–

Huszonhét éve élek az Újlipótvárosban, az első öt év a Pannónia utca csendesebbik szakaszán telt, zöldre és égre nézett a tetőtéri lakásunk. Miután jó magasan voltunk, semmi nem takarta előlünk a gyönyörű naplementéket. A földszinten már alkonyodott, amikor nálunk még mindig előbújt a nap a bíborszínű felhők mögül. A Duna felé nézett a lakás, bár magát a folyót nem láttuk, de a Rózsadomb szép lankáit igen. Sajnos túl kicsi volt a tér ahhoz, hogy bővüljön a családunk, ezért az első gyerekünk születése előtt pár héttel költöznünk kellett, hogy ő is elférjen. Ismét egy tetőtéri lakásba költöztünk, mindössze egyetlen sarokra a Nyugati téri aluljárótól.

Az Újlipótváros peremén

Sok előnye van annak, hogy ilyen közel élünk a Nyugatihoz. Olyan is volt már, hogy öt perccel a vonat indulása előtt vágtattam ki a kapun, és simán elértem. (Persze korábban megváltottam a jegyemet.) Minden „egy lépésre” van tőlünk, simán válogathatok, hogy melyik nagy élelmiszerboltban vásárolok, mindegyik sétatávolságra található tőlünk. Mégis utálok kilépni a kapunkon, mert a mi utcánkon keresztül áramlik a metróval érkező tömeg az Újlipótváros belsejébe, a Duna felé. Sokszor annyian vannak, hogy alig tudok „besorolni” közéjük. Mindenki rohan, én meg álldogálok a kapuban, és várom, hogy aztán – felvéve a tempót –, szintén rohanjak a dolgomra.

Hogy mi vár rám az utcán? Kutyaszar, hányás, a Kresz Géza utca sarkán lévő fa tövébe hajigált szemét, rengeteg nehéz sorsú ember, szenvedés, nincstelenség, és persze számtalan ismerős.

Amikor nem a Nyugati felé veszem az irányt, hanem a Jászai Mari tér felé indulok, akkor gyakorlatilag minden második járókelőt ismerem legalább látásból. Ha pedig a Pozsonyi út felé akad dolgom, percenként megállok, hogy váltsak pár szót az ismerősökkel. Mind a három gyerekem ide járt iskolába, szóval már csak az egykori osztálytársak szülei is jelentős „tömeget képeznek”. A régóta itt lakók egyszerűen úgy nevezik ezt a városrészt, hogy „falu”, és tényleg olyan egy kicsit. Ha azonban a Nyugati felé van dolgom, akkor egész más arcát mutatja a város.

Persze a Nyugati pályaudvar épületét mindig is csodáltam, mert tényleg gyönyörű, kívül-belül. Néha elég nehéz csodálni, mert az iszonyatos tömeg, a szagok és a zaj hamar elveszik tőle a kedvemet, de még így is mindig elkap valami különös érzés, amikor belépek az épületbe. Sokszor baktatunk arrafelé Lujzi kutyámmal, ha kedve támad füvet legelészni. A Podmaniczky utca felé eső, kicsit elhagyatott részen nő olyan fű, amit szívesen eszeget.

Igazi sétakönyv

Maczó Balázs könyvének gyönyörű borítóját Herbszt László tervezte, aki az egyik legizgalmasabb kortárs illusztrátor, szóval már a kötet külseje is elvarázsolt. A valamivel több mint kétszáz oldalas könyvecske igazi kézbe simuló tárgy, gondosan tervezett belívekkel, gazdag képanyaggal, száz éve született sajtóidézetekkel, és tele olyan izgalmas történetekkel, amikről fogalmam sem volt eddig.

Amint kitavaszodik, zsebre dugom a könyvet, és végigjárom a helyszíneket, mindent megnézek, ami a könyvben szerepel, és ami mellett több mint húsz éve úgy sétálok el naponta, hogy fogalmam sincs arról, mit látok éppen.

Ez már a sokadik könyve a szerzőnek, a „Séták a Szent István park körül” is a szűkebb pátriámmal foglalkozott, de „A rejtelmes Népszínház utca” és a „Terézvárosi barangolás” is neki köszönhető, sőt a „#moszkvater – A Széll Kálmán tér története” is az ő munkája.

Igazán elhivatott muzeológus-városkutatóval van tehát dolgunk, aki remek stílusban, sok humorral mesél például arról, hogy közvetlenül ott, ahol most lakom, egykor malomnegyed volt, sőt, Budapest hajdani hóhérja is a szomszédban, a Kádár utcában székelt. Hogy miért?