–

Mama

Mindössze négy betű, mégis mennyi mindent magába foglal. Hányféle hangsúllyal lehet kiejteni ezt a rövidke szót. Lehet flegma, kérlelő, hízelgő.

Ebben a négy betűben benne van szinte az egész gyerekkorom. Rengeteg emlék, illat, íz és persze érzelem idéződik fel bennem, ha Mamára gondolok.

Már csak gondolni tudok rá, megölelni, megsimogatni nem tudom többé. Mama nincs már köztünk. Én magamban hordozom őt és egyre inkább érzem, mennyi mindent csepegtetett belém az együtt töltött évek során.

Egy számtalan darabból álló kirakós – a mi a közös történetünk

Mama és a kifli teavajjal, kaliforniai paprikával vacsorára a tévé előtt ülve. Melegszendvics szigorúan a – már gyerekkoromban is öregnek számító – szendvicssütőben elkészítve. Mama és a zsírozás meg a malomparti. Kertkapálás. Szomszédolás. Korholás és dacos hallgatás. Mama és a gyöngyöző húsleves, desszertnek almás pite. Horgolt Barbie-ruhák, Kinder-tojások. Zizegő papírral elválasztott, gondosan albumba rakott fotók.

Mama a múlt. Elvek, rigolyák, szokások. Szabó család a rádióban, déli harangszó. „Egy szál harangvirág”. Nem egy puha, hívogató öl; de mindig biztos pont.

Piros muskátli és roppanós cseresznye. Könyvtári könyvek illata, keresztrejtvény.  A fiókból elcsórt selyemsálak, gyöngysorok. Jelmezek és játszmák. Emberi játszmák. Remegő kezek és sajgó térd, tompuló tudat.

Habár ő egész eddigi életemnek része volt, az ő életének a születésem előtti ötven évéről alig tudok valamit. Milyen kislány volt vajon… és milyen kamasz? Azt tudom, hogy jó feleség és jó anya volt a sok nehézség dacára is. Nem kímélte őt az élet, bele is kérgesedett a lelke a sok fájdalomba. Mi késztette arra, hogy szinte önkéntes száműzetésben töltse nyugdíjas napjait? Miért szabta olyan szűkre az élete kereteit? Erre talán már sosem kapok választ.

A halála nemcsak a maga mögött hagyott űr miatt fáj, hanem a sok elszalasztott lehetőség, elveszett öröm miatt is. Nem nyaldosták a lábujjait a tenger hullámai, nem nyaralt önfeledten a Balaton partján, nem sétált tátott szájjal Budapest utcáin.

Nem kacagott a színházban és nem sírt a moziban. Sok-sok éve a kert vége volt a legtávolabbi pont, ahova eljutott. Én elégedettnek láttam, boldognak azonban ritkán. De tavaly karácsonykor még az volt. Sírt és tapsolt örömében, akárcsak egy gyerek, mert az összes unoka és dédunoka összegyűlt, zsongott tőlünk a szoba. Azóta eltelt egy év, és az állapota rohamtempóban romlott. Lassan hunyt ki a fénye, mint a gyertya lángja, napról napra halványodott a tudata, fakultak az emlékei. Elképzelni sem tudom, milyen lehet mindent elfelejteni, önmagunkat is beleértve.

A szemeiben huncutság helyett esdeklést láttam, dolgos kezeiben alig maradt erő.

Ha rá gondolok, mindig a nyár jut eszembe. Talán azért, mert akkor született. A nyár az életet jelenti, termést és bőséget. Most pedig itt állunk a tél közepén, amikor olyan kopár minden. Halott.

Idén is volt karácsony. Csendesebb, szomorúbb. De mi nem felejtünk. Mamát nem lehet elfelejteni.

Lampert Zsanett

 Kiemelt képünk illusztráció