– 

Először is szögezzük le: nem utállak

Miközben ott állsz, és a volt férjem – legyen a neve János –  kezét szorongatod, és egy kicsit mindannyian érezzük a helyzet kínos voltát, nekem az jár a fejemben, miért nem vertek engem fejbe egy jókora lapáttal, mielőtt hozzámentem ehhez az emberhez. Szóval ne aggódj, ami volt, elmúlt, és olyan sikeresen kiábrándultunk egymásból, hogy ha nekünk kéne benépesíteni újra a bolygót, üresen maradna.

A legnagyobb félelmedet kipipáltuk, ugye?

Milyen ironikus, hogy nőként sosem szűnünk meg aggódni: ha házasok vagyunk, azon cidrizünk, hogy megcsalnak, második feleségként (ez voltam én) azon, hogy az elsőhöz sosem érünk fel, szeretőként meg azon, hogy a pasi visszamegy a feleségéhez.

Mindenáron erősebbek, szebbek, érdekesebbek, vonzóbbak, és mindenekelőtt tartósabbak akarunk lenni az előzőnél.

Én ebből a harcból kiszállnék, ha lehet

Nem fogom kicsípni magam – és úgy tenni, mintha minden vasárnap délelőtt zsigerből ilyen gyönyörű lennék – csak azért, mert a volt férjemmel együtt visszahozod a gyereket, és találkozunk. Nem festem vérvörösre a körmöm, hogy lásd, amikor kezet fogunk. Nem mérlek végig megvetően, nem teszek apró utalásokat a régi közös életre, nem fintorgok, amikor a lányunk megölel, nem fitogtatom a hatalmamat, ami talán csak illúzió. Nem. Vagyunk. Ellenségek. Nincs miért harcolni, nincs fődíj, a küzdelem teljesen értelmetlen.

Nem vagy jobb nálam. És én sem nálad

Egyszerűen csak vagyunk – az idővonal két ellentétes pontján, ahol vicces, de János az origó. Krisztus előtt, János után.

Mégis összevillan a tekintetünk, és ösztrogénszag úszik a levegőben.

Míg a férfiak az izmaikat feszítik be ilyenkor, mi csendben kihúzzuk magunkat, és a kelleténél többször nézünk bele a tükörbe. Trükkös ez a birtoklási vágy, mert nemcsak Jánosra terjed ki, hanem sok esetben a gyerekre is. Új fészek, új nő, új szokások, új kötelékek, és mindenki szeretné belakni a saját terepét. János már megvan, de bonyolult kapcsolati háló is tartozik hozzá, amiben mindenki a helyét keresi.

Nem veszem fel a kettes számú volt feleség büszke, távolságtartó, közhelyes szerepét. Nem vádollak azzal, hogy „elszedted” a férjemet, mert azt veheted csak el tőlem, ami az enyém. A gyereknek meg már van anyja, én, és ez már így is marad. A munkahelyemen az Excel-táblázatokban mindenkinek megvan a maga színe a saját projektjeihez. Te mennyit akarsz átszínezni a múltból? Mit akarsz semmissé tenni? Még nem tudom. De nem is emiatt beszélgetünk itt.

Amiért írok, az a gyerekünk.

A Jánosé és az enyém, de most neked is lehetőséged nyílt részt venni az életében. Nem tudom, szeretni fogod-e, vagy utálni. Én úgy nézek rád, mint egy új emberre, akit a lányunk megszerethet, akinek örülhet, aki újat mutathat neki, és ezt egészen addig fenntartom, amíg az ellenkezőjére nem adsz alapos okot. De még akkor sem esem neked, (legalábbis eddig mindenkinél sikerült megállni). Hanem a Jánossal beszélem meg, mégis miért adtatok neki, mondjuk, a tudtom nélkül gyógyszert, ráadásul rossz adagolással. Igen, mindenért a Jánossal veszekszem, mert ő tartozik felelősséggel a gyerek jólétéért. Te ebben segítheted, vagy hátráltathatod. Örülnék, ha inkább segítenéd.

Élhetnék aljas eszközökkel…

De ez – reményeim szerint – egy kölcsönös megnemtámadási szerződés kezdete. Nem adom a gyerekem szájába, amit mondani akarok neked, akkor sem, ha nem vagy szimpatikus. Nem fúrom meg a kapcsolatotokat azzal, hogy hangosan szidlak előtte, vagy bűntudatot igyekszem kelteni benne. Fenntartom a naiv hitem: azt, hogy nem akarsz ártani, és én sem ártok neked.

A gyerek ugyanis nem eszköz. Nem a kapcsolatod hátráltatója, nem egy szellem a múltból, ami mindig rám emlékeztet, és nem is az előrevivője.

Ne rajta keresztül akard megmutatni Jánosnak, hogy mégis milyen jó anya lennél, hogy milyen megértő és gondoskodó vagy. Arra se használd, hogy jobbnak érezd magad nálam. Arra ott lesz a saját gyereked. Ez meg nem az.

Előadhatnám, hogy nekem csak ő, a lányunk maradt a múltba veszett boldog családból, amit Jánossal alkottunk, de ez sem lenne igaz.

Elszedtem a pénzét is.

Na, jó, nem. Nem volt mit, de ezt már te is tudod.

Most éppen születésnapi rajzot színezünk neked, a lányom kért meg, hogy segítsek. Boldog 35. születésnapot, Ildi! Szívecskéket is kapsz meg lufikat. Meg egy lehetőséget arra, hogy ez a csodás, nagyszerű, és kivételes ember az életedet gazdagítsa. Nem… nem Jánosról beszélek, hanem arról, akinek együtt megmutathatjuk, hogy lehet ezt gyűlölködés és játszmázás nélkül is csinálni. Nem megy tökéletesen, nem is baj, de érte, ezért a kis életért, aki gyanútlanul tárja ki a szívét, meg kell próbálnunk. Itt a kezem, békejobb… vagy mi. Elfogadod?

 

 F. Polgár Lili