A fönti – ehhez hasonló „jóindulatú” – jövőbe látó vélemények végtelenül leegyszerűsítik a nárcisztikus személyiségzavar képét. Merthogy valamennyi nárcizmus az emberek többségében jelen van,  sőt szükséges is, hogy boldogulni tudjon a mai világban. Ezek az úgynevezett nárcisztikus vonások, melyek lehetnek személyiségünk építőkockái, de az is lehet, hogy ideiglenesen, egy kritikus élethelyzetben lesz hangos önös belső hangunk. És ez néha jó is így! A nárcisztikus vonásokról egy skála mentén érdemes gondolkodni. A skála egyik végén helyezkednek el azok, akikben kevés ilyen vonás van, míg a túloldalán vannak a nárcisztikus személyiségzavarral küzdők. Egy  depresszióban szenvedő ember is tud például önző és bántó lenni. Lehetnek nárcisztikus jellemzői aktuálisan, de klinikai értelemben mégsem számít nárcisztikusnak.

Érdekes jelenség, hogy a mai társadalom bizonyos mentális betegségekkel/személyiségzavarokkal kapcsolatban igen megértő, míg más, hasonlóan nehéz személyiségeket démonizál. Könnyen lehet, hogy maguk a nárcisztikusok ismerik fel párjuk hibáit/kezdik el partnerüket méregetni, illetve kapnak önigazolást a cikkeket olvasva. Hiszen a definíció szerint képtelenek az önreflexióra, gyakran meg vannak sértve, amikor társuk nem veszi  figyelembe az igényeiket. Ebből is látszik, hogy túl könnyen dobálózunk, skatulyázunk vélt vagy valós sérelmeink által felhatalmazva.

Ki számít nárcisztikusnak?

A nárcizmus egészséges és kóros mértéke között nem olyan egyszerű különbséget tenni. Az önszeretet bizonyos mértéke nem pusztán normális, hanem elengedhetetlen. Gyakran azok is pszichológusnál kötnek ki, akik képtelenek önérvényesíteni, igényeiket kifejezni, a határaikat meghúzni.

A nárcizmussal kapcsolatban az sem mindegy, hogy az illető milyen életszakaszában van. Egy önző kamasz például nem annyira ritka jelenség, de talán túlzás lenne minden hőbörgő kamaszra ráhúzni a nárcisztikus jelzőt. Az életkörülményeket is vizsgálni kell. Ha napokig nem ehetnénk, lehetséges, hogy nárcisztikus módon elhappolnánk magunknak az összes kiflit mások elől.

Magát a kifejezést kifejezetten pejoratívan, a másikat lealacsonyítva, menthetetlen betegként aposztrofálva használja a köznyelv: egy volt barátra, egy főnökre, egy anyára.

Sokszor használjuk ezt a kifejezést, amikor valakit nem kedvelünk, vagy épp a sikereit és az önbizalmát irigyeljük. (Ez utóbbi épp egy jellemző nárcisztikus vonás). Mindannyiunknak megvan a maga nárcisztikus kisördöge a vállán, így érdemes egy kis önvizsgálatot is tartani, mielőtt dobálózni kezdünk a fogalommal.

A tünetegyüttesről való gondolkodást azt sem könnyíti meg, hogy alapvetően egy nárcisztikus világban élünk. Gondoljuk végig, miről szól a legtöbb Facebook- vagy Instagram-bejegyzés: várjuk a visszajelzéseket, hogy énképünk erősödjön, és azt érezzük, különlegesek/sikeresek vagyunk. „Ha 100 lájkot kaptam, akkor már oké vagyok.” Az Amerikai Nemzeti Egészségügyi Intézet által szponzorált vizsgálat 2008-ban kimutatta, hogy a 20-29 éves korosztályban háromszor annyi – a személyiségzavar kritériumait kimerítő – személyt találtak, mint a 65 év felettiben. Így ma nehéz eldönteni, hogy a nárcisztikus skála mely elemei patológiásak, és melyek azok, amelyek segítenek az önmegvalósítás mai fétisében.

Hol a határ az egészséges, és a patológiás nárcizmus között?

