Szezonja van, mégis keveset eszünk belőle, mi az? – Látogatás a budapesti nagybani piacon

–

Miért nem eszünk elég zöldséget és gyümölcsöt?

Legnagyobb sarjam kiskorától nem eszik nyers paradicsomot, paprikát, uborkát. A budapesti Nagybani Piacon tett látogatásomkor aztán meggyőződhettem arról, hogy az átlagmagyar sem igazán teszi máshogy: hiába lilállik előttünk a hamvas héjú szilva, padlizsán, hiába kínálgatja magát körte, retek, karfiol, spenót. Magyarázat a megszokáson/olcsóságon kívül nemigen lehet rá, de mi, itt, a Kárpát-medencében zöldségfronton bizony leginkább a krumplira, a vöröshagymára meg a paradicsomra vagyunk rákattanva, abból fogy el a legtöbb éves szinten (naná, mert azokból kis sufnituning után már kijön egy jó magyaros gulyás!), míg az itthon kapható gyümölcsök közül a legnagyobb mennyiségben almát fogyasztunk, azt követi a banán és a görögdinnye. Utóbbi természetesen csak nyáron, de akkor ezek szerint betárazzuk a teljes éves mennyiséget.

Hajtjuk a sereget krumplival, almával

Az éves zöldség- és gyümölcsmennyiségét nyáron veszik magukhoz honfitársaink, a piaci-bolti kínálatot tekintve valamelyest érthető módon. Viszont míg a ’70-es években kiadott FAO-jelentések szerint hazánk a két egészséges élelmiszerkör egy évre jutó kilogrammnyi fogyasztásában az erős európai középmezőnyben foglalhatott helyet, a 2017-ben kiadott Eurostat-összesítés szerint (itt már a lakosság százalékos arányában adják meg az adatokat)

a napi zöldségevés tekintetében lecsúsztunk az európai lista legeslegaljára, és sajnos gyümölcsfogyasztás terén sem büszkélkedhetünk, csak a litvánokat, a bolgárokat és a letteket előzzük meg.

A „piac éjszakáját” az első két év sikerein és látogatói aktivitásán felbuzdulva, harmadszorra rendezte meg a létesítményt üzemeltető cég. Rút fondorlatossággal nem a zsurnaliszták, hanem a mezei érdeklődők csoportjához csatlakoztam, mert egyrészt egy civillel az oldalamon (az egyik legjobb barátnőmmel) mentem, másrészt inkább hétköznapi háziasszonyként szerettem volna rálátást szerezni a zöldfélék roppant bonyolult témakörére.

Az első benyomás egy raklapsornyi behálózott vöröshagymahegyből érkezett felénk, rögtön a bejárat után. Miután letöröltük könnyeinket, és alaposabban szemügyre vettük a 35 hektáros piac szinte teljes központi területét beborító árushelyek, furgonok, trélerek és nyitott csomagtartók kínálatát, egyvalami rögtön feltűnt: a hagyományos boltok, főleg multik sanyarú, kornyadozó, színehagyott áruja mellett itt maga a zöldségmennyország zúdítja az emberre megannyi termékét a 7-24 óra között nyitva tartó, nyüzsgő piacon.

Miért nem jutunk elég zöldséghez, ha egyébként minden kapható?

Itt minden harsogóan friss, kicsattanó és méretre is tekintélyes, a zöldhagymák egyenesen és ressen sorakoznak, félkarnyi összekötött fűszerhalmok várakoznak vevőikre, és olyan hatalmas málnaszemekkel vannak teli a rekeszek, hogy még a mesében sincs hasonló. Akkor hol van a minőségi, szép áru az üzletekből? Ha délután, munkát követően megy vásárolni az ember, miért csak az elszomorítóan lekonyult sóskákat és rettentően állott cseresznyéket viheti haza a családjának (ráadásul aranyáron?)

A nyílt nap hivatalos részét kezdő tájékoztató során kiderül: 500 ezer tonna zöldáru fordul meg és talál gazdára itt évente.

Gyors számolgatás: ha minden magyar lakost beleveszünk, évente 50 kiló zöldség-gyümölcs jut valamennyi honi lakos asztalára. Eszünk mi ennyit a ’70-es évekbeli 58 kilós éves átlaghoz képest ma? Aligha, különben nem lennénk uniós sereghajtók, ugyebár.

