2020 októberében bejelentette, hogy covidos, azaz elkapott egy olyan vírust, amelynek jelentőségét korábban rendre bagatellizálta, a Merriam-Webster online szótár legkeresettebb szava rögtön a káröröm lett: több mint 30 ezerszer többen kattintottak rá, mint más napokon. Trump meggyógyult, de biztos lettek volna, akik a halálának is örülnek. Szerencsére ez nem történt meg, viszont pár hete újabb fordulat állt be az egykori amerikai elnök sorsában: őrizetbe vették a hatóságok. Ha erre gondolván átjár minket a káröröm, minek szól tulajdonképpen ez az érzés?

És itt érkezünk el ennek a kutatási területnek az egyik érdekes pontjához. Ahhoz, hogy

miután észrevettük a kárörömet, mindig érdemes megnézni, mire reagálunk, miért kelt bennünk kielégülést. Nem mindegy, hogy a gyűlöletnek, a saját alacsony önértékelésünknek, a rivalizációnak vagy az igazság egyfajta helyreállásának van hozzá köze,

ahogy az sem, arányos-e az illetőt ért csapás azzal, amit szerintünk elkövetett, vagy amit a szemünkben képvisel. A kárörömünk ölthet továbbá passzív és aktívabb formákat is: lehet, hogy csak egyes híreken kuncogunk magunkban (ez elég ártatlan dolog), vagy direkt nálunk sikertelenebb emberekkel hasonlítjuk össze magunkat, netán torzítunk, eltúlozzuk mások negatív tulajdonságait, ennek a közösségi médiában is hangot adunk. Pocskondiázunk általunk irigyelt embereket, esetleg odáig megyünk, hogy mi magunk idézünk elő szerencsétlenségeket mások életében. 

A puszta létezése elég, hogy rosszat akarjunk neki

Kutatók azt is megfigyelték, hogy úgy egyéves korig a gyerekek nagyokat kacagnak, amikor mások megbotlanak, pofára esnek, leeszik magukat, stb. Ez nem azért van, mintha a totyogók különösen gonoszak lennének, hanem azért, mert csak ezt követően tanulják meg, hogy a kárörvendés nem szép dolog, legalábbis úgy illendő, ha nyilvánosan kevésbé mutatjuk ki, mi munkál bennünk. A kárörvendés miatt később is gyakran érzünk bűntudatot, szégyent, így pszichológiai vizsgálatokban kihívást jelent, hogy az emberek ne tagadják le a kárörvendést, vagy ne akarják kicsinyíteni annak mértékét. 

Ezért is volt különösen izgalmas az a kutatás, amelyet a híres szociálpszichológus, Suzanne Fiske és munkatársai végeztek. A kutatók önbevallós kérdőívek helyett elektromiográfiás készülékkel az arcizom rándulásait mérték. A sztereotípiák tartalmi modelljéből (stereotype content model, SCM) indultak ki, amely elmélet szerint az emberek csoportjait általában két dimenzió, az észlelt melegszívűség és az észlelt kompetencia alapján szoktuk sztereotipizálni. Melegszívű kompetens csoport például a középosztálybeliek, akikre büszkék lehetünk; melegszívű nem kompetens csoport az idősek, akik gyakran szánalmat váltanak ki belőlünk; alacsony melegséggel és kompetenciával bíró csoport például a szerfüggők, akiktől undorodhatunk; és alacsony észlelt melegséggel, de magas kompetenciával bíró csoport például a gazdagok, vagy a hírességek, akiket a státuszuk miatt irigylünk ugyan, de akikkel szemben sokszor előítéleteink vannak. De miért lényeges ez?

Azért, mert Fiske és kollégái kutatásai alapján nem mindegy, hogy ki az, akit kellemetlenség ér. A résztvevők szája akkor húzódott legtöbbször önkéntelenül is mosolyra, amikor azt kellett elképzelniük, hogy egy gazdag üzletembert fröcsköl telibe a mellette elhúzó autó! Arcizmaik apró rezdülései elárulták őket.

Attól függetlenül tehát, hogy bármi konkrétat tudnánk a másikról, vagy bármilyen személyes történetünk, interakciónk lenne vele, kizárólag a csoporthovatartozása miatt is jobban örülhetünk a bajának: ha olyan emberekhez soroljuk, akiket kompetensnek, de hidegnek, nem szimpatikusnak könyvelünk el.