A lelki egészség egyik fő kritériuma a szeretetre és a munkára való képesség. Egy nárcisztikus ember – a pozitív visszajelzést szomjazva – elképesztő teljesítményeket tud letenni az asztalra. Vannak olyan szakmák, hivatások, ahol kifejezetten segít, ha az illető rendelkezik némi nárcizmussal, különben láthatatlan marad, nem ér el sikereket. Egyszerűbb ezért talán a személyes kapcsolatok minőségének foka mentén a határt meghúzni. Itt most nem szaporítanám a szót arról, hogy a nárcisztikus milyen sajátos szabályrendszerrel vesz részt  társas kapcsolataiban.  Erről bővebben itt olvashattok. Nem felmenti szeretném őket, nem akarok mártírt csinálni belőlük. Néha tényleg hihetetlen rombolást végeznek, de öt különböző jel alapján azt gondolni, hogy „én jó vagyok, nekem igazam van, a másik pedig rossz” nem tűnik kevésbé nárcisztikusnak, mint akire rádobtam éppen a diagnózist

Hogy születik egy nárcisztikus?

A közhiedelemmel ellentétben, igen nehéz egy minden nárcisztikusra jellemző szülői bánásmódot meghatározni. Mind a szélsőségesen pozitív, mind a szélsőségesen negatív, vagy hideg szülői bánásmód hajlamosíthat a nárcizmus kialakulására, hiszen mind a két véglet egy hamis énkép kialakulásához vezethet. Az egyik esetben egy „én vagyok a császár” énkép születhet meg, amit később fenn kell tartani; a másik esetben az „én vagyok a legborzasztóbb” énképet kell valamilyen módon megvédeni a további szégyentől és fájdalomtól. Minden lehetséges nárcisztikus gyerekkort nem tudok bemutatni, a sok-sok verzióból itt most csak egyet olvashattok:

A nárcisztikusok életútja gyakran sokkal békésebbnek tűnik egy borderline, vagy más személyiségzavarhoz képest. Sok nárcisztikus látszólag rendes, normálisnak nevezett családban születik. A személyiség későbbi alakulását sokszor a valódi figyelem, a valódi empátia hiánya befolyásolja kedvezőtlenül.

„ – Hogy sikerült a matekdolgozatod?

– Ötös/egyes lett.

– Ügyes vagy!/Béna vagy!

Mindössze ennyi a diskurzus. Az ember jó és rossz eredmények összessége, meg egy csipet jövőbe vetített sikeres – gyakran hamis – énkép áldozata lesz. A szülők rendes emberek, gondoskodnak róla, terelgetik, sok mindent megtesznek, de ők maguk sem tudnak ennél intimebb kapcsolatot kialakítani vele és egymással. A gyerek azt tanulja meg, hogy ez a szeretet, de közben nincs melegség, valódi figyelem. Sokszor az egyik szülő túlzottan rátelepszik a leendő nárcisztikusra, és bizonyos értelemben használni kezdi. Például apa megbukott az államvizsgán, de örökösét tolja a diploma felé, és tipikusan ilyenek a „balerina akartam lenni” anyukák is. A később nárcisztikussá váló emberek egészen egyszerűen nem tanulják meg, hogyan kell ráhangolódni a másikra. Sérül az érzelemszabályozó képessége: igazából fogalma nem lesz arról, mit érez és mit szeret

Gyakran egydimenzióssá válik önmaga és a környezete  számára, és ennek egyetlen mércéje van: Sikeres vagyok... vagy nem vagyok sikeres.  

Ha siker van, akkor rendben van minden. Érti, mi történik, énképe megkapta a visszajelzést: „Ő egy sikeres ember, akit elismernek, akire felnéznek, ugyanakkor sokan irigykednek is eredményeire. Egyesek kifejezetten rossz szándékkal vannak felé, hiszen ő fontos.” Ilyenkor érzi magát szeretve a nárcisztikus, hiszen mikor ötöst kapott, megdicsérték, esetleg még ajándékot is kapott. Ez a jelenet köszön vissza később, mikor egy kifejlett nárcisztikus egyénnek bizonyos dolgok járnak, csak azért, mert létezik, vagy mert csodálatosságával beragyogja szerelmének mindennapjait.

Ha nem sikerül valami, az veszélyezteti a nárcisztikusan gubbasztó kisgyerek védőpajzsát. Érthető módon a sikertelenség veszélyes zóna számára. Így ha eredményei nem tükrözik vissza nagyszerűségét, a pozitív tükörképet gyakran a hozzátartozókon hajtja be ilyen-olyan módon. Esetleg beleáll a „minden szar, mindenki hibás csak én nem” pozícióba, ami aztán egy életre felmenti minden felelősség alól. Az  átlagosság vagy sikertelenség érzése megsemmisítő erejű egy nárcisztikus számára. Talán nem nehéz elgondolni, hogy miért is kerüli a nárcisztikus, hogy saját hibáira ránézzen. Ez amúgy sem egy elterjedt hobbi manapság. Nem csak ők járnak ebben a cipőben.

