–

Némileg megnyugtatott férjem viccbe oltott kegyes hazugsága, hogy ennyi fényforrással körbebástyázva műholdról is látható leszek. Szerencsére a történetben az én klausztro- és niktofóbiám a legkevésbé érdekes.

Kína Gansu tartománya, a Góbi-sivataggal határos Dunhuang városa, a kínai nagy fal nyugati vége, a harmincöt méter hosszú, fekvő Buddha-szobor Zhangye városában, a Szivárvány-hegyek, és az egykori selyemút sokszínű kulturális-, történelmi- és vallási hagyatéka megért egy átpánikolt éjszakát a jurtában. A kulináris kínálat pedig egy gigantikus adag hab volt a tortán: a nyárson sült bárány olyan finom, hogy félig vegetáriánusként három évnyi húsmennyiségemet termeltem be naponta, Zhangye street food piacán nyolcszor mentem vissza a csípős fűszerekkel meghintett helyi lapcsánkáért,

úgyhogy hűségpontként a büfés a kezembe nyomott egy nejlonzacskónyit a titkos fűszeréből, a megamozsárban tört szezámmagos édes kekszből pedig hetekre bespájzoltam.

Somogy megye testvér-tartományában, a fordított Olaszország-alakú Gansu nyugati részén fekszik a Góbi-sivataggal határos Dunhuang városa. A határos szó szerint értendő; ahol véget ér a 180 ezres városka főutcája, ott nem benzinkút vagy bevásárlóközpont áll, hanem le is kaphatjuk a cipőnket, és mezítláb sétálhatunk a vörösen csillogó homokdűnék felé – legalábbis a nappal huszonöt fokos április végi melegben. A sokáig „a homok városának” is nevezett Dunhuang határállomásaként és a selyemút fontos stratégiai pontjaként működött. Tevekaravánokon szállították itt a selymet, teát, porcelánt, gyömbért, szerecsendiót Európa és Észak-Afrika felé, visszafelé pedig datolyát, szantálfát, üveget, de ezen az úton találkoztak és hatottak egymásra kultúrák, művészeti stílusok, vallások, technológiák is.

A félelmemmel szembe is néztem megérkezésünk és egy gyors ebéd után szembe. A helyiek nagyon büszkék a kézzel gyúrt úgynevezett sárga tésztájukra, amely még a híres falfestményeken is megjelenik. Paradicsomos-zöldséges szósszal és anélkül is kiváló! Miután enyhén édes szamárhúst mártogattunk csípős szószba, majd joghurttal zártuk az ebédet, a sivatagban álló jurta és  négy aprócska sátor felé vettük az irányt teveháton.

Kitérőként némi háttérinfó a klausztrofóbiámtól is súlyosabb niktofóbiáról:

a sötétségtől való félelmem okozott már olyan pánikrohamot, hogy békésen szundikáló családtagokat keltett fel velőt rázó ordításom éjnek évadján – és ebben nincs benne a tudatom.

A pánikroham ráadásul légszomjjal társul. Ilyen előélettel indultam neki teveháton, hogy megvalósítsuk férjem sivatagi álmát. Mielőtt az éjszaka leple borult volna a szokatlanul felhős égre, és a mininek érzett sátor teteje a fejem fölé, a nap aranysárgává változtatta a homoktengert, és drasztikusan csökkenni kezdett a hőmérséklet. Nemcsak szemet gyönyörködtető látvány mindez, de a parányi homokszemek és a szél játéka érdekes hangot ad ki, így kapták a dűnék a „Csilingelő hegy” elnevezést. A szél munkáját látni, ahogy reggelre tükörsimára sepri a tevék nyomait, és a semmi közepén állni pedig maga a teljes zen-állapot. Már, amikor nincs szélvihar. A sportboltos beszerzőtúra lehetővé tette, hogy pár órát aludtam, és másnap hősnek érezve magam indultam a Félhold-tó felé. A sarló alakú oázist két oldalról is holdalakú homokhegy veszi körbe. A kulturális forradalom idején vizét megcsapolták a helyi földművesek, hogy öntözhessenek, aztán évtizedekkel később elkezdték feltöltögetni, ami szintén nem bizonyult jó ötletnek, így ma már a természetre bízva, beavatkozás nélkül őrzik a kiszáradástól.

