„Ne számítson arra, hogy fel fognak sírni” – egy ikres koraszülés története

–

Január van, közeledik a szülinapom. Eltervezem, hogy a Füvészkertbe megyünk majd, gyönyörű idő lesz, az üvegen csillognak a páracseppek, ahogy megcsillan a fény rajtuk… Próbálom magamba szívni az üvegház semmi mással össze nem téveszthető illatát. A nagyfiam teljes ámulatba esik, és nem győzi szemügyre venni a különleges növényeket, amikkel majd elárasztja a lakást. A kisebbik hozzám bújik, és hallgatja az ikreket. Apa fotóz, az utolsó terhességem csodás pillanatai. De a tervek csak tervek maradnak.

A szülinapom. Hajnal van, még minden sötét, alszik a város, de kelnem kell, tudom, érzem, még az órám sem kell hozzá. Rosszul alszom, csatakosra izzadva ébredek egy rossz álomból, ami nem akar múlni. Nehéz kivánszorogni, magas az ágy, nagy a súly, de nem édes a teher, mindenhol fáj, de leginkább belül. Fáj a kezem, amit kimart a fertőtlenítő, fáj a karom, mert szétrobbant a vénám, fáj a seb, ami lyukat ütött a szívemben. Mázsás súlyok nyomják a vállam és gombóc költözik a torkomba, levegőért kapkodok. A testem fura játékot űz velem, még mindig többször kelek, hogy kimenjek a mosdóba, mintha nem akarná elfogadni, ami velem történt. Én sem tudom. Számolom tovább a napokat, mintha még bent lennének.

Ismétlem a napokat: 25 hét együtt. 25 hét és 4 nap, csupán ennyi időt kaptunk.

De mennem kell, akkor is ha megrémít, ami rám vár, mert nem tudom, hogy telt az este. A folyosó üres, még mindenki alszik. Csak a nővérke nem. A kedvencem van ma, aki egyszer már lelket öntött belém. Ott akkor azok a szavak sokat jelentettek, bár felfogni sem bírtam őket. Keresi a vénám, abban bízom, hogy elsőre sikerül, már alig van bökhető felület. Nem is fáj. A nővérke kedvesen szól: „Boldog szülinapot!” Csak pár szó, mégis a szívemig hatol. Nem így képzeltem, nem így terveztem. A gombóc fokozódik, próbálom nyelni a könnyeket, de felnézek. babaképek a falon. Gyönyörű, szuszogó csöppségek mindenütt. Most már patakokban folyik a könny az arcomon.

Elindulok a folyosón, próbálok gyors lenni, nehogy kinyíljon a szülőszoba ajtaja, és szembetaláljam magam a legújabb jövevénnyel, akit épp áttolnak a gyerekágyakhoz. Nem bírnám ki, irigykedem, most abban a fázisban vagyok, majd dühös leszek mindenre és mindenkire, aki esélyt kapott a boldog befejezésre, de visszaélt vele.

Magamat hibáztatom, végigpörgetem újra és újra, mit hogyan és miért kellett volna másként. Még hetekig tart, míg a helyére kerül a kirakós minden egyes darabja, és összeáll egy történet, amivel megtanulok együtt élni. Nem az én hibám!

A külvilág egyre távolabb, az otthoniak is egyre messzebb vannak, egy különleges világba csöppentem, burokként ölel körül, a PIC ablakain a tejüveg, a folyosó ablaka a belső udvarra néz, teljes kilátástalanság.

A kezdeti lelkesedés, érdeklődés hamar elmúlik. Sose vett körül ennyi ember, mégis magányos vagyok. Vannak, akik végig kitartanak, de lesznek barátok, akik eltűnnek. Lesznek rosszkor és rosszul feltett kérdések, de az a legrosszabb, ha kérdések sincsenek. Pedig belőlük merítettem erőt, általuk töltődtem. Fogy a muníció és beborít a rengeteg. De nem vagyok egyedül, mások is harcolnak. Eljön az idő amikor egymás vállán sírunk. Miattuk élem túl. Sokan nem értik, min megyek, megyünk keresztül, lehet, jobb ez így… miattuk. Próbálok erős lenni, de ez a sok minden felőröl. 

Jobb lenne, ha többet beszélnék róla, mert egyszer maga alá fog temetni. Nem most, hanem akkor, amikor már nem is számítok rá. Hogy kezdjem el, hogy mondjam el, hogy milyen démonok kergetnek, milyen sötét gondolataim vannak? Hogy milyen ezzel együtt élni: milyen az, amikor minden összeomlik, amikor nem vagy hatással az eseményekre, amikor nincsen második esély? Úgy érzem, hogy az elsőt elszúrtam. Hogy milyen, amikor próbálják visszatartani őket, miközben folyamatosan hallom, ahogy felsírnak a szomszéd szobában az éppen világra jöttek. Hogy milyen, amikor úgy akarnak megszületni erre a világra, hogy még nevük sincsen. Még mindig hallom, mintha tegnap lett volna: „Ne számítson arra, hogy fel fognak sírni.”