Ez megmagyarázza, miért vagyunk képesek ennyit csámcsogni a bulvárhíreken, vagy hogyan tudnak ekkora indulatokat gerjeszteni a hírességekről megjelenő információk. Ellenben ha képesek vagyunk a csoporttagság mögé nézni, és meglátni a másikban az embert, az csökkentheti a káröröm mértékét. 

Megy az állandó összehasonlítgatás

Az, hogy a teljesítményünket, státuszunkat, vagyonunkat másokéval vetjük össze, nem ördögtől való dolog. Így szerzünk információkat arról, hol tartunk, meddig jutottunk az életben. Ezt már egészen korán, az iskolában elsajátítjuk. Nem mindegy például, hogy úgy kaptunk 3-ast egy dolgozatra, hogy mindenki másé elégtelen, vagy mindenki másé jeles lett. A társas összehasonlítás néha lefelé történik: ilyenkor azt bizonygatjuk magunknak, hogy rosszabb is lehetne a helyzetünk; vagy azt, hogy hibáztunk ugyan, de legalább nem vagyunk olyanok, mint X vagy Y.

De az is előfordul, hogy olyanokkal hasonlítjuk össze magunkat, akik hozzánk képest jobbak valamiben, vonzóbbak, okosabbak, gazdagabbak. Ebben az esetben irigységet élünk át, különösen akkor, ha az illető más dimenziókban hasonlít hozzánk, például a kortársunk, de velünk ellentétben már egy csomó mindent elért (ezért van sok embernek gyomorgörcse az osztálytalálkozóktól). 

Tudósok azt találták, hogy irigység esetén ugyanúgy a dorzolaterális cinguláris kéreg aktiválódik, mint más érzelmi fájdalmak esetén. Minél több előnnyel, kvalitással bír valaki hozzánk képest, annál irigyebbek lehetünk. Amikor viszont őt látjuk valamiben hibázni, elbukni, akkor tüzelni kezd a ventrális striátum nevű agyi terület, amely elsősorban a jutalomfeldolgozásban, a motivációban játszik szerepet. Amikor például szerencsejátékban pénzt veszítünk, de megtudjuk, hogy a másik még többet vesztett, akkor a striatális aktivitás ugyanannyira fokozódik, mintha szimplán nyerünk volna. Ha viszont pénzt nyerünk, de a másik még többet nyer, az növeli az irigységhez kapcsolódó dorzolaterális cinguláris kéreg aktivitását. 

Minden relatív tehát: az előnyeink, a hátrányaink, és a megfosztottság-érzésünk is. Más az, ha úgy nincs menő autónk, márkás cuccunk, jól fizető állásunk, stb., hogy a körülöttünk lévőknek sincs, és más, ha azt tapasztaljuk, hogy az összes ismerősünk elhúzott mellettünk anyagi javak tekintetében. Mert miről is szól ez az egész? 

Arról, hogy igyekszünk pozitív énképet fenntartani magunkról.

Az irigység mélyén tulajdonképpen kétféle fájdalom van: az önmagunkban való csalódás (nem értem el eleget; nem vagyok elég jó) és a társadalomból való kirekesztettség érzése (nem részesülök abból, mint mások; le vagyok maradva).

Evolúciós nyelven: vagy mi nem tudunk lépést tartani a csordával, vagy a csorda vet ki magából minket. Egyik sem jó hír, hiszen bekapcsolja bennünk azokat az akár tudattalan szorongásokat, amelyek szerint egyedül halálra vagyunk ítélve.

Az élet melltartó nélkül

WMN Life – 2023. április 18. – WL

Azért, hogy az önértékelésünket megőrizzük, sok esetben igyekszünk az egész kérdéskört inkább távolítani magunktól. Vagy azzal, hogy csökkentjük az összehasonlítás relevanciáját (a másik egy teljesen más világ, egy külön kategória), vagy azzal, hogy a saját teljesítményünket fokozzuk, még több mindent beleadunk, és hát sajnos úgy is, hogy másokat értékelünk le, örömünket leljük az irigyelt személyek szerencsétlenségében. Ennek az állandó méricskélésnek viszont egyrészt nagy veszélye, hogy eleve hamis benyomásaink vannak egymásról (lásd közösségi média torzításai), másrészt az is, hogy a siker rendkívül változékony, kontextusfüggő, egyedi fogalom. A pszichológus Billi Gordon példája, hogy a maratonon utoljára célba érkező, műlábú ember elképesztően nagy győztes, vagy ha csőtörés van az utcában, akkor hiába lakik ott három idegsebész, egy jó vízvezeték-szerelőre lesz szükség. 

