–

Baszki, Gábor. Az ember 47 évesen nem hal meg. Az ember majd valamikor sokkal később hal meg. Miután érdemei elismerése mellett nyugdíjba vonult. Amikor már felnőttek a lányai. Amikor már lefotózta az összes öreg Volvót Magyarországon, vagy tán egész Európában. Amikor úgy érzi, már minden a helyére került.

Ülök az ágyban, és nem hiszem el. Nézem a fotód, és azon gondolkodom, nemrég még arról beszéltünk, mikor legyen a nagy nyári buli, meg hogy milyen az élet, hogy nem írsz. Hogy merre kirándultok a csajoddal, és mi van a lányokkal, akik úgy megnőttek. Nagyokat hallgattunk.

Veled nagyon lehetett hallgatni. Meg beszélgetni is.

Úgy csináltál, mintha nem lenne szíved, szar poénok mögé rejtetted a fájdalmat, hátha nem látjuk. De mindenki látta. Figyeltük, ahogy küszködsz a démonaiddal, hol ők álltak nyerésre, hol te. Nem is tudom, hány évet húztunk le együtt.

Félve mentem be az irodádba első alkalommal. „Ő a főszerkesztő” – mondták, te meg csak bólintottál. Az első velvetes értekezleten fel akartam mondani, aztán meggyőztél, a Velvet más, mint a többi bulvárlap. Néha körlevél érkezett, mindenkit leszúrtál, hogy nem tudunk írni, és tehetségtelenek vagyunk, mégis mindig, minden körülmények közt kiálltál értünk. És ezt mind nagyon becsültük. Aztán átcsábítottál a Díványhoz, abba tettél mindent. Jó csapat voltunk, és jó kis lap volt.

Emlékszel, amikor elmentünk a Tiszára túrázni, te közben valami vezetői értekezletre mentél, ahol azt tanultad, hogyan kommunikálhatnál jobban velünk? Nem sikerült. De senkit nem érdekelt, mert szerettünk. Aztán fogyott a lendület, és te megint mélyre kerültél. De megráztad magad, és toltad tovább.

Két nap eltéréssel távoztunk a gyárból. Neked bejött a Zoom, újra volt miért felpörgetned magad. Ütős koncepció, az elejéről kezdeni, jót is tett neked. Aztán annak is vége lett.

Néha együtt kávéztunk, ültünk a fekete mellett, szidtuk, akiket szidni kell, és azon gondolkodtunk, megint össze kéne rakni valamit. Sirattuk az anyukáinkat, az elbaszott párkapcsolatokat, és röhögtünk saját magunkon. Nem lelkizünk igazán, hisz a szó szoros értelmében nem voltunk barátok, de meghatározó voltál a szakmai életemben, és azon is túl.

Kreatív voltál, és mindig eggyel előrébb jártál, mint a többiek. Baromi jól írtál, már amikor volt rá időd és kedved.

És vállaltad a gyengeségeidet.

Hogy nem tudtál mindig szembenézni azzal, ami tönkretett. Hogy a démonaid erősebbek, mint te. De aztán úgy tűnt, jobban vagy. Hogy rendezted, amit rendezned kellett magadban és a világban. Hogy sínen van az életed, a lányaid, akiket imádtál, jól vannak, hogy annyira jól vagy, hogy még futni is kezdtél, pedig korábban kiröhögtük a futókat.

Mi, a volt kollégák, haverok, barátok hittük vagy tán reméltük, hogy már kifelé tartasz a gödörből. Lett munkád, szerettek és szerettél. Aztán ma meg jött a hír. Hogy te máshol folytatod.

Ülök egy interjún, és csak te jársz a fejemben. Hogy nem hiszem el. Hisz te ott állsz, egy doboz sörrel a kezedben, kissé hajlott háttal, a lehetetlen háromnegyedes gatyádban, és az Alfádról mesélsz, amit Kari olyan faszán összerakott, te meg lezúztad. Aztán felnevetsz, kortyolsz egyet. És hallgatunk. Hallgatunk egymás mellett, ahogy szoktunk.

De Gábor, jobb, ha tudod: ez most nagyon nem volt fair.

 

Zimre Zsuzsa

 Kiemelt kép forrása: Youtube