Úgy születnek meg, hogy egy pillanatra sem látom őket, hosszú órák, egy teljes nap telik el így. Kétségbe esem, mert nincs róluk információm, legalábbis nem elég, boldog-boldogtalant kérdezek, de nincs válasz. Milyen az, amikor hatan jelennek meg az ágyamnál és én naivan örülök, mert azt hiszem, híreket hoztak, de összeomlik a világ körülöttem, mert a hírek rosszak, nagyon rosszak.

Milyen az, amikor attól rettegek, hogy meghalnak a gyerekeim, és ezt a szót hónapokig nem tudom kimondani, mert félek, hogy akkor megtörténik.

Milyen, amikor hálát adok, hogy ketten vannak, mert így jobbak az esélyek… nem tudok aludni, enni, minden lélegzetvétel fáj, de leginkább belül fáj, a nap minden percében, rettegek, még álmomban is. Nem merek bemenni az ajtón, aztán nem merek kijönni tőlük, mert akkor fog történni valami, amikor nem vagyok ott, aztán mégis kimegyek, mert fogy a levegő, de nem jutok ki, mert minden orvos szembefut velem, és imádkozom, hogy ne az én gyerekemhez fussanak. 

De hozzá futnak. 

A tíz körmöm nyoma ott marad a tenyeremben, nem először és nem utoljára. Mennyire rémisztő a gépek csipogása, amikor az értékek szaladnak lefelé. Nem történhet meg a szemem láttára. Elfogy a levegőm. Az övé is. Ki kell mennem. Újra imádkozom. Eljön az idő, amikor már nem csak a mieinkért. Megvisel, amikor egy másik anya babája eltűnik az inkubátorból. Amikor a másik életéért küzdenek.

Láttam anyákat összeomlani, láttam anyákat belebetegedni. Hetekig élek ebben. Amikor a kisebbik baba végre lekerül a gépről, de nem bírja és másnap visszateszik, nem először, és nem utoljára. Amikor elfelejt levegőt venni miközben kenguruzunk, és nyúzzák, mint a kismacskát. 

Amikor csak nővér jön, nincs nagy baj, de ha az orvos is, akkor megrémülök.

De nem omolhatok össze, mert ott a másik. Csak „légzéstámogatás” – könnyűnek tűnik, de küzdelem minden lélegzetvétel, intubálás, extubálás, DuoPAP, CPAP, HFNC. Annyira puhák a csontjaik, hogy a sapka varrása, az orreszköz nyomot hagy, eltorzítja az arcukat. Rosszul vagyok a látványtól. Még mindig nem láttam, milyenek valójában, csak elképzelem. Tenyérnyi gyerekek, szinte csak kéz és láb az egész, a karjuk vékonyabb mint a mutatóujjam. Nincs az a kép, ami ezt visszaadná.

Mindennap rosszul vagyok a nagyviziten, fogom a kezüket, közben kapaszkodom, próbálom feldolgozni, de olyan dolgokat látok, amit egy anyának sem kéne. Hetek telnek el, mire a nevükön szólítom őket, addig ha bárki kérdezi, csak azt mondom: a kisfiú és a kislány. Nehéz nélkülük, hogy nem tarthatom a karomban őket, hosszú folyamat lesz kötődni. Milyen hosszú az a két hét, mire a mellkasomra teszik őket. Heteket várok az első puszira, de akkor is rettegek, nehogy betegek legyenek tőlem. Másfél hónap, mire mindkettő egyszerre fekszik rajtam, három hónap telik el, mire egy szobába kerülünk. Negyedév, mire hazavihetem őket, már másik évszak van, mire újra család lesz a család.

Nincs eufória a születésük után, nincs rózsaszín köd és babaképek a falon, nincs babaillat és nincsenek látogatók, sem most, sem később. Még mindig ebben élek, de ők már túlléptek, az élet megy tovább, nélkülünk is. Talán már túl vagyunk a nehezén, banálisnak tűnő dolgok aggasztanak. Mindig ilyen lapos marad a fejük, látszani fog a cső helye az orrukban, lemegy a duzzanat a szeméről? Lényegtelennek tűnő kérdések, de nem akarom, hogy örökre hordozzák viharos érkezésük nyomát. 

A nagyok hősként csinálják végig az egészet, pedig tudom, hogy szenvednek. Csak a kórház kerítése választ el minket, de olyan, mintha egy egész világ lenne.

Ha tudtam volna mi vár rám… Tüdővérzés, intubálás, extubálás, centrális véna, másodszorra záródó botallo, pitvarisövény-hiány, középsúlyos alvási apnoe, Rop II. BPD, több kör puffkúra, három trafó (egy nekem is, kétoldali tüdőgyulladás, kétszer visszatérő nyiroködéma), lassan lejönnek a koffeinről, én addigra rászokom. Napi 6 óra kenguru, 4-5 óra fejés. 81 éjszaka nélkülük, 86 nap a családom, a nagyok nélkül, négy hónap mamák és papák nélkül. Nagyon nagy mélységekben járok, a félelem szinte megbénít. Megtapasztalom az élet törékenységét, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk a sorsnak, és semmit se vegyünk készpénznek. Egy lépés előre, kettő hátra. Egy hullámvasúton ülünk, ahol mindig vannak bukkanók és mélypontok, még hónapokkal később is. Tudatosan nem olvasok utána semminek, jó ez így, miattam. Minden ami fontos, arról az orvosok tájékoztatnak, a „fejő” legalább olyan fontos információforrás. Félévesek, mire utánajárok az esélyeknek, addigra rengeteg sorsot, történetet ismerek meg. Amikor nagyon magam alatt vagyok, ezekre gondolok. 

