Rozsdaövezetből kulináris kegyhely – Miért érdemes elmenni a kínai negyedbe?

–

A semmi közepén szállok le Kőbányán a villamosról, felettem csörömpölő vasúti híd és kósza bárányfelhők, mögöttem lakótelep, előttem pusztaság, a háttérben lepusztult ipari parknak látszó épületek.

Bár a 9-es busz gyorsan kijön ide az Astoriától, az embernek az az érzése, hogy egy másik városban jár. A Kőbányai út–Bihari út kereszteződése nem az a része Budapestnek, amelyet képeslapokra fotóznak. Pedig a turisták számára igenis fontos lehet ez a helyszín, akárcsak nekünk, bennszülötteknek.

Például azért, mert ha ma valaki igazán jó kínait akar enni, vagy alapanyagokat keres saját egzotikus konyhai kalandozásaihoz, akkor ide érdemes jönnie.

Ahová nem csak a városi gasztobubusok ruccannak ki

Ez az a hely, ahová a kínai delegációkat is kiautóztatják. Mert annak az édes-ragacsos izének, amit olcsó kínai menü néven más helyszíneken kapunk, köze sincs az autentikus kínai konyhához, és sokszor a drágább éttermek magyarosított főztjének sem.    

Ellenben, ha leküzdjük a fura, szürreális helyszíntől való idegenkedésünket, itt, Kőbányán, válogathatunk a jó éttermek közül, ráadásul májustól kitelepülnek a büfék a bizarr külsejű szökőkúthoz, az egykori Magtár előtti placcra, és lehet jönni kóstolgatni a csillagos ég alatt.

Nézni mást nemigen érdemes, illetve de, a tányérunkon lévő ételt természetesen.    

Hidakat emlegettem a bevezetőben, no, ez az egyik, a konyha, a legfontosabb

Habár ezek a büfék eredetileg az errefelé dolgozó kínaiak kiszolgálására jöttek létre, évről évre egyre több a vendégek között a magyar. Szívesen látják őket, igaz – közös nyelv híján –, néha kissé körülményes a kommunikáció, de az ételfotós menükből azért többé-kevésbé kiderül, mi a kínálat, és mi miből készült. Vannak magyar gyomor számára is populáris ételek, és olyanok is persze, amikhez merészség kell, meg kíváncsiság.     

Amúgy nem egyedül bóklászom Kőbányán, hanem Sánta Zsófiával, aki vállalta, hogy eljön velem a kínai „negyedbe”. Zsófi kínai szakon végzett, élt Sanghajban, és évekig dolgozott a kínai kolónia kötelékében, különféle ügyeik intézésében segítette őket. Most a Hosszúlépés-stáb tagjaként vezetett sétákat tart a környéken – de ma a mi kalauzunk.

A terület neve egyébként, ezt még nem mondtam: Monori center

Évek óra rendszeresen robogok el előtte autóval, anélkül hogy tudnám, életem egyik legjobb jiaoziját, húsos táskáját (ejtsd: csiaoce) eszem majd itt egyszer. No, de ne szaladjunk ennyire előre, először inkább arról mesélnék nektek, hogy kerülnek ide, a rozsdaövezetbe a kínaiak.     

Zsófitól tudom meg, hogy ezt a környéket nagyjából huszonöt éve kezdte el felvásárolni parcelláról parcellára egy kínai ingatlanberuházó cég. Kifejezett céljuk az, hogy létrehozzanak egy modern kínai negyedet, ami nem az első különben, mert a Józsefvárosi piac körül is alakult spontán egy közösség.

A Monori centerben nincsenek lakóházak – legalábbis egyelőre, mert lehet, hogy a jövőben lakóparkok épülnek a szabad területekre –, az itt dolgozók a környékbeli utcákban élnek vagy Kőbánya-Újhegyen, esetleg a Józsefvárosban. Viszont, mert a kínai emberek hagyományosan rengeteget dolgoznak, a hét minden napján nyitva tartják az üzleteiket, gyakorlatilag itt töltik az idejük nagy részét.

A zegzugos ipari terület kissé viharvert, némiképp szürreális látványt nyújtó utcáin elsősorban nagykereskedéseket találni, amelyek amúgy az egész közép-európai régiót ellátják kínai textillel, ruhával, cipővel. Ha az Ázsia Centerbe vagy a Kőbányai úti Ganz piacra jársz vásárolni, akkor tudd, hogy a megvásárolt termékeid innen, a Monori center nagykereskedőitől származnak, és a vidéki kínai üzletek esetében sincs ez másként. 

A piacosok második hullámával érkeztek általában ezek a kereskedők

Az első hullám még a múlt század húszas éveiben jött, 1912-ben ugyanis forradalom tört ki Kínában, elűzték a császárt, és a megnyíló határon át sok kínai indult útnak.

Leginkább Délkelet-Ázsiába mentek, de azért sokan jöttek Európába is vonaton. Saját portékáikat árulták az európai városok utcáin, kávéházaiban. Magyarországon a rendőrség figyeltette őket, mert azt hitték, orosz kémek. Gyanúsak voltak, az emberek nem értették, hogyan tartják fenn magukat a csecsebecsék árusításából. Nos, úgy, hogy rendkívül puritán módon éltek, rengeteget dolgoztak, és tömegszállásokon laktak. Öt–hat hónapig maradtak, aztán elmentek, jöttek a helyükre mások. Míg végül, az 1932-es nagy gazdasági világválság idején, eltűntek az országból.

A rendszerváltás környékén érkeztek kínaiak megint, ez a már emlegetett második hullám.

