„A kicsiny dolgokban nagy és nem kicsiny semmiben” – meghalt Alice Munro

–

Gyerekkorában, az 1930-as évek gazdasági világválsága alatt és a háborús időkben, az 1940-es években, a családja olyan szegény volt, hogy a legtöbbször nem volt pénzük megjavíttatni az autót. A semmi közepén éltek, az apa ezüstróka-tenyésztéssel kísérletezett, használni muszáj volt. Alice annyira félt attól, hogy a rossz utakon szétesik alattuk a kocsi, hogy soha nem tanult meg vezetni. Vonattal és busszal közlekedett. Az egész Kanadát átszelő Vancouver–Toronto-járat legalább olyan meghatározó szerepet játszik legikonikusabb novelláiban, mint a kanadai táj – az a sok fa, bokor, virág és kőzet –, mely annyi fejtörést okoz a fordítóinak.

A 80-as években Ontarióban a Mitchell–Stratford–Toronto-vonalon közlekedett. A buszon levonatokat, szerződéseket, interjúkat nézett át. 1985 márciusában ezen a járaton született az a levél, melyet akkori szerelmének, John Metcalf író-szerkesztőnek írt, miközben Bob Weavernek készült interjút adni, akit az írói módszerei érdekeltek.

„Vajon viseljek fülbevalót? Még nem döntöttem el. Talán vennem kéne egyet. Valami klipszet, egyszer kilyukasztattam a fülem, de már rég beforrt. Kell neked erről egyáltalán tudnod? Nyilván nem. De a fülbevalóval való foglalkozás megakadályozza, hogy arra gondoljak, mennyi badarságot fogok összehordani.”

Az interjúban végül ezt mondja: „Ülök a buszon, észreveszek egy nőt. Mintha együtt jártunk volna iskolába. Kedves, vidám nagymamának tűnik. Szép, tartalmas élete lehetett. Biztos vagyok benne. Kis lila kalapot visel. Az utazótáskája (benne vajon kék virágos hálóing?) a lába mellett, a földön. Hirtelen ez az egész elkezd szörnyen érdekelni. Hazamegyek, behúzódom a Chesterfield kanapé sarkába, és bámulom a falat, addig bámulom, amíg minden megvan, amíg mindent érzek és tudok erről a nőről, aztán leülök, és megírom a történetet.”

139 novella. Mennyi ötlet, figyelem, fantázia!

Egy regényíró egy tartalmas pályafutás során néhány tucat ötletből építkezik – vagy még kevesebből. Jane Austen hat, F. Scott Fitzgerald öt, Harper Lee egy regényt írt. Egy novellista mindig tágra nyitott szemmel és füllel jár a világban. Történetekre, pletykákra, anekdotákra, véletlenekre és balesetekre, megtörtént és kitalált esetekre, újsághirdetésekre, sírfeliratokra vadászik, hogy aztán mindazt, amit lát, hall, megtalál, művészetté transzformálja.

Saját és mások élményeiből egyaránt építkezik, játszik, kísérletezik. A stílus és a technika nagyjából végig változatlan, de a nézőpontok, a már korábban is feldolgozott témák előadásmódja változik, érik, nemesedik.

Egyvalami nem változik: a minden megragadásának pusztító, mohó vágya, a versenyfutás az emlékezet romlásával, törékeny világunk pusztulásával.

Mindvégig arra keresi a választ, hogy miként tapasztaljuk az életet: mint kontinuumot, vagy mint véletlen balesetek sorozatát?

Bérelt hely a The New Yorkerben, három Governor General’s Award és két Giller-díj. Nemzetközi Man Booker-díj az egész munkásságáért. Nobel-díj „a kortárs novella nagymesterének”, bronzszobor és emlékkert a szülővárosában, Winghamben.