Még nem tudom, de szerencsések vagyunk. Hiszen vannak magasságok is, ahonnan gyönyörű a kilátás. Megtanulok hálás lenni az élet apró dolgaiért, az első ölelésért, a lopott csókokért, az első pusziért. Amikor mégis felsírnak a szülőszobában, mint a kismacskák. Az első kenguruért: nem is érzem a súlyukat, csak a takaróét. A maszkból kiáramló levegő végigfut a mellkasomon, mire rájövök, hogy csupán apró kezek simogatják, velem ismerkednek. 

Hálás vagyok a férjemnek a vidám oldalért, hálás az első fürdetésért, minden grammért és biztatásért. Most már azt is tudom, milyen menő zsiráffal utazni (inkubátorfajta), és minél fapadosabb a járat, annál közelebb az otthon. Azt is tudom, hogy mennyire tud hiányozni a bundáskenyér, és hogy az utolsó pizza a legfinomabb.

Lett kivel sírnom és volt kivel nevetni. Nagyon erős anyákat ismertem meg, ők sem így képzelték.

Sose felejtem el az első találkozást, a padot a folyosón, a szétszakadó gumikesztyűk hangját, a játék kádat az inkubátorban, a pihepuha, feltekerhető manófüleket, a nővérek csillogó szemeit, a rácsodálkozást, amikor először látom őket maszk nélkül, a hosszú beszélgetéseket, a zene gyógyító erejét. Még mindig emlékszem, min tudtunk úgy nevetni, hogy a folyosó visszhangzott tőlünk. Soha ennyien nem örültek a megtett lépéseknek. A hála befoltozza a sebeket, és olyan érzelmeket mozgat meg, amivel nem lehet betelni. Fejlődöm és tanulok, az élet legnagyobb tanítása a legkisebbektől: elfogadásról, türelemről, kitartásról és élni akarásról. Láthatatlan kapocs köt össze azokkal, akik velem voltak az úton. A szívem kétségkívül összetört, egy kis darabja örökre ott maradt, és vigyáz az utánunk érkezőkre. 

Újra január, a szülinapom. Már hajnalodik, de a város még pihen. A nagyok nincsenek itthon, holnap jönnek, jól elvannak nélkülem is, az élet megy tovább. De másnap teljesül a tavalyi kívánságom, mert együtt ünnepel a család. Éjszaka egy potyautas költözött közénk. A szemem még csukva, apró kezek simogatják a nyakamat. A szomszéd kiságyban is valaki mocorog.

Zsiga és Kamilla. Már nem csak a fiú meg a lány.

Zsigmond, jelentése: győzelem és védelem, igazi harcos, a legnagyobb zsivány. Kamilla, törékeny virágszál, de nála erősebbel nem találkoztam még, mosolya gyógyír minden bánatra. Még csak egyévesek múltak, de már most nyomot hagytak a világban, a szívünkben, sok ember szívében. És lettek a család legkisebbjei, már nem csak képek a telefonon, lettek öcsi és hugi, lettek a mamák és papák unokái, lettek a benti babák harcostársai, a nővérek PICikéi, lettek anya és apa igazi csodái. És lettek babaképek a falon, és mindent betöltő babaillat is… 

Azóta újabb év telt el. Talán sikerült feldolgozni. Rögös, kihívásokkal teli út van mögöttünk, hosszú hónapok kellettek, mire gyógyulni kezdtem. Lesznek, akiknek ennél is több idő kell, talán örökre fájni fog az emlék.

Azoknak üzenem, akik az inkubátor mellett állnak most is: jöjjön el a megnyugvás ideje! Amikor már büszkén viseled a sebeket és nem szorul össze a gyomrod, ha a régi képeket nézed. Amikor már nincs gombóc a torkodban, ha a PIC ajtajához érsz. Izgatottan lépsz át az ajtón, mert tudod, hogy találkozol az őrangyalokkal, akik a család helyett is veled voltak a legsötétebb órákon. Amikor nosztalgiával gondolsz a téli délutánok kenguruzásaira, a heti mérlegelésre, a fürdésre a vödörben, a polipokra, amik mintha összementek volna a hosszú hónapok során. Amikor azon gondolkodsz, hogy a koraszülés legalább annyit adott, mint amennyit elvett. Mert hihetetlen embereket ismertél meg és egy különleges család tagja lettél. És láttad az élet csodáját, úgy ahogy kevesen láthatták.

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van

WMN szerkesztőség