D. Tóth Kriszta: Én nem a sírban akarok aludni!

–

44 év nem alvás

Súlyosan túlzok. Negyvennégy év nem alvást senki emberfia nem bír ki élve. De alcímnek nem lehet olyat adni, amely láttán a t. olvasó azonnal bezárja aznapra az internetet, és elalszik… szóval, maradjunk annyiban:

Negyvennégy év rossz alvás. Ez a mérlegem.

Kezdődött 1975. februárjában, rögtön a születésem után, úgynevezett „rossz alvó” kisbabaként. A nagyszüleim igali házában laktunk anyuval és apuval pár évig, amíg a kaposvári tanács ki nem utalta nekik a másfél szobás panelt a Kinizsi lakótelepen. Éjszakánként kelni kellett hozzám, évekig. A nagyapám – aki születésem előtt még kijelentette anyunak, hogy „ha nem fiú, haza se hozd a kórházból” – a családi legendárium szerint, ahogy meglátott, teljes imádatba esett velem, így aztán nem hagyta a ringatást másra. Nap- és éjhosszat jött, ölelt, tologatott, nyugtatott, ha kellett. Nem csoda, hogy amikor már totyogóként felriadtam éjszaka (mert mindig felriadtam, minden éjszaka), hozzá szaladtam, nála találtam meg újra az álmot.

Ez a nehéz elalvás, majd meg-megébredés kisiskolásként és kamaszként is kísértett. Tizenévesen ráadásul rászoktam a hajnalig olvasásra is, mint súlyosbító tényező, de akkor sem voltam képes sokáig aludni reggel. Fiatal felnőttként sem lett jobb a helyzet,

így aztán, mire megszületett a gyerekem, már nem hittem volna, hogy rossz alvás és fáradtság téren lehet nekem újat mutatni. Lehetett.

Sosem felejtem el, amikor Lola három hónapos korában ültem vele a kanapén, halálosan kimerülten, karikás szemekkel, a kialvatlanságtól fakó arccal, és a térdemre fektetett kisbabámat kérleltem arra, hogy aludjon, csak egyetlenegy éjszakán át aludjon. Nem tudom, honnan jött a kozmikus szupererő, de képzeljétek, aznap, először életében, Lola átaludta az éjszakát (mert a babáknál az öt óra egyben már az!)

Ma sem jobb

A gyerek közben felnőtt (most ő kamasz, ő marad fönt éjjel rajzolni, aztán alszik délig egyhuzamban – mert azért az apjától is örökölt valamit), akár alhatnék is, főleg hétvégén. De nem alszom. Mert ott van az élet, ami annyi töprengenivalót, aggódnivalót, munkáravalót… élnivalót ad! Reggel kelek korán hétvégén is. Este pedig, ha nem lépek be azon a nagyjából félórás álomkapun, amikor leragad a szemem, hanem, mondjuk, átdolgozom, átbeszélgetem, utána már nagyon nehéz a visszaút az alvás felé. Ha pedig sikerült emberi időben abszolválni az elalvást, hát, éjjel biztosan megébredek. Utálom ezt a szót, de nincs rá jobb.

Mindent meghallok alvás közben, azt is, ami nincs.

Szinte tapintani tudom a pillanatot, amikor elkezdenek csordogálni a gondolataim még félálomban. És akkor vége. Jön az éjszakai agyalás.

Van, hogy tíz–tizenöt percig tart, és visszaájulok, de van, hogy órákig. 6:20-kor pedig megszólal az ébresztő, és indul a nap. Azt most hagyjuk, hogy mit látok a tükörben, amikor kitámolygok a fürdőszobába, aki volt már kialvatlan, szerintem pontosan tudja… az árnyékomat.

Igyekszem is legalább hét órát aludni minden éjjel. De sokszor nem megy; hetente van minimum két–három nap, amikor csak legföljebb hat sikerül. És a többi napon is megébredek egyszer-kétszer. A két alvás között pedig annyira szeretek élni! A gyerek, a kutya, a ház, az ügyek, a WMN, a könyv, az egyéb vállalásaim, barátok, hobbik, sport, dolgok, amiket imádok csinálni… minden, minden. 

Tényleg szerencsés ember vagyok, szeretem az életem, a munkám, az embereket, akik között élek. És elegem van abból, hogy száz percből hatvanban fáradtnak érzem magam – és gondolom, annak is látszom. 

