Dóri irigykedve pillantott az öccse felé. Ha ez tényleg egy olyan különleges nap, mint amilyennek mondják, ha tényleg valóra válik ilyenkor minden leány álma, akkor ő leginkább fiú szeretne lenni. Akkor nem lenne muszáj most sem ebben a kényelmetlen ruhában feszengenie, ahol minduntalan azt kell figyelnie, nehogy összegyűrje, rosszul üljön, rátaposson, félrecsússzon vagy netalántalán méltatlan legyen az alkalomhoz a megjelenése – ahogy azt az anyukája a mosolya mögül a fogain keresztül átszűrve az imént rásziszegte. Akkor most kimehetne az ajtón cigarettázni a többi fiúval, beszélgethetne fociról, munkáról, politikáról, vagy bármiről, amiről a srácok szoktak. És nem kéne itt bent ülnie az olcsó parfümtől bűzlő nagynénikkel, meg a kipirosodott orcájú unkokahúgokkal azt hallgatva, hogy kinek mikor született gyereke a családban, milyen szépen nődögél a Baba néni unokája, pedig a születésekor nem sokat jósoltak neki az orvosok, és hogy a Jolánka középső lánya milyen átkozottul pocsék háziasszony, mert „az az urának egy rendes ételt nem főzött még soha életében, de hát látszott is rajta már kislány korában, milyen rosszul áll a kezében a fakanál”.

Nem először fordult elő Dórival, hogy szívesen helyet cserélt volna az öccsével.

Persze, tudja ő, hogy senkinek nem könnyű, de azért neki mégis az volt kicsi koruktól a benyomása, hogy a Bálintnak azért egy fokkal mégiscsak jobb. Vele szemben nem támasztottak szigorú követelményeket a szülők, ha jó jegyeket hozott haza az iskolából és megvolt az év végi igazgatói dicsérete, tulajdonképpen azt csinálhatott, amit csak akart. Elmehetett, mondjuk, vasárnap délelőtt a haverokkal lógni, vagy kajtathatott a lányok után, miközben Dórinak az ebéd elkészítésében kellett segédkeznie, hogy megtanulja szépen az alapokat. Nem volt sok érzéke hozzá, az igaz, de az anyukájuk türelmes asszony volt, kitartóan gyakoroltatta Dórival a csomómentes rántás készítését, a rétes felhengergetését vagy a jó magyaros pörkölt alapjait. Csak néha-néha jött ki a béketűréséből, és korholta meg Dórit az ügyetlenkedéséért. A lány most büszkén elmosolyodott egy pillanatra, ahogy eszébe jutott édesanyja szavajárása:

„Édes lányom, te olyan kétbalkezes vagy, téged még a szomszéd Gézuka sem venne el feleségül!”

Mert Dóri ilyenkor, mármint régebben, mindig alaposan elszégyellte magát. Szeretett volna megfelelni, jó leánya lenni az édesanyjának, bár a szomszéd Gézukának azért nem szívesen lett volna a felesége.

Gézuka ugyanis egy kissé ütődött volt, bár ez kívülről valóban nem látszott rajta. Azt pletykálták az asszonyok, azért olyan méla, mert a születésekor valami komplikáció lépett fel, oxigénhiányos lett az agya, és azért kell az édesanyjának egész életében a fiáról gondoskodni. Vagy a jövendőbeliének, ha Gézuka úgy döntene, hogy megházasodik. Ám ahogy Dóri elnézte a szomszéd fiút, miközben az a verandán egy nagy plédbe bugyolálva jobbra-balra dülöngélt ültében, nem tűnt túl valószínűnek, hogy Gézuka egyszer csak magától hirtelen bármilyen témában döntést hozna. Persze, sohasem lehet tudni, mivel rukkol elő maholnap az orvostudomány.

Dóri anyukája tehát, amikor ezért vagy azért megmérgesedett a lányára, mert nagyobb darabokra vágta a zöldbabot, mint kellett volna, és emiatt csúf, otromba lett a leves, vagy ha rágós lett a hússzelet, netán besózta idő előtt a májat, és az olyan lett, mint a cipőtalp, akkor tulajdonképpen azt sugallta, hogy Dórinak esélye sem lesz arra az életre, amiért őt a világra szülte. Hogy akkor az egész kínlódásnak valójában semmi értelme sem volt. Hiszen ha még a tudat nélküli Gézukának sem fog kelleni, akkor senkinek sem. Akkor nincs az a férfi, aki elvenné őt feleségül, mert ilyen slendrián, hasznavehetetlen asszony nem kell még az ördögnek sem.

És akkor szégyenszemre maradhat az anyja szoknyája mellett a Dóri, amíg olyan öreg nem lesz, hogy már egyáltalán nem fog rajtuk látszódni, melyik a szülő és melyik a gyermek.

Úgy egymáshoz fognak a ráncaikban idomulni, hogy jobban se' kell.

De Dóri anyukája türelmes asszony volt, nem adta fel a lánya pallérozását egy-két ballépés, odakozmált rántás miatt. Dolgozott rajta rendületlenül. És meg is lett az eredménye! Nem csak abban, hogy mostanra a Dóri által szaggatott daragaluskák tökéletesen egyformák és szépen átfőttek voltak, az ingek gallérja, amiket ő mosott, kemények és patyolatfehérek, és szépen tudott ülni, nézni és társalogni, egyenes háttal, udvariasan és választékosan, hogy még a szőrszálhasogató Baba néninek sem lehetett egy rossz szava sem.

Hanem abban is meglátszott a sok belefeccölt energia, hogy most itt trónolhat menyasszonyi ruhában a nőrokonok gyűrűjében, arra várva, hogy a pap összeadja őket Péterrel.

És hát, lássuk be, Péter azért mégsem egy Gézuka. Távolról sem az.

Péter nem hülye, és nem is buflák, hanem okos, művelt és határozott, tudja, hogy mit akar, és azt véghez is viszi. Péter diplomás, igaz, csak főiskolai, de az nem számít, főleg, mivel kiváló családból származik. Az édesapja katonatiszt, az édesanyja háztartásbeli, patyolattiszta otthonban példaértékű háztartást visz, igazán rendes népek. Péter szeret kirándulni és olvasni is, látszik rajta, hogy megbízható és kifinomult úriember.

Meg még mi is? Dóri fejben gyorsan átfutotta még egyszer a listát, amivel az anyukája és ő maga is győzködte saját magát, miért is lesz tökéletes ez a frigy, miért is kell neki Péter lánykérésére hálásan, – roppant hálásan, mert gondoljunk csak a kezdetekre és Gézukára! – rábólintani. Mi is maradt ki, ejnye, no? Mi is?

Ekkor azonban megjelent a templomszolga, félbeszakítva Dórit a tűnődésben. Véget ért az előző ceremónia, Dórit és jegyesét türelmetlenül várja Tamás atya az oltárnál, hogy összekösse e két szerelmest az Úr színe előtt. Utána meg már ott tolong a násznép, akik előre örülnek szép ifjú párnak, a zenés lagzinak és a finom lakomának, ahol a húslevesbe tökéletesen csavart, házi készítésű csigatészta kerül.

 

Fiala Borcsa