A vidám nárcisztikus pókember

Van, akinek lehengerlő a humora, hihetetlen a sármja, ellentmondást nem tűrő a szexuális kisugárzása, finomak – vagy éppen burkoltak – a célzásai, amikre persze rögtön egyértelmű nemet mond egy magára valamit is adó nő. Ő pedig nevetve nyugtázza, de a terepet sosem hagyja el igazán. Felkutat, ír, egyfolytában jelen van. Felemel, istennővé teszi a nőt a saját szemében is, csodát tesz vele még találkozás nélkül is. A nő pedig minden egyes nappal egyre szebbnek és jobbnak érzi magát, amikor este a tükörben csiszitolja le a sminket magáról. A mellei sem lógnak már, a feneke szinte szép kerek, a lába izmosabb lett, és alapvetően tényleg minden, de minden rendben van vele. Aztán még elalvás előtt kap egy önbizalomlöketet, és hiába vette hülyére a csávót eleinte, észre sem veszi, hogy elkezd függeni tőle.

Róla azért szépen lassan kiderül, hogy az édesanyja nem szerette őt, vagy nem jól, borzalmasan kapaszkodik a sérült lelkével mindenkibe, aki szembejön, van két melle, erős, kedves jellem és az önigazolásának egy apró kis táptalajt adhat. Lassan kiderül az is, hogy ez a férfi amúgy valakivel (még) együtt is él, akit éppen készül elhagyni… olyan öt éve. De hát, nem olyan egyszerű, mert a másik nő öngyilkos lesz, nem tud nélkülük élni, tönkre fogja tenni a férfi életét, és a sérült férfi tart ettől, ám ha az új kiszemelt mellette marad, segíti, hozzábújik, megszelídíti, esetleg heti minimum kétszer átadja magát az őrült szexnek vele, akkor egész biztosan lépni fog, hiszen megtalálta az istennőt, aki mindenben tökéletes, csak türelem kell. Nem sok, de türelem.

Egy ideig mondogatja is magának ez a tökéletes nő, hogy ez így azért fura, de hát annyi mindent oszt meg vele, annyival többet tud a férfiról, mint a másik, hogy biztos úgy lesz, ahogy mondja. Nem mellékesen az élet vicces, könnyű és szép, amikor vele van.

Aztán jönnek a férfi lelki traumái. Van belőlük rengeteg, sorjáznak számolatlanul. Megtisztelő, hogy épp vele osztja meg. A nő segít, mindennél szívesebben, csak legyen jókedv, öröm, boldogság… Főleg persze a nőnek legyen már boldogsága végre.

Egyre jobban függ a férfitól, pusztán azért, mert azt meséli, egyre jobban függ a nőtől, és nélküle nem lenne sehol. Észre sem veszi, ahogy bedarálódik, ahogy érte már egyre kevesebbet tesz a másik, hogy elkezdi máshol is keresni az önigazolást és a rajongást.

Egy este mégis ott áll a tükör előtt egyedül, és csúnyának, ráncosnak, lapos seggűnek, löttyedt mellűnek érzi magát, és hajtóvadászatba kezd a letűnt szépsége után. Nyomoz, követel, kéri vissza magát, amíg egyszer csak már nincsenek sehol a régi üzenetek, választ sem kap, és jó esetben egy rövid üzenet várja egyik éjszaka, miszerint vége…

A nő lelke ekkorra már halottabb, mint valaha, és évekig tart pofássá varázsolnia a fekete lében úszó mosogatórongyot, ami a feszes bőrű istennőből rohadt le meglepően rövid idő alatt.

A nem nyomulós, ámde őszinte entellektüel

Aztán jön a meg nem értett, sok nő által elüldözött, intellektuális és őszinte típus. Ő csak finoman van jelen, szépen lassan hódítva meg magának a nőt, tudva, hogy a sármja a nő kiismerése és a játék, ahogy beveszi a várat. Tökéletesen ismeri a szavakat, amik mélyre mennek, bár a nő eleinte semmit nem akar tőle. Kedves ember, okosakat mond, nem érdemes elutasítani, jókat lehet vele beszélgetni és „jé, de jó, hogy van férfi és nő között őszinte barátság!”. Meg kell mondani, ügyes, nagyon ügyes módszer, és talán az összes lélekzabáló között a legtudatosabban épít.

Tisztában van a sérült női lelkekkel, az egóval, tűri az elutasítást, mert ő ugyan csak barát akar lenni, aki segít, megért, felemel. Közben beleszövi a saját életét, a többi nőt, aki felesküdött ellene, aki megcsalta, aki kisemmizte, átverte, de ő talpon van, és nem kell neki semmi más, hogy jól legyen, csak komoly és kiemelt emberi kapcsolatok.