Szóval egy kicsit sorsszerűnek éreztem, amikor a kezem ügyébe került Arianna Huffington könyve az alvásról, amit egy ideje (na, jó, másfél éve) már megrendeltem, de sosem jutott a könyves kupac tetejére. Úgyhogy egyik nap végre nekiálltam.

A pofára esés

„Egyik pillanatban még az asztalomnál olvastam az e-mailjeimet. A következőben egy tócsa vérben ébredtem, fejem a klaviatúrán, arcomon seb, a járomcsontom több helyen összezúzva" – emlékszik vissza Arianna a pillanatra, amely örökre megváltoztatta az életét, és legfőképpen a munka-pihenés egyensúlyhoz való viszonyát.

Az újságíró-kommentátor-üzletasszony addigra két évet belerakott a nevét viselő Huffington Postba. Az online magazin, amelyet három társával, Andrew Breitbarttal (a későbbi Breitbart News alapítója), Kenneth Lererrel és Jonah Perettivel (ma a BuzzFeed alapító-vezetői) alapított, néhány éven belül az amerikai online médiatér ellentmondásos, de megkerülhetetlen platformja lett.

És magán viselte a startup vállalatok világának szinte minden sajátosságát. Izgalmas volt, releváns, hiánypótló és hipergyorsan növekedett. Arianna és társai pedig éjt nappallá téve dolgoztak rajta, benne, érte.

A befektetett munka folyamatosan hozta gyümölcsét; a kezdetben főleg blogbejegyzésekre és ismert emberek szubjektív publicisztikáira épülő gyűjtőoldalból, fokozatosan valódi szerkesztőség lett, az innovatív üzleti modell pedig a kasszát is kezdte megtölteni, és a horizontra felfénylett egy (később be is teljesülő) igazi világsikersztori képe.

Huffingtonéké volt tehát a momentum, amit persze ők is pontosan éreztek, így hajtották a sikert teljes erővel. És hajtották magukat is benne, pihenés nélkül. Ünnepelt és sikeres sztárjai egy olyan világnak, amely a lassítás- és pihenésmentes munkavégzést, a húszórás munkanapokat ünnepli. Tudjátok: majd alszunk a sírban!

A kezdetek

A konzervatív kommentátorból lett alapító-főszerkesztő asszony számára egyébként a túlhajszoltságig vitt kemény munka nem volt ismeretlen. A hatvannyolc évvel ezelőtt, Athénban, Ariadni-Anna Stasinopoulou néven született lány, a szó szoros értelmében éjjel-nappal tanult, szülei válása után ugyanis ő és a húga az édesanyjukkal maradtak egy egy hálószobás kis lakásban, ahol sokszor az ebédlőasztal mellett ülve, az éjszakai kislámpa fényénél tudta csak befejezni a házi feladatát, miközben a kishúga a hármuk által közösen lakott hálószobában aludt. Ezt a mintát követte aztán a Cambridge-i egyetemen, majd később fiatal pályakezdőként Londonban is, ahol a félelem vette át az irányítást az élete fölött: attól, hogy lemarad valamiről. Azaz: inkább nem aludt, hanem tanult és dolgozott, no meg társaságba járt. Jellemző a XXI. századi életünkre, hogy e jelenségnek mára  saját mozaikszava van: a FOMO (Fear Of Missing Out).

A helyzet csak fokozódott azzal, hogy az Egyesült Államokba költözött, és egyre nagyobb ismertségre tett szert politikai-közéleti kommentátorként, újságíróként és az üzleti életben. Feleségül ment Michael Huffington republikánus képviselőhöz, és 2003-ban még a kongresszusi választásokon is elindult (vesztett, így a politikai karriert végül elengedte – ki tudja, talán életmentő volt a fiaskó…).

Szóval, ha úgy tetszik, Huffington számára egyenes út vezetett a kiégéshez, a túlhajszoltsághoz, a krónikus alváshiányhoz. És annak minden következményéhez, köztük a leglátványosabbhoz: az arcán tátongó sebhez és az összetört járomcsonthoz. 