Mivel Európában egyedül nálunk nem kellett vízumot kérniük, becslések szerint negyven–ötvenezer ember érkezett batyukkal (hivatalosan kilencezren), és a joghézagot kihasználva, sokan alapítottak céget, így szerezve tartózkodási engedélyt.

Mára nagyjából felére apadt az itt élő kínaiak száma, de még mindig Közép-Európa legnagyobb kínai kolóniáját alkotják.

Hogy miért hagyták el tömegesen a hazájukat?

1979-ben, a diktatúra legsötétebb szakaszának végén, Kína megnyitotta a déli kikötőket, így az ottani tartományok lakói elindulhattak külföldre.  A Nyugat Kánaán volt a kínaiak szemében, óriási presztízsnek számított – és számít ma is – kijutni és boldogulni – magyarázza Zsófi.

Kivándorlási láz kezdődött. Olcsó árucikkeiket szívesen fogadta például Magyarország, ahol a szocialista blokk szétesése miatt áruhiány volt. A seftelők egy része aztán a 2000-es években elment. Telítődött a piac. Nálunk gazdasági válság kezdődött, náluk viszont óriási gazdasági fellendülés. Sokan hazatértek, vagy el innen, tovább.

Egy újabb bevándorlási hullám is volt viszont a közelmúltban, akkor a tehetős kínaiak költöztek ide (legalábbis papíron) a hírhedt, a botrányok nyomán azóta megszüntetett letelepedési államkötvény program keretén belül.

(Európában a legolcsóbb, ráadásul állami garanciával megtámogatott befektetési program volt a mienk, és bárki letelepedési engedélyhez juthatott Magyarországon, illetve továbbutazhatott innen az Európai Unióba egy háromszázezer eurós befektetésért cserébe, ezt az összeget öt év után, hozammal együtt visszakapja. Az állam összességében bukott rajta, csak a közvetítők nem, de ez egy másik történet, és nem a kínaiak sara.)

No, de miért akarnak sokan eljönni Kínából, ha amúgy jómódban élnek?

A két legfontosabb ok: a tisztább levegő és a gyerekek iskoláztatása, tudom meg Zsófitól. Azt meséli, nagy a nyomás kínai a fiatalokon, kicsi koruktól kezdve rengeteget kell tanulniuk, állandóak a különórák, hogy bejussanak a jó helyekre az egyetemeken, és nagyon nagy az elvárás. Mivel az oktatás előadás jellegű, és nagy létszámúak az osztályok, nem beszélnek jól például idegen nyelveket.

Külön ügynökségek szakosodtak Kínában a letelepedési programok árusítására. Nagyjából úgy működnek, mint az utazási irodák. Hirdetik a programcsomagokat, az érdeklődők katalógusból választhatnak desztinációt. Persze az Egyesült Államok, Franciaország, Anglia, Németország a legdrágább választás. Pár hónap alatt megszerezhetők a papírok, a közvetítők mindent elintéznek a letelepedni szándékozók helyett.

Ha megvan a tartózkodási engedély, sor kerülhet a családegyesítésre

De az üzlet érdekében a családfők sokszor ingáznak Kína és az új otthon között. Sok letelepedési kötvényes amúgy nem maradt Magyarországon, továbbmentek más EU-s országokba.

Aki mégis maradt, az a belvárosban és a budai oldalon él, nem úgy, mint a korábban érkező „seftesek”. Gyerekeik drága magániskolákba járnak, és a tanítás nyelve számukra leginkább az angol, ezért nem tanulnak meg olyan nagy számban magyarul, mint a kőbányai és józsefvárosi iskolákba járó kínai gyerekek.

Akik itt, a Monori center környékén laknak, zártabb közösséget alkotnak, mindent itt helyben intéznek. Pár éve a kínai újévi ünnepséget is megtartják, az egész negyedet feldíszítik, és a kínai–magyar közeledés jegyében közös rendezvény is volt idén a művelődési házban.

Egy másik fontos híd a két kultúra között az itt működő kínai orvosi központ. Hagyományos kínai gyógyítás folyik itt, gyógyfüvekkel és akupunktúrával, és érdekes módon elsősorban magyarok járnak ide.

Azt, hogy a Monori center amolyan város a városban, jól mutatja, hogy találunk itt szupermarketet (Dunapanda a neve, és csoda hely, órákig el tudnék bámészkodni benne), kínai ügyvédi irodát, két autós iskolát, négy templomot, könyvelőirodát, kozmetikát, fodrászatot, utazási irodát, karaokebárt (mint az ázsiai emberek általában, a kínaiak is imádják a szórakozás e fajtáját), nyelviskolát és szállodát is az ide érkező üzletembereknek, delegációknak.

Egy kínai vállalkozó sokkal több időt tölt az üzletében, mint egy átlag magyar a munkahelyén, ahogy már említettem, szinte csak aludni járnak haza. A gyerekeket ezért gyakorta hazaküldik Kínába a nagyszülőkhöz. Az idősek közül is sokan hazatérnek. Ritka a vegyes házasság, de azért előfordul, főként a „banángenerációban”, azaz az itt születő, tanuló fiatalok esetében. Zsófi azt mondja, a kínai kolóniára jellemző, hogy nagyon kedvesek a magyarokkal, de nehezen kötnek barátságot. Mégsem olyan zárkózottak, mint ahogy a közvélekedés állítja róluk, sok mindent megmutatnak magukból, ha nyitottak vagyunk a kultúrájukra.

Kurucz Adrienn

 Képek: Chripkó Lili