Kedves édesanyám!

Ezt a levelet azért írom, mert bizonyos dolgokat tudnod kell.

Tudnod kell, milyen sokáig hittem azt, hogy velem van a baj. Hogy nem vagyok szerethető, hogy valamit rosszul csinálok, hogy bennem van a hiba.

Hosszú évek sora és terápiás segítség kellett hozzá, de végre felfogtam, nem erről van szó. Én egy értékes, szerethető ember vagyok, akinek millió és egy oka van a büszkeségre.

Igen, már régóta tudom, hogy ez így van, csakhogy… Csakhogy a gondolatok sokáig megrekedtek a tudatomban, és a lelkemben sem kaptak helyet. Ma már azonban nemcsak tisztában vagyok mindennel, hanem érzem is, méghozzá a legőszintébben. Ugyanis egy kulcsot kaptam a lelkem minden beragadt, rozsdás zárjához azon a napon, amikor rájöttem, hogy

te, kedves édesanyám a „nárcisztikus anya” tökéletes megtestesítője vagy.

Gyerekként persze nem értettem semmit. Nem tudtam, hogy ha elestem a görkorcsolyával, te vigasztalás helyett miért kezdtél még gúnyolódni is rajtam a barátaid előtt: „Én mondtam neki, hogy mindenhez kétbalkezes, most nézzetek rá, hogy picsog, kellett neki ilyen hülyeségbe kezdeni!”

Vagy, ha véletlenül elejtettem, netán összetörtem valamit, és remegve álltam eléd, miért kaptam meg, hogy „Nehogy azt hidd, ha összetörsz mindent, nem a te dolgod lesz a mosogatás!” Én meg csak pislogtam értetlenül; de hát én soha ne törtem össze semmit szándékosan, soha nem bántam, ha nekem kellett mosogatni.

Amit persze sosem nem sikerült tökéletesen elvégeznem, ha emlékszel, mindig találtál még egy apró foltot, amibe beledörgölhetted az orromat:

Még ennyit sem lehet rád bízni?”

Aztán, amikor felnőttem, a kritika új formákat öltött. Hiába is rángattalak el a szakmai díjátadómra, te az este végén csak annyit bírtál kinyögni, hogy „rémesen festettél az emelvényen ebben a ruhában”.

Amikor előléptettek, csak ennyit fűztél hozzá: „Hát, ha az a szerencsétlen Edit is fizetésemelést kapott, csak nem hagyhattak ki.”

De nemcsak azt verted alaposan belém, hogy az eredményeim nem számítanak, hanem azt is, hogy a problémáim sem.

Belém verted, így mondom. Persze nem az értelmezhetetlen dühkitöréseid során osztott pofonjaiddal, hanem az okosan célra tartott megjegyzéseiddel.

Amikor felhívtalak, mert kiderült, gond van a petefészkemmel, és műteni kell, te egyből hat fizikás fájdalmaidat soroltad fel, és hozzátetted: „akkor persze nem aggódtál így, amikor engem operáltak a sérvemmel”. (Még szerencse, hogy az a petefészek probléma közbejött, és nem estem teherbe. Mégis milyen anyja lettem volna így a saját gyerekemnek?)

Na, mindegy, ez már a múlté, hiszen azóta elváltunk a férjemmel, amire persze ugyancsak annyit reagáltál, amikor kisírt szemekkel szaladtam hozzád a vágyva vágyott vigaszért,

„Nézd meg Ildikét a szomszédban, ő három gyerekkel maradt ott, neki sokkal rosszabb”.

Pedig, ha akkor kiköltözöm vele Londonba, talán együtt maradtunk volna. Na, nem mintha olyan nagy hasznom lett volna belőle, hisz a volt férjem éppúgy nem volt szerető társam, mint ahogyan te sem voltál soha a szerető anyám. Hiszen, akit lábtörlőnek használnak, az könnyen egy sáros cipőjű alakot választ magának.

Tehát, ezt igazából utólag nem bánom, de akkor tudod, miért nem költöztem utána? 

„Gondolhatnál néha rám is, hogy jut egyáltalán ilyen az eszedbe?”

„Önző vagy, és mindig is az voltál.”

„Senki nem okozhatott volna nekem ennél nagyobb fájdalmat.”

Mint egy imamalom huszonkilenc hosszú éven át…

Jött persze egy pont, amikor mindez már nem érdekelt, legalábbis felfogtam, hogy amit mondasz, az értelmetlen és, mint ilyennel, nem kell foglalkozni, de mégis szorongást keltett a lelkemben. Szorongást, kishitűséget, a képességeim folytonos megkérdőjelezését… De főként szorongást. Ami abból az alaposan belém nevelt lelkiismeret-furdalásból eredt, hogy minden bajodért én vagyok a hibás.

Te azt is a fejemhez vágtad „hogy kár volt téged a világra hozni”. Emlékszel? Hány éves lehettem: kilenc, tíz? És mi is volt akkor a „bűnöm”? Ja, igen, hogy fájt a torkod, és nem azzal kezdtem a reggelt, hogy megkérdezzem, jobban vagy-e.

Ah…

Mindegy is már.

Tudod, amikor rájöttem, mi a bajod, és nem arról van szó, hogy engem nem lehet szeretni, hanem az, hogy te nem tudsz szeretni senkit… mintha egy mázsás követ dobtam volna le a vállamról. Mert rájöttem, hogy ehhez nekem semmi közöm. Hogy ez már jóval a születésem előtt is problémád volt. Hisz téged sem szeretett és dicsért soha az anyád. Még persze azelőtt, hogy tizenöt éves korodban elhagyta volna a nagyapát és téged…  

De az anyád szeretete, figyelme, elismerése azért csak hiányzott, így megszültél engem, hogy na, majd tőlem megkapod, ami hiányzott. Viszont amikor először vettél a karodba, és pislogtam rád, rájöttél, hogy én egy önálló lény vagyok, akinek ugyanúgy a saját boldogsága lesz az elsődleges, mint minden emberi teremtménynek ezen a földön. És te abban pillanatban csalódtál bennem.

De azért persze megtettél mindent, hogy engem, mint önálló, saját érzelmekkel bíró lényt eltörölj a föld színéről.

Hát, közölhetem, nem sikerült.  

Tudod, amikor az ember rájön, az egész addigi élete arról szólt, hogy az anyja szeretetét és elismerését kivívja, aztán, amikor ráébred, hogy ez soha, de soha a büdös életben nem fog megtörténni, ha meggebed akkor sem… Nos, ez egyszerre szomorú és felszabadító érzés.

Szomorú, mert olyan, mint a halál, amikor elveszítesz valakit. Ezt elfogadom és meggyászolom.

És felszabadító, mert most már tudom, ahhoz, hogy

végre ép és egészséges ember, illetve egy napon ép és egészséges anya lehessen belőlem, egyetlen dolgom van csupán: hogy szeressem, elismerjem és elfogadjam magam helyetted is.

Úgy ahogy neked kellett volna.

Most zárom soraimat, és egyben búcsúzom, méghozzá örökre. No nem szó szerint, hisz találkozni és beszélni fogunk még az életben… Csakhogy az már nem lesz ugyanaz. Te ezután a szememben csak egy olyan ember leszel, akinek egyetlen szavát és tettét sem veszem többé a lelkemre. Hisz azok nem egyebek, mint tünetek csupán... És előtted sem remeg többé ugyanaz a kislány, a szeretetedért csúszva a porban… Vagyis ezennel a te alázatos lábtörlőd, búcsúzik tőled:

Ég veled, kedves édesanyám!

 Eszter