Ez a baj a kevés alvással

Igen ám, de Arianna Hufifngton The Sleep Revolution című könyvében (én a 2016-os kiadást olvastam) és a vele készült interjúkban azóta paradox módon, de következetesen azt állítja, hogy igazán sikeres ember csak a „pofára esése” után lett. Vagyis azután, hogy felismerte: a látszat ellenére egyáltalán nem az a hatékony munkaerő, aki megállás és valódi, minőségi alvás pihenés nélkül dolgozik.

Hogy mennyire nem, azt számszerűsíti is a kötetben: az amerikai államháztartás alkalmazottanként 2, 280 dollárt (650, 000 forintot) veszít évente azért, mert az emberek nem alszanak eleget. Mondjuk, nekem nincsenek eszközeim arra, hogy ezt az adatot ellenőrizzem, de az tény, hogy ha nem alszol eleget, akkor kevésbé vagy hatékony a munkahelyeden és gyakrabban robbansz le. Sőt komolyabban is megbetegedhetsz.

A nem megfelelő mennyiségű és minőségű alvással a cukorbetegségtől a lelki és mentális megbetegedéseken át a daganatok egyes típusaiig egy sor komoly baj összefüggésbe hozható. És akkor az általános közérzetről, az emberi kapcsolataink minőségéről még nem is beszéltünk. 

Alvás közben az emberi szervezetben komoly detoxikálási folyamatok zajlanak, amelynek során olyan fehérjealapú mérgeket dolgoz föl a szervezet, amelyeknek köze van az Alzheimer-kór kialakulásához.

Huffington a könyvében idézi a Nagy Brit Alváskutatás aktuális eredményeit, amelyek szerint az alvászavaros emberek hétszer annyira hajlamosak súlyosan kiszolgáltatottnak és magányosnak érezni magukat, mint azok, akik naponta minimum hét–nyolc órát töltenek minőségi alvással. Az alvászavarosok memóriája harminc százalékkal gyengébb, nagyobb arányban fordulnak elő körükben munkahelyi viselkedési problémák, és gyakrabban kerülnek konfliktusba a családjukkal is, gyakoribbak a párkapcsolati és szexuális problémáik.

És ami nagyon fontos: a minőségi alvásra alapvető szükség van két igazi zeitgeist tömegbetegség, a szorongás és a depresszió megelőzésében is. 

Egyáltalán nem mellékesen, ha alszol, még a bőrödből is kiragyogsz. Az alvás forradalma könyv bemutat egy másik tanulmányt is, amely harminc nő bevonásával készült. Őket először öt napon át csak hat órát engedték aludni éjszakánként, majd újabb öt napon át nyolc órát alhattak. A róluk készült előtte-utána fotókat aztán fizikai analízisnek vetették alá. Ezekből kiderült:

kevesebb alvás után negyvenöt százalékkal több finom ránc, tizenhárom százalékkal több pattanás, és nyolc százalékkal több folt volt látható a bőrükön, mint amikor kellő mennyiségű és minőségű pihenésben volt részük éjszaka. 

Ahogy egy korábbi cikkünkben elmondta a szakértő: a bőr sejtjei a mélyalvás szakaszaiban éjjel kétszer olyan gyorsan regenerálódnak, mint nappal, köszönhetően az alvás közbeni fokozott kollagén termelődésnek. A kollagén felelős a bőr feszességéért, és éjszaka is csak alacsony kortizol-, azaz stresszhormonszint esetén termel a szervezet megfelelő mennyiséget. Szóval ez sem véletlen. 

Na, jó, de mit tegyünk?

Nem kivonatolom nektek a teljes könyvet, szerintem mostanra értitek: nemcsak neked, nekem, hanem az egész világnak jobb, ha a benne élő emberek rendesen alszanak és megtanulnak pihenni.

Úgyhogy a végére kiválogattam néhány tippet (vagy, ahogy Arianna Huffington fogalmaz: kívánságot), amelyek talán nekem és neked is segítenek abban, hogy megváltoztasd az alvásod… és az életed. Van köztük olyan, amire nincs közvetlen ráhatásunk, de érdemes átgondolni, hogy mi az, amit akár mi is megtehetnénk. Magunkért. 

1.
A mondás, hogy „majd alszol a sírban” úgy hülyeség, ahogy van. Itt az ideje, hogy kihajítsuk a szótárunkból!

Egyetértek. Már ki is hajítottam. Ne ünnepeljük azt, ha valaki a földbe szántja magát! (Mondom ezt például magamnak is.)

