–

Az ünnepek után két hónappal még mindig az elmúlt karácsonyunk tanulságai járnak a fejemben

Valahogyan a karácsonyt mindenki úgy képzeli el, ahogyan egy amerikai film mézes-mázas történetét. Mindig is vágytam rá, hogy én is így élhessem át, de valaki valakivel mindig összeveszett. Kiborult a bor, felborult a fa vagy leégett a mézeskalács – egyszóval sosem stimmelt valami…

Anyu mindig azt mondta: „Csak az számít, hogy együtt vagyunk, és egészségesek vagyunk.” (Milyen igaza van!)

Gondoltam, ha majd saját családom lesz, sikerül.

Utólag azonban mindig rájövök, hogy folyamatosan tanít az élet

Most sem akarok egy sablonos történetet elmesélni, csak szeretném megállítani az időt, és értékelni azt, amim van. Olykor magamnak való, rohanó automata vagyok, de aztán mindig történik valami, ami lelassít és elgondolkodtat, amitől rájövök, hogy mindig a megélt és együtt töltött pillanatok azok, amelyekre örökké emlékezni fogunk, legyen az meseolvasás vagy csak egy spontán tánc a család minden tagjával a nappaliban. Azok az emlékeim ilyenkor már a süllyesztőben pihennek, amikor „hajtottam a szekeret” egész évben.

Arra azonban tisztán emlékszem, amikor a nevetéstől majd’ megszakadva, hasunkat fogva szakítottuk meg a vasárnapi ebédet, vagy arra, amikor először mondta a kislányom, hogy „szeretlek”.

Aki követi az írásaimat, tudja, hogy három gyermekem van, egy három hónapos ikerpár és egy kislány. Idén karácsonykor Bella, a nagyobbik lányom beteg lett, elkapott valamilyen köhögős, megfázós, hasmenéses-hányós vírust a bölcsiben. Sajnos elkerülhetetlen azoknál, akik közösségbe járnak, ráadásul mindez karácsony hetén történt. Egy-két nap alatt végig is szaladt rajta a vírus, de sajnos az ikrek is elkapták tőle. Így aztán velük is orvoshoz mentünk – karácsony előtt két nappal. A doktornő leszögezte, hogy ha romlik az állapotuk, azonnal vinnünk kell őket a klinikára. Követtük az utasításokat, ezzel szinkronban igyekeztünk mindennel elkészülni szentestéig. Három gyerek mellett valahogyan az ajándékok becsomagolására még kevesebb idő jut, mint eddig. Huszonharmadikán, miután elaltattunk minden porontyot, éjjel fél egyre sikerült becsomagolnunk mindent, még az a szerencse, hogy a karácsonyfát már két napja feldíszítettük, pont azért, hogy ne fulladjon nagy kapkodásba a készülődés.

Az események ezután indultak be…

Hajnali kettőt ütött az óra, amikor Luna, a kislányunk keservesen sírni kezdett, sajnos eléggé belázasodott, és a hasfájás is nagyon gyötörte. Edmund is ugyanígy szenvedett, nem volt hát mit tenni, riasztottuk a nagymamát, és irány az ikrekkel a klinikára. Hozzáteszem, semmiféle rutinunk nem volt a „bébibetegségekben”. Bella, a nagyobbik lányunk ilyen pici korában nem volt beteg.

Elmondhatatlanul rossz érzés, amikor a gyerekedet betegnek látod, de amikor két apró, három hónapos baba köhög és szenved, az leírhatatlan.

A klinikára érve közölték: kilencven százalék, hogy infúziót kell kapniuk, és bent tartják őket. Itt egy másodperc leforgása alatt végigfutott az agyamon, hogy életünk első közös karácsonyát nagycsaládként, kettészakadva fogjuk tölteni… Természetesen az egészségük volt a legfontosabb, de tudtam, hogy mindezt mennyire nehéz lesz elmagyaráznom az otthon alvó, mit sem sejtő kétéves kislányomnak, aki már bezsongva várta ezt a napot.

Ilyenkor értékel, összegez és tanul csak igazán az ember. Kell ide mézes-mázas amerikai film? Tényleg annyira fontos ez az egész? A tökéletesség (látszata)? Mi van, ha kiborul a bor, felborul a fa, leég a mézeskalács, nem az a fontos, hogy együtt vagyunk egészségben és szeretetben?

Anyunak mindig igaza van, ez most is kiderült!

Amíg ezeket a gondolatokat próbáltam elhessegetni, és magamban rendbe tenni a dolgokat, addig konzultált az orvos az osztályvezetővel az ikrek állapotáról. Mivel szerencsére jól ettek, így végül hazaengedtek minket, és másnapra az ikrek is jobban lettek.


A karácsony három szelleme három nagyon fontos dolgot tanított nekem:

Az év bármely pillanatában a legfontosabb, hogy egészségben, együtt, szeretetben és odafigyeléssel töltsünk el minden egyes napot. Éljünk át minden pillanatot, ne engedjük, hogy csak egy percre is kicsússzanak a kezeink közül a valódi élmények, mert később ezek lesznek majd a legkedvesebb emlékeink.

Szenteste napján hajnali ötkor hazaérve fáradtan, de annál boldogabban töltöttük el ezt a varázslatos napot. A gyerekszemek ragyogtak, a szülői szívek megnyugodtak, a nevetés hangja betöltötte a szobát.

Idén másképp várom a karácsonyt, igyekezni fogok a közös élményeket, perceket megóvni, és az estig tartó beszélgetésekre, a közös játékokra vigyázni és odafigyelni, azonban ijedségünk története és az első nagyon boldog karácsonyunk emléke, amit nagycsaládként töltöttünk, örökké bennem lobog majd.

Sánta Dávid

Fotók: Farkas Hajnalka