Amikor 2012-ben utolsó kötete, a Drága élet megjelenik, már élő legenda. Megkerülhetetlen, utánozhatatlan. Nemzedékek mestere. Hogy milyen hosszú volt az út idáig, arról a jóbarát és pályatárs Margaret Atwood tudna a legtöbbet mesélni. Ő egyébként nem Csehovhoz hasonlítja, mint oly sokan, hanem Cézanne-hoz. „Megfestesz egy almát, és újra meg újra átfested, amíg ez az ismerős tárgy különössé, fénylővé és titokzatossá válik, de közben mégiscsak egy alma marad. Végül is Munro nem misztikus? A kicsiny dolgokban nagy és nem kicsiny semmiben.”

És mindezt hogy?

Szigorú munkával. Figyelemmel. Szenvedéllyel. Sok humorral. Tele kétellyel

Élete második felében, íróilag legtermékenyebb éveiben egy kisvárosban élt, a 60-as évek óta nem váltott ügynököt, kiadót. Nem vett részt az irodalmi életben, nem írt ajánlókat, könyvrecenziókat, nem nagyon adott interjút.

Nemigen pazarolta az időt. Az egyetlen dologra koncentrált, ami igazán számít. Írt.

Az örök drámákról: hogy megszületünk és meghalunk, és közben folyton elbotlunk. Elhagyjuk az otthonunkat, hátat fordítunk a szüleinknek egy jobb élet reményében, hogy aztán sóvárogva vágyjunk oda vissza, amit megtagadtunk. Szeretünk, hazudunk, becsapunk másokat és becsapjuk magunkat, elvesszük mások illúzióit, gyakran mások életét is. Jól-rosszul, inkább rosszul neveljük a gyerekeinket, próbáljuk letenni őket „a világunk talajára”, de sokszor elveszítjük őket. Igyekszünk értelmezni mindazt, amit teszünk, elmenekülünk és visszatérünk. Fájdalmat okozunk. De a legfájdalmasabb, hogy „bizonyos dolgokra azt mondjuk, megbocsáthatatlanok, vagy soha nem fogjuk megbocsátani magunknak. De megbocsátjuk – mást se teszünk.”

Ír erős és gyenge nőkről. Azokról is, akik el tudnak időben menekülni, és azokról is, akik nem. Anyák, lányok, nővérek, barátnők, szeretők, nagyanyák, cselédek, szomszédasszonyok. Erkölcsi autonómiájú nők. Akik így-úgy döntenek a sorsuk felől.

„És megeshet, hogy végül tévednek. Hogy végül tévedtem.”

A sok történet közül, melyet olvastam és hallottam róla, egy évek óta különös módon foglalkoztat. Ügynöke, Virginia Barber írta, hogy Munro nehezen küldte el neki a kész novellákat. Egyszerre több történeten dolgozott, félretette, javította, átírta őket. Amikor nagy nehezen mégis elszánta magát, név nélkül, dátum nélkül érkeztek, csupa gépelt kéziratoldal, mintha még nem állna készen arra, hogy megjelenjenek, mintha nem lenne biztos abban, hogy elég jók. Gyakran még azután is átdolgozta a szövegeket, főleg a befejezésüket, miután folyóiratban megjelentek. Finom kis elmozdításokkal, húzásokkal a kötetben megjelenő novellák végkicsengése gyakran más lett.

Mintha mindig az a gyerekkorában olyan sokat hallott mondat zakatolt volna a fejében, hogy mégis kinek képzeled te magad? Mintha neki nem lett volna joga ahhoz, hogy eldöntse, hogyan alakul történeteiben egy-egy élet vége.

Az övé hogyan alakult? Arról vajon ki rendelkezett? Vajon elégedett lett volna ezzel a befejezéssel? A megmaradt emlékek őrzőjének vajon maradt végül emléke? Vagy minden egyes nappal veszített újabbakat és újabbakat? 

Alice Munro, miután túlélt egy komoly szívműtétet és egy daganatos betegséget, tíz éven át felejtette el önmagát és a világot, úgy élt, mint egyik legszebb novellájának, az Oda-vissza címűnek Alzheimer-kórban szenvedő hősnője. Szép lassan maga mögött hagyta, elfelejtette a szavakat, melyekből maradandó világot épített. És csak csendet hagyott maga után.

Tönkő Vera

Kiemelt kép: Getty Images / Ron Bull / Contributor

WMN szerkesztőség