A nárcisztikus személyek nem, vagy csak nehezen  engednek a védőpajzsukon belülre senkit. Ők maguk sem merészkedtek ilyen közel önmagukhoz, fájdalmaikhoz.

Kialakítanak egy mázt, egy viselkedést, abból a repertoárból válogatva, amit a szülők, az iskola, a közösségi média  figyelemmel, lájkokkal jutalmaz. Önnön belső világuk megismerése azért is nehézkes, mert a szülei felé érzett negatív érzések tiltólistára kerültek. Anya mindent megtesz a nárcisztikus jelöltért, esetleg még érezteti is, hogy mekkora áldozat gyereket nevelni; „nem lehet csak úgy haragudni rá valamiért”. Elfogadhatatlan érzései miatt alapvetően egy belső rosszaság élmény kapcsolódik össze a mérhetetlen szégyenérzettel. Ez lesz később a nárcisztikus kirohanások egyik indítógombja. Ezt az egész gubancot igyekszik a nárcisztikus a pajzsa mögé gyömöszölni, és nemlétezőként kezelni. De ezzel az összes belülről fakadó érzés elől is elzárja magát. Nem tudja, ki ő valójában, nem tudja, mit érez, nem tudja, mi lenne jó neki. Másokról is pont ennyi mindent fog tudni. Az empátia hiánya valahogy így néz ki belülről.  

Amire a figyelmeztető jelek sem figyelmeztetnek.

Vannak a tipikus figyelmetlen/grandiózus nárcisztikusok. Róluk olvashattatok az előbb, róluk szólnak leginkább a menekülésre sarkalló újságcikkek. Legfőbb üzenetük, hogy mielőtt csalafinta manipulációival behálóznának minket, meneküljünk el! Mindezt empátia, valódi figyelem, és szeretet nélkül teszik. A „sötét erő katonái” azonban sokfélék, mint mi mindannyian.

A nárcisztikus személyiségzavarnak ugyanis van egy túlérzékeny/rejtőzködő típusa is. Ez a típus sem vesz részt valójában egy másik emberrel való kommunikációban, csak ők nem figyelmen kívül hagyják a másikat, hanem épp ellenkezőleg: ezer szállal azt keresik, vajon a másik milyen módon kritizálja. Ez a típus sem ügyes abban, hogy egy másik ember belső állapotát, valódi mondanivalóját jól értelmezze. Így a szó szoros értelmében nekik is nehéz a valódi figyelem és az empátia. Ők is védekeznek, de ezt leginkább úgy teszik, hogy elkerülnek minden olyan helyzetet ahol megbánthatják őket.

Ezzel az írással senkit sem szeretnék arra sarkallni, hogy maradjon benne egy nárcisztikus kapcsolatban, ha úgy érzi, hogy nem akarja. Ha valaki bánt, vagy nem jó vele, arrébb kell állni! Ha bárki úgy érzi, hogy ehhez segítségre van szüksége, bátran kérjen segítséget!

A célom csak az volt, hogy kicsit árnyaljam a „minden nárcisztikus gonosz” képet. Ha a belső szégyenélményeidre a saját rossz döntéseid felett érzett haragot is rálapátolod, magadat is megfoszthatod a fontos önismereti felismerésektől. Mindezt úgy, hogy egy komoly diagnózist dobsz rá a haragosodra, a figyelmeztető jelek alapján. „Kérem szépen, behálózott egy nárcisztikus, minden az ő sara!” A nárcisztikusok nem Lucifer csókjával a homlokukon születtek meg, hogy ártsanak nekünk. Ők ilyenné váltak valakik, valami miatt. Még ha nem is látszik, sokan közülük szenvednek saját állapotuktól. A démonizáló írások egységes véleménye ellenére vannak, akik eljutnak terápiára. Sokukat a párja küld, „vagy elhagylak, vagy elmész pszichológushoz” címszóval. Persze nem ez a legszerencsésebb indulás egy terápiás helyzetben, de ha egy nárcisztikus szembenéz magával, mert ennyire fontos a párja számára, az az én szememben tiszteletet érdemel. Mások maguktól mennek el, mert felismerték, hogy problémás az életük. Páran tudnak változtatni, többen nem. De – mint minden emberi csoport – az ő világuk sem homogén.

Akit a téma bővebben érdekel, annak jó szívvel ajánlom:

Bánki György: A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról című kötetét

Glen O. Gabbard: A pszichodinamikus pszichiátria tankönyvének 16. fejezetét

Sebők Franciska