Az anyukám a minap a szemembe nézett, és azt mondta, „idén csak a fiam kap ajándékot, meg a nagybátyám”. Nincs pénz, ez a hamis indoklás, de a tekintetében ott a gonosz csillogás. Szólásra nyitom a szám, de kifogyott a levegő, az idő megállt. Csak ülök, és „nézem magunkat”.

Azt mondják, a fal annyira nyom, amennyire te nyomod: ha végre hajlandó vagy feladni a harcot, a fal ott marad, ahol van, igen, akadály lehet, de te döntöd el, mit kezdesz vele. Urambocsá' akár el is távolodhatsz tőle, át is ugorhatod, tehetsz a tetejére cserepes virágot, vagy lefújhatod színes festékkel. Na, én még nyomom, és ezért fáj. Tudom. De hogy engedhetném el?

Én tényleg azt hittem, hogy lehetnek elvárásaim az anyukám felé, így születtem. Akarom, hogy szeressen, akarom, hogy ajándékot vegyen nekem karácsonyra, akkor is, ha csak egy kurva pár zoknit, azt szeretném, ha megadná nekem, amire vágyom, ha viszonozná az én szeretetemet. Na és, ha erre harminc éve nem képes? Holnap még megváltozhat. Nem erről szól a karácsony? Hogy mindenki egy kicsit, legalább három napig, fogát összeszorítva jobb emberré válik, és több szeretetet enged át magán?

Hát, nálunk nem.

Kapva kapok minden olyan lehetőségen, amikor felbukkan a lelki sötétségből, a nárcisztikus nihilből, és hajlandó beszélgetni velem. Amikor végre találunk közös témát. Még ha azok nem rólam, hanem róla szólnak, akkor is. Így vártam régen is, hogy előbújjon az alkohol és a cigi ködéből, néha hiába, néha nem. Minél több a köd, annál több bennem a félelem, a szorongás, a megfelelési kényszer, bármi, csak adjatok eszközt a kezembe, amivel felébreszthetem, amitől igazán kinyitja a szemét, és végre engem lát, nem magát. Önző vágy? Nem tudom.

Az anyukám nagy néha ebédet főz nekem, máskor torz tükör, amibe időnként lopva mégis belenézek. Forgok körülötte, mint egy kisbolygó, mert nem tudom, hogyan legyek a saját életem főszereplője. Senki sem tanított meg rá, hogyan ragyogjak, hogyan ne rejtőzzek az árnyékban, hogy ne hozzá képest létezzek, hogy önmagamként is értékes vagyok. Nem tudom, hogyan kell főszereplőnek lenni a saját életem filmjében a főhős csúnya barátnője helyett.

Keress végre valaki mást, mondják a barátaim, ne az anyámmal foglalkozzak, hanem azokkal, akik igazán szeretnek. Én pedig igyekszem. Nem kérek már semmit, csak ha nagybeteg vagyok, nem várom el a fűtött szobát, már nem várom a simogatást, a törődést, a jó szót. Csak azt mondja meg valaki, mikor hagyja az ember abba a reménykedést és a gyászolást? Egy hét elég? Egy hónap? Egy év? Egy élet? Mennyi kell az elengedéshez? A régi, boldognak hitt gyerekkor, amikor az anyám legalább funkcionált. Az öröm. A kapcsolódás. A család. A naiv hit a változásban. Hogy engedhetném el, amikor már csak ő maradt életben? Hogyan növeszt egy fa új gyökereket?

Annyi mindent mondanék neki, ezt mind, és még mást is, vádolnám, nyafognék, kiabálnék, sírnék. De ő nem szól semmit, nem oldoz fel, nem vesz észre, hiába rángatom a szoknyáját, nem visz fel a padlásra, nincs semmi. Csak nézek, nézek a szemébe időtlenül.

Várok.

F. Polgár Lili