Nem, az a rossz ízű kínai fokhagyma már ebben a szezonban nem jött be – tudom meg a csapatunkat kísérő Földesné Marcsitól, mert elsírom a bánatomat, hogy kétszer is sikerült belefutni az ehetetlen fokhagymába. A műszaki pályát a kereskedelemre cserélő asszony 23 éve tagja a piacot üzemeltető körülbelül 70 fős csapatnak. A területen van számos büfé, étterem, nemzeti dohányos. Korábban lottózó is volt, de elhalt rá az igény. A mezőgazdaságból élő talán nem a szerencsében hisznek.

A 35 hektáros területen kóborló csapatunk tagjainak közben hol jobbra, hol balra kell félreugraniuk, az utcákkal keresztül-kasul szabdalt területen ugyanis ne számítson különleges bánásmódra a betévedő: riksák, kulik, talicskák, szekerek, robogók, kerékpárok, furgonok, kamionok, trélerek, utánfutók cikáznak jobbról-balra, innen oda, nagyon oda kell figyelni. Megpróbálom közben megkérdezni még egyszer, miért nem jelenik meg a valódi, az emberek által naponta elérhető szokásos kereskedelemben az itt látható tengernyi, ízletes zöldség, de nem kapok adekvát válaszokat.

„Mi sem tudjuk, miért van ez így” – mondja az egyik munkatárs. „Itt megjelenik minden, az ország összes részéből vannak termelők és kereskedők, rengeteg az áru. Piacos munkatársként több éve az egyik, akkor induló multinál rácsodálkoztam, miért nem teszik ki a friss árut a vevőtérbe, miért vár minden odabent a raktárban? Azt a választ kaptam, »majd ha a kicsit állott elfogy, kirakják amazt is«. Így viszont folyamatosan kókadt áru volt a vásárlók előtt…”

Okra, kumkvat, pálmaszív

Somogyiék értelmiségi pályáról nyergeltek át tíz éve az egzotikus zöldség- és gyümölcsfélék forgalmazására, mára ők a nagybani legnagyobb ilyen viszonteladói. Éttermekbe, fogadásokra keresik a magyar üzletek legtöbbjében nem is kapható árujukat, amiket a világ távoli tájairól szereznek be. Van, amit felismerek, másokat sosem láttam. Az egyik fővárosi színház nemrég innen rendelt télen őszibarackot, mert ennek a gyümölcsnek megemlítve és bemutatva szerepelnie kellett az egyik darabjukban. (A teátrum egy bérlettel hálálta meg, hogy rendszeresen volt őszibarack a kelléktárban.)

Megkóstoljuk a szecsuáni bors virágját, küllemre kicsit a kamillára hajaz, a szájban elomolva viszont végzetes hatást fejt ki: mintha fogorvosi kezelésre várva lidocaint fecskendeztek volna a szájnyálkahártyámba, zsibbadok és nyáladzok.

Viszont a most következő zöldséges falatok ízét hihetetlenül jól kihozza, sokkal intenzívebben lehet érezni a zamatokat – tudjuk meg a látogatók kóstoltatásáról gondoskodó fiatal séftől és a szépen elrendezett zöldséges falatok tényleg beteljesítik ezt az élményt, nem kell se só, se bors, se olaj.

Közben azért morfondírozom, hogy szép-szép, de mégiscsak kétezer forint körül van kilója a közönséges fehérrépának, de az idén – köszönhetően persze részben az időjárásnak – nagyjából minden zöldféle ára magas. Akárhogy is: naponta 30-40 dekát mindkét típusból meg kellene ennünk az egészségünkért. Gyorsan kalkulálok: pár szem banán (igaz, nem piros, csak a hagyományos) van otthon és őszibarack is, anyámtól kaptunk a telekről szedett meggyet és cseresznyét. Hétvégén pedig irány a helyi, megszokott, jó kis piacunk és a csöndes irigykedés azokra, akiknek jóféle háztájijuk, meg nagy kertjük van, saját gyümölcsfákkal és melegházzal.

És egyszer csak összejön az az évi 50 kiló!

Kocsis Noémi