A nyugis Dunhuang és környéke magán őrzi az egykori selyemút kulturális örökségét. Az aranykupolás fehér mecset mögötti éjszakai piacon a turistacsalogató csecsebecsék mellett frissen sült római köményes bárány és szecsuáni borssal fűszerezett ételek illata száll ki az éttermekből. Az Ezer-Buddha barlang sziklafalba vájt mélyedéseit a IV. évszázadtól jó ezer éven át alakíttatta ki az egykor igen aktív buddhista közösség. A kék-piros-zöld színű falfestményeket, több méteres Buddha szobrokat és stukkókat a roppant száraz klíma évszázadokon át kiváló állapotban konzerválta.

Az egyik mosolygó szobrot a „Kelet Mona Lisájának” is nevezik – az idegenvezető határozott állítása szerint tévesen, hiszen Leonardo da Vinci alkotása legalább száz évvel később készült.

A grottók állapotának megőrzése miatt a látogatók számát maximalizálták, és fényképezni – hála istennek – nem lehet. A hely szentségéhez sokkal jobban illik az idegenvezető zseblámpája, és a túrát indító bemutatófilm, ahol a hunok nyilai is feltűnnek a történelmi összefoglalóban. A legnagyobb károkat egy földrengés és emberi kéz okozta: egész pontosan a ’20-as években a Szovjetunióból menekült orosz katonák firkálták össze és törték le a szobrok kezeit. 1900-ban egy taoista szerzetes titkos üregre, és benne felbecsülhetetlen értékű kínai-, tibeti-, török- és perzsa nyelven írt korabeli kéziratra, és a világ legrégebbi nyomtatott könyvére, a IX. századból származó Gyémánt Szútrára bukkant, amelyet európaiként Stein Aurél, magyar származású Kelet-kutató láthatott először.

A kínai nagy fal leginkább látogatott pekingi szakaszához képest, amely elegánsan le-fel kacskaringózik a hegyek között, a nyugati rész egészen más. A 2000 éve stabilan álló, agyagból, szalmából és kövekből felhúzott fal sikeres védekezésnek bizonyult a mongolokkal és egyéb betolakodókkal szemben. Az Jiayuguan-erődben pedig egy orgonabokorra találtam, és percekig a lila fürtökbe dugtam a fejem, hogy májusi ballagási képek ússzanak lelki szemeim előtt.

A Szivárvány-hegyről a neten megjelent képek igen sokakban kételyeket ébresztettek a rétegenként változó és elképesztő színű hegyvonulat láttán. A hegység úgy néz ki, mintha valaki szakaszokra osztva a barna, a sárga és a vörös árnyalataira satírozta volna. Rétegeit 24 millió év alatt csiszolta, vájta, fújta a természet sokféle színűre. Zhangye városában pedig ott van az, amit mindenhol imádok Kínában. A parkokban, híd alatt, játszótereken, aki szeretne, egy magnóval az oldalán kivonul, és nekiáll énekelni, táncolni, operaáriákat előadni. Én egy nyugdíjasklub táncelőadásához csatlakoztam – a hölgyek sztoikus támogatásával. A város ételpiacára pedig két napig jártunk vissza, de ehhez nem csak a csípős lapcsánka járult hozzá. Igazán izgalmas kulináris kavalkád ez, ahol büfékben árult saslikok, furcsa állagú rizstorták, bárány, csípős csirke, elképesztő mennyiségű magvak, szárított kivi és sárgabarack is van. A közeli Dafu templomban pedig a jó 900 éve épült 35 méter hosszú Buddha-szobor látható.

Annyit elárulok, hogy a szélvihar megmentett a szabad ég alatti sátorozástól. A jurtába tettük be a sátrat. Én pedig magam köré a lámpákat. De az biztos, hogy az élmény nikto- és klausztrofóbiásként is határozottan megérte.

Trembácz Éva Zsuzsa

 

Ha tetszett szerzőnk írása, és szívesen útra kelnél vele távoli tájakat felfedezni, látogass el a Facebook oldalára is, ITT!

 A képek a szerző tulajdonában vannak