Diego.

Harmadik nekifutásra fogom fel, mit jelent a név a szomorú szmájlival az üzeneteim közt.

Diego, Diego, Diego.

Ilyenkor mit kell csinálni?

A Manu Chao-dalt dúdolom, az a címe: Tombola-élet

Az élet tombola.

„Ha Maradona lennék, úgy élnék, mint ő.”

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Nehéz ezt elmagyarázni annak, aki nem szereti a focit: hogy akárhány év távlatából nézzük vissza az egyre kopottabb felvételeket, ott vagyunk bennük. Technikailag te cselezel helyettünk, mert mi még kigondolni se tudjuk, hová kellene a súlypontunkat helyezni, te meg már meg is csináltad a cselt. Közben viszont ott vagyunk minden mozdulatodban, beleéljük magunkat, elringatsz bennünket a labda körül, mintha az lenne a Föld, te meg az az erő, amely megmondja, hogyan rendeződik köré az univerzum, és keringünk mi édes szédülésben.

Mintha valahányszor téged nézünk, megállnánk a pálya szélén, és letennénk a lelkünket, hogy tessék, Diego, kezdjél vele, amit akarsz. Ha velünk vagy, emeld fel, ha ellenünk, tépázd meg – akkor is ezerszer fogjuk visszapörgetni a felvételt, ha belehalunk.

Az a szép a futballban, hogy mindezt most nem kell múlt időbe tennem, Diego.

Mert amíg vannak kopott felvételek, addig csel is van. És ha egyszer már felvételek se lennének, akkor is mindig akadna valaki, aki el tudná mondani, hogy merre mozdultál, hogyan pöccintetted, hogyan adtál kötényt, és az is tudná, hogy mindez igaz volt, aki soha életében nem látott egy képkockát se rólad, Diego. Mert aki egyszer letette a lelkét a pálya szélén, az mindig tudja majd, hogy a túlzások alatt hol húzódik az igazság membránja.

Mindannyian pontosan tudjuk, hogy egy Maradonát nem lehet csak úgy kitalálni. A Jóistennek is csak egyszer sikerült.

Te nemcsak a saját démonaiddal futottál versenyt, Diego, de a mieinkkel is, és – velünk ellentétben – te tudtad, hogyan kell lehagyni őket, elküldeni gyufáért. Magasabb volt? Hosszabb lábú? Szikárabb? Nem számított.

Ezért szerettünk annyira nézni: mert közben elhittük, hogy nekünk is vannak, lehetnek pillanataink, perceink, amelyekben csak hátulról bámul bennünket az ellenfél, sőt: gyönyörködik abban, milyen szépen elmentünk mellette.

Aztán persze a démonaink, mint egy rendes csapat védői, visszajöttek, lekontráztak, de te még akkor is képes voltál a pofájukba röhögni, amikor megszerezték a vezetést.

Még a vétkeidben is nagy formátumú voltál, Diego, épp, ahogyan minden másban: megbánásban, könnyekben, visszaesésben. És sosem tudtunk kitagadni, mert akkor önmagunkkal is szembe kellett volna néznünk: hisz nemcsak hogy nem vagyunk jobbak nálad, de még egy nyomorult cselre se futotta tőlünk.

„Ha Maradona lennék, úgy élnék, mint ő.”

Életünk bizonyos pontjain egy kicsit mindannyian Maradonák akarunk lenni.

De mivel egyikünk se Maradona, kénytelen voltál helyettünk élni, Diego, és meg kell mondanom, ezt aztán maradéktalanul teljesítetted.

Az élet tombola, Diego, te pedig megjelentél ezen a rendezvényen, felvásároltad az összes tömböt, kitépkedted belőlük a szelvényeket, és szétszórtad közöttünk.

Így képzeltelek el mindig is: állsz a terem közepén, körülötted hatalmas zsivaj és tülekedés, mindenki meg akar kaparintani néhányat a sorsjegyekből, amelyekért te fizettél. Szállnak, keringenek a levegőben a színes papírdarabok, te pedig csak állsz mozdulatlanul, arcodon azzal a szemtelen mosolyoddal, kezedben egyetlen szelvénnyel, mert tudod: a fődíj úgyis a tied.

Fotó: El Grafico/Getty Images

 Csepelyi Adrienn

Kiemelt fotó: Etsuo Hara/Getty Images