Ő az, aki megérzi azt a másodpercet, azt az apró pillanatot is, amikor a nő fején átvillan, hogy talán egy ilyen ember mellett – hiába nem szerelem sem első, sem második, sem harmadik látásra – méltó, szeretetteli és őszinte kapcsolatban lehetne élni. Na, ekkor felbőgnek a motorok, majd ezerrel száguld be a képbe az intellektuális őszinte a lélekbe és a szívbe, kifejtve, hogy ő már réges-rég csakis a nőt akarja, évek óta csak rá vár, de nem szerette volna letámadni. Jé, még egy plusz pont! Rendes ember, ebbe bele lehet dőlni, itt szeretet lesz, mély, igazi szerelem.

És tényleg, a férfi nem nézegeti a telefonját az együtt töltött idő alatt, még a wifit is lekapcsolja. Ugyanekkor viszont bekapcsolja a birtoklás ördögét, ami lassan, de biztosan bekúszik a nő bőre alá, mint egy chip, amivel folyton lehet ellenőrizni, hogy merre jár, mit gondol, mit szeret, minderre rögtön reflektálni is kell, és mire észbe kap a nő, ott rothad egy intellektuálisnak kikiáltott, de a legalpáribb, legbizalmatlanabb börtönben.

A nő ugyan ragaszkodni kezdett, de emlékszik még régi önmagára, és elkezdi véresre kaparni a chip helyét, önállóan akar dönteni, szabadságot kér, és látszólag kap is. Aztán a nagylelkű férfi el-eltűnik, nem reagál, várva a hatást. Ha van hatás, akkor sima ügy visszaépíteni a követőt és az állandó jelenlétet. Ha viszont nincs hiszti a nő részéről, akkor az egyik eltűnés egy egész napig tart, és reggel még megüzeni, hogy elég depressziós, zavarja a távolság, szomorú.

A nő érez, aggódik, de hát nincs kiért, hiszen bő húsz óra múlva kap egy üzenetet a saját ötven aggodalmas, kedves írására, miszerint nagyon kedves, hogy féltette a férfit, de ő egy másik nővel töltötte az éjszakát, bár nem tudta előre, hogy ez lesz belőle… Itt már egyetlen plusz szónak sincs értelme. Lehet építeni újra a nő emberiségbe vetett bizalmát, de leginkább az illúziót, hogy létezik valóban őszinte férfi, aki a szeretetében is őszinte.

A zavarodott művész

A kategória, akit végképp nem keres senki, maximum távolról csodálja, de egyszer csak ott ül a nő mellett, és írogat neki. Egy rejtély ő maga, megfejtendő feladat, de nem köntörfalaz. Ugyan keveset szól – ez is oly titokzatos –, de akkor olyanokat mond, amiktől a legstabilabb nő is kibillen, mert egyszerűen úgy érzi, hogy „jesszus, milyen őrült mélységekben lehet ez az ember”, vagy „egész biztos zseni”… vagy a kettő kombinációja.

Ekkor a művész bekapcsolja a múzsa-effektet, ami minden nő álma – mert elkezd odabent, a fejében motoszkálni a gondolat, hogy az élet véges, de múzsaként várja az örök élet.

Gondolatban berendezkedik a zavaros, de őszinte őrült művész társaként, aki majd felemeli őt, ő pedig szépen megmenti és összerakja. Az élet izgalmas lesz mellette, mert egy napon belül is olyan érzelmi amplitúdókkal képes dolgozni a kedves, ámde kissé mizantróp művész, amibe egyszerűen soha nem lehet beleunni. Nem mellékesen pedig annyi mindent és olyan mélyen lát ez a művész, hogy ha őt választotta, akkor egész biztos rendkívüli értékei vannak a nőnek.

Már-már elkezdi vizionálni magát regényhősnőként, fotómodellként vagy festmények alakjaként, amikor több dolog is kiderülhet egyszerre. Lehetséges, hogy abban a regényben legalább tíz főhősnő lesz még rajta kívül, illetve nincs olyan vászon, amire a többi nővel felférhetne. Ha esetleg nem ez a helyzet, akkor művészünk egyik napról a másikra váratlanul összeomlik, végleg begubózik, vagy egy évre elvonul, és sok kérdőjel után a „wannabe” múzsa, aki már az egész lelkét átadta a vágynak meg a szeretetnek, kap egy üzenetet, miszerint „ez az egész egy gyönyörű, hosszú álom volt, de most annyira szétestem, hogy magammal kell törődnöm, hogy egyszer talán újra megtalálhassuk egymást”.

Nabaszki, művészkém! Akadjon össze a lábad a nyakaddal az indiai jógaelvonuláson, mérgezzen meg a festék, vagy soha ne gyere ki a gubó állapotból, mert arra semmi szükség, hogy más nyitott, kedves és őszintén szerető nőket újból lerugdoss a felhőkről a földre!

Őszinte tisztelet és meghajlás a kivételeknek!

Kerekes Ada