A nagy napon a babám hajnali 4 körül ébredt – kisgyerekes szülőként házasodni

–

Az első gyerekünk születése után pár hónappal tartottuk meg az esküvőnket annak minden tervezhetetlenségével, nem várt fordulatával és szépségével együtt. És hogy tovább cifrázzuk a helyzetet, nekem az esküvő mérete mindegy volt, a férjem viszont úgy volt vele: ha már esküvő, legyen nagy! 

Elhalasztott esküvő: rossz jel vagy elavult babona?

Három hónappal a nagy vonalakban már megszervezett esküvőnk előtt útnak indultunk a ceremónia százhúsz fősre tervezett vidéki helyszínére, hogy mindent részletesen egyeztessünk az ottani rendezvényszervezőkkel: a vőlegényem, én, és a két hónapos kisbabánk. A késő tavaszi nap melegétől és az anyukája közvetlen közelségétől megfosztott, autósülésbe kötött csecsemő dühösen és kitartóan ordítva adta tudtunkra, hogy neki ehhez az egész programhoz éppen ma egyáltalán nincsen kedve, és egyáltalán nem kizárt, hogy a három hónappal későbbihez sem lesz. Szóval a vőlegényem, aki általában vagy jobban szeret időt hagyni a döntésekre, bizonyos esetekben pedig másra bízni (például rám),

egy másodperc alatt fordult vissza, és adta a tudtomra: ő bizony ilyen kicsi babával nem házasodik meg.

Az esküvőjére izgatottan váró fiatal nőként, megspékelve a testemet átható szülés utáni és szoptatós hormonokkal, napokig csak úgy tudtam értelmezni mindezt, hogy életem választottja valójában egyszerűen meggondolta magát, és így vezeti fel azt, hogy mégsem akar feleségül venni. Pár nappal később, ahogy a kezdeti erős érzéseim leülepedtek, és már nyugodtabban tudtam viszonyulni a pusztán racionális szempontjaihoz, el kellett ismernem: talán igaza van. És tényleg igaza lett, ugyanis az eredetileg megválasztott dátumra esett annak az évnek a legforróbb, legelviselhetetlenebb napja, a kislányom pedig gyakorlatilag egész álló nap csak anyatejen és a mellemen tengődött. Első tanulság: kizárólagosan szoptatott csecsemővel nyáron ne házasodj!

A násznép egyébként vegyesen reagált a halasztásra: volt, aki úgy gondolta, nagyon rosszat sejtet, volt, aki teljesen megértette, volt, akinek a másik dátum nem volt jó, de a legtöbben egyszerűen csak átírták a naptárjukban.

A kilenc hónappal későbbi dátum miatt volt, amihez másik szolgáltatót kellett keresni, de az átszervezés a legtöbb szempontból nem okozott különösebb gondot.

Aztán az esküvőig egészen jól alakult minden. Mivel az életünk egyes szakaszaiban számunkra különösen fontos emberekkel együtt szerettünk volna kiszakadni a hétköznapokból, opcionálisan kétéjszakás, ottalvós esküvőt terveztünk. Sok mindent ismerős segítségével, vagy minimális anyagi ráfordítással oldottunk meg: például nem akartunk feleslegesen sok virágot kidobni. Emiatt nem kértünk „klasszikus” virágdíszítést, ezért a helyi virágos nem volt hajlandó vállalni a rendezvényt, de szerencsére húsz kilométerrel arrébb segítettek ebben is. A fotós ismerős volt, a dekort valaki a násznépből a családdal együtt állította össze (bár a nagy napon ez a feladat végül nem kevés stresszt okozott annak, aki megcsinálta), és az étel mennyiségét is igyekeztünk bőségesen, mindenkire gondolva, de nem pazarló módon megválasztani: például volt desszert és éjféli menü is, de nem volt aprósütemény fulladásig. 

A hétvége és az esküvő is végül több mint jól sikerült, de menyasszonyként számomra akadt néhány nehézség a kisbabás esküvőben. A nagy napon a kislányom a szokásos fél nyolc helyett hajnali négy körül ébredt, én pedig az előző esti készülés miatt (Excel táblák aktualizálása, táncok gyakorlása, check-listek átnézése, utolsó egyeztetések a feladatok felelőseivel) jó, ha négy órát aludtam. Játszottunk egy órát, és bár fáradt volt, nem nagyon tudott visszaaludni a hotelszobában. Szóval bizonyos szempontból bár valóban nagyon romantikus az esküvőd napján az erdő szélén lévő hotel mellett babát hordozva, sétálgatva megvárni a napfelkeltét, és közben az azt kísérő madárzenekart hallgatni, a folyamat nem kifejezetten támogatta a kisimult, ellazult ábrázatomat.

A reggel és a délelőtt jól alakult, fodrász, sminkes menetrend szerint. Legalábbis, ami az időt jelenti. Az esküvőszervezés és a kisbaba mellett dolgoztam is valamennyit (hetente pár óra edzést tartottam a sportegyesületünkben és intéztem a back office ügyeket), és valahogy nem jött össze, hogy eljussak egy próbafrizurára az esküvő előtti időszakban. Mivel a meghívott fodrásznál korábban sokszor jártam, sőt, más családtagunk esküvőjén is készített már nekem frizurát, úgy tűnt, ebben semmi kockázat nincs. Spoiler és második tanulság: nem érdemes kihagyni ezt a lépcsőt. Ugyanis a nagy nap délelőttjén feltehetően kicsit mást értettünk azon, amit elmondtam. 

Ahogy ücsörögtem a székben, és néztem magam a tükörben, éreztem, hogy ez kicsit másmilyen lesz. Az már picit gyanúsabb volt, amikor az ott lévő fotós ismerősünk érdeklődésemre, hogy „na, milyen lett?”, kicsit zavartan hebegte el a „mit is mondