Pedig minden szavamat komolyan gondoltam, gondolom most is, annak ellenére, hogy a magam feleségeskedésének idején én ellenséges fogadtatásban részesültem. Én voltam a gonosz, szőke nő, aki lecsapott egy apára és volt férjre, és még ráadásul el is vetette magát, majd mindezek tetejébe teherbe esett. Átéltem a kínos pillanatokat, volt cicaharc, leribancoztak, mindent „rosszul csináltam”, a gyereknek csak úgy adhattam az ételt, ahogy az anyja szokta, és minden apróságot, egy negyedórás hasfájást is jelentenem kellett telefonon.

Elfogadtam a szabályokat, és azt csináltam, amit mondott.

Nyelni kellett hozzá? Igen. De akkor is ő volt a gyereke anyja, és ezt tiszteletben tartottam.

Aztán ahogy teltek az évek, belecsöppentem a kettes számú volt feleség szerepébe, akinek bemutatják az első új barátnőt. Nagyon, nagyon sok mindent megértettem, amit korábban furcsállva néztem az első feleségben, átéreztem a félelmet, a zavart. De még emlékeztem, milyen rosszulesett nekem annak idején a bizalmatlanság, ezért hát kedvesen fogadtam a hölgyet. Lehet, hogy nem kellett volna?

Ki a szar anya?!

Egy napon János a munkája miatt nem tudott eljönni a gyerekért, a párja viszont igen. Mivel már már fél éve együtt jártak, össze is költöztek, hosszas tépelődés után beleegyeztem, hogy ő egyedül vigye el a szomszédos településre a fiunkat. Mint kiderült, ez nagyon rossz döntés volt.

Az új barátnő ugyanis ezt a bizalmat úgy értelmezte, hogy nekem igazából nem is kell a gyerekem, bárkinek odaadnám, és nagyon rossz anya vagyok. A volt férjem sem dicsért neki, ugye, mégis mit mondjon rólam a válás után, ilyenkor úgyis mindenki a másikat hibáztatja. De ebből a barátnő azt ókumlálta ki, hogy náluk jobb helye lenne a fiunknak.

Előadta, hogy szerinte nekem amúgy sem hiányozna a gyerek, látogathatnám hétvégente, s ami még fontosabb: a volt férjemnek nem kéne gyerektartást fizetnie.

A barátnőnek is volt két saját gyereke az előző kapcsolataiból, így elmehetett volna főállású anyának. Olyan, mintha ezt a rémregényt kitaláltam volna, ugye? Bár úgy lenne. Szerencsére a volt férjem nem értett egyet az elmélettel, így a szépen kidolgozott terv dugába dőlt, meg, ugye, a bíróságon egészen egyértelműen tisztáztuk a fiunk felügyeleti jogát is.

De iszonyúan kiborultam. Pláne úgy, hogy ezek után kellett nekem még vagy fél éven át odaengedni a fiamat ebbe a családba, mert nem tilthattam el az apjától, akit imádott, és a láthatástól, amihez – nemcsak az apának – de a gyereknek is joga van. Talán érthető, ha ezek után időbe telt, mire kiépítettem magamban a bizalmat az emberek, az új barátnők irányában. Megértettem, hogy nem lapulnak sötét elméjű nők minden sarkon, és évek óta nem is merült fel ilyen probléma. Bízni, elengedni, megérteni sokkal nagyobb belső munkát igényel, mint a másikban a hibákat keresni, de megéri.

Irigy lennék?

Most jön a kedvenc témám. Valamiért nagyon szeretik azzal vádolni a volt feleségeket, legyenek akárhányadikak is a sorban, hogy igazából féltékenyek és irigyek.

Az új partner szebb, fiatalabb, lelkesebb, még nem fásult bele a kapcsolatba, a volt férj kivirágzik, miközben nekünk, „vén szipirtyóknak” mi marad?

A szívfájdalom, a gyerekkel járó gondok és a magány. De honnan a bánatból szedi ezt az elméletet bárki is? Tudom, vannak ilyen feleségek, én is megkaptam a magam adagját, de aztán azt láttam, hogy az első dührohamok után a kedélyek megnyugszanak. Persze így is akadnak, akiknek a féltékenység elveszi az eszét, és a gyerekre nem gondolva ott fúrják az új kapcsolatot, ahol csak tudják, és egyetlen örömük az, ha megbüntethetik a válásért a másik felet. De szeretném azt gondolni, hogy ők legalább annyira kisebbségben vannak, mint amennyire a gyereket is vinni vagy nevelni akaró, megzavarodott új barátnők.

Kösz, jól vagyok!

A válás valóban fájdalmas, megvan a maga gyászmunkája férfiban és nőben, ezt nem lehet megspórolni. Ám miután kisírtuk az összes könnyünket, dühöngtünk, és átmentünk a gyász összes folyamatán, általában megkönnyebbülünk és továbblépünk. Igen, mi első- és második feleségek is. Nem biztos, hogy magányosak vagyunk, mert a gyerek egyedül nevelése mellett is lehet ismerkedni. És nem, ettől nem leszünk ribancok, akik szívtelenül csak magukra gondolnak. Újra lehetünk szerelmesek, élhetünk nemi életet, bemutathatjuk az új párunkat a gyereknek, újra férjhez mehetünk, és még sorolhatnám.

Nem ülünk otthon spiritiszta szeánszot tartva egy vudubabával, és tépkedjük ki a haját eszelős tekintettel, nem szúrjuk ki a volt férjünk szemét a fényképeken, nem gyűlöljük őt, nem akarunk rosszat neki, a válásban pedig egy új élet lehetőségét látjuk.

Mondom, idővel.

De megtörténik.

Elengedtem Jánost. Vigye, aki csak akarja. Nem érdekel, milyen nőt választ magának új párjául, megvan a maga ízlése, ő is új életet kezdett. Szíve joga, ahogy nekem is. Szóval kedves barátnők, jó esetben nem kell velünk megharcolni Jánosért, sem senkiért. Mert ha megvolt a gyászmunka, és mindenki éli már a maga kis életét, a harag, a játszmázás teljesen felesleges, sőt, káros időtöltés.

Engem idővel elfogadott János első felesége, és a mai napig szoktunk egymással beszélni, amikor összefutunk. A fiam is ott aludt náluk, amikor a féltestvérével akart játszani. Nincs ezzel semmi baj. Soha nem fogunk imádattal egymás nyakába borulni, nagyon különbözőek vagyunk, de a kedvesség és a tisztelet is elég. A volt, a jelenlegi, és a jövőbeli feleségekkel is lehet békében élni. Ha akarunk.

 

 F. Polgár Lili