2.
Tiltsuk ki a kütyüket a hálószobákból! Nem törvényileg, hanem magunktól. Elalvás előtt másfél órával már semmiféle képernyőt ne engedjünk a szemünk elé. A telefon ne az éjjeliszekrényünkön „aludjon”, vegyünk vekkert, ébredjünk inkább arra, ha már muszáj vekkerre ébredni.

Ezzel is egyetértek. Csak a megvalósítás lesz nagy kihívás – ebben ugyanis ugyanolyan bűnös vagyok, mint nagyon sokan. Különösen az éjszakai megébredéseimnél rontom a saját esélyeimet néha, amikor ránézek a telefon képernyőjére, hogy tudjam, mennyi az idő… és mire észreveszem magam, már olvasgatok. Ennek vége. Kipróbálom Arianna módszerét.

3. 
Az elalvás előtti rituáléknak fontos szerepük van. Gyerekkorban ezt még tudtuk, miért felejtjük el, mire felnövünk? Arianna a levendulás habfürdőtől a különböző relaxációs technikákon át a telefonja szertartásos töltőre rakásáig (a másik szobában!) egy sor performanszt elvégez. 

Nekem az, amit ő csinál, egy picit sok, de abban egyetértek, hogy bizonyos kiszámítható szertartásosság segít lenyugodni lefekvés előtt. 

4. 
Készüljön minden országban kutatás és tanulmány az emberek alvási, pihenési szokásairól! Derüljön ki, hogy mit teszünk magunkkal, milyen következményei vannak az egészségünkre és a nemzetgazdaságra nézve annak, ha nem pihenünk eleget. 

Ez jó ötlet! Hol lehet egy ilyet kezdeményezni? Valaki? Bárki?

5.
Induljon diskurzus a közbeszédben arról, hogy fáradtan, kialvatlanul vezetni ugyanolyan veszélyes, mint alkoholos befolyásoltság alatt. (Erre vonatkozólag is felsorol adatokat Huffington könyve.) Hangsúlyosabban hívják föl a figyelmet erre a KRESZ- tanfolyamokon, legyenek kampányok, figyelmeztető táblák, stb.  

Igen!

6. 
A biztosítótársaságok adjanak díjkedvezményeket azoknak, akik bizonyíthatóan egészségesen alszanak. Elvégre a kipihent emberek kisebb eséllyel betegszenek meg.

Na, ez az, ami az én életemben már biztosan nem fog bekövetkezni. De a felvetés tetszik.

7.
Vezessünk be a munkahelyeken pihenőidőket! Nem „kávécigi tízpercekre” gondol, hanem például pihenőkabinokra, benne kényelmes heverővel vagy hátradönthető fotellel, ahol tizenöt–húsz percet relaxálni lehet csöndben, nyugodtan. 

Tudom, tudom… a gyárban, a szalag mellett ilyesmire esély sincs. Sajnos. Ettől még figyelemreméltó ötlet. Elképzelem, ahogy a WMN-es kollégák felváltva alszanak a szerkesztőségi alváskabinban… aztán jön a főnök, és mindenkit kipaterol, mert szeretne ledőlni egy kicsit. Tetszik.

8.
A gyerekeink – de legalább a kamaszkorúak – iskolakezdési idejét toljuk későbbre. Már egy fél óra is számítana.

Egyetértek – persze, tudom, ez nem ilyen egyszerű, mert ehhez rendszerszintű, átfogó átalakításokra van szükség. De érdemes lenne komolyan elkezdeni a beszélgetést a témáról.

9. 
A LinkedIn-en ne csak azzal büszkélkedjünk, hogy mennyit dolgozunk, hanem azzal is, hogy mennyit pihenünk! Ne csak a nyelvtudásunkat, a jogosítványunk típusát és a menőnek gondolt hobbijainkat soroljuk föl az önéletrajzunk végén, hanem azt is, mennyi időt töltünk pihenéssel. 

Már megyek is föl a LinkedIn-re kiegészíteni a CV-met!

Ja, nem, még nem. Először is megvizsgálom, mit tehetnék… magamért. Mert ez így tényleg nem mehet tovább.

Na, jóéccakát!

D. Tóth Kriszta