Mikor válik problémává a kárörvendés?

Időnként mindenkivel előfordul, hogy örvendezik mások baján. Nincs is ezzel különösebb gond, amíg nem váltja rosszindulatú tettekre, hozzászólásokra. A baj az, hogy kárörvendés közben dopamin aktiválódik bennünk, és ahol dopamin van, ott lehetőség van a függőségre.

Gyakorlatilag „rá lehet csúszni” arra, hogy a kárörömmel tartsuk fenn az önértékelésünket, és folyamatosan azokat a híreket keressük, amelyek kapcsán másokba rúghatunk. Dagonyázhatunk a többi ember bajaiban a bulvár legmélyebb bugyraiban, a valóságshow-k nézésekor vagy a közösségi médiában, amelynek algoritmusai amúgy is vitázás közben pörögnek a legjobban.

A mai világban és ebben az ingerözönben nem kell messzire menni, hogy berzenkedni, megütközni tudjunk valamin. De eljöhet a pillanat, amikor mi magunk kezdünk el pletykákat terjeszteni, vagy károkat okozni, hogy a kárörvendés iránti igényünket kielégítsük. 

A folyamat közben ráadásul egyre inkább erodálódik az empátiára való képességünk. A prefrontális kérgünk egyre inkább kikapcsol, és hozzászokunk ahhoz, hogy primer érzelmekre reagálunk. Minél megvetendőbbnek tapasztaljuk meg a társas környezetünket, annál inkább elveszítjük a kapcsolatot a többi emberrel, a közösséggel, ami tovább árt a fizikai és mentális egészségünknek. Ez az egész persze egyáltalán nem csak a mi hibánk: egy rendkívül egocentrikus korszakban élünk, ahol minden eddiginél könnyebb a saját hatásunk alá kerülni, az online platformok pedig gyakran csak a saját hangunkat visszhangozzák.

Több alázatra lenne szükség

Ezt a fogalmat sokan félreértik, mert azt gondolják, egyfajta gyengeségre, önbizalomhiányra, szolgalelkűségre utal. Pszichológiai szempontból viszont azt a képességet értjük rajta, hogy nagyjából reálisan látjuk magunkat, az erősségeinkkel és a gyengeségeinkkel együtt, így nem is kell állandóan méricskélni magunkat. Az alázat emellett egy olyan alapállást is jelöl, amelynek lényege, hogy képesek vagyunk a figyelmünket önmagunkon túlmutató dolgokra is irányítani. 

Elfogadjuk, hogy nem vagyunk jobbak, mint mások, nem tudunk és nem is tudhatunk mindent, és a mi igazságunk csak egy a lehetséges igazságok közül.

Korábbi kutatások azt találták, hogy az alázat nem az intelligencián vagy a pártszimpátián múlik, hanem elsősorban a nyitottsággal, a kíváncsisággal, az önreflexióval függ össze, és a folyamatos fejlődni vágyás társul hozzá. Együtt jár a rugalmassággal is, azzal, hogy megpróbáljuk kezelni a komplexitást, az árnyalatokat, az ellentmondásokat ahelyett, hogy leegyszerűsítő kategóriákkal, ellentétpárokkal, mi-ők felosztással próbálnánk érthetőre nyesni a világot.

Az alázatos emberek a vizsgálatok szerint kevésbé agresszívak, és valószínűbben élik meg azt az élményt, hogy egy nagyobb egészhez kapcsolódnak, legyen szó a spiritualitásról, a természetről vagy a különböző közösségekről. Képesek a maguk dolgával törődni, de a rendszer tágabb összefüggéseit is figyelembe venni. Abban az értelemben tehát nem a személyközi térben vannak leragadva, hogy állandóan azt keressék, a másik ember miben lehet rosszabb nálunk. Az önértékelésüket nem a káröröm apró dopaminlöketeiből nyerik, hanem azáltal tartják fenn, hogy tisztában vannak a saját képességeikkel, a belső erejükkel. Hálásak azért, amijük van, és tudják, miben szeretnének még fejlődni, ami folyamatosan új célokat ad nekik.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / CSA Images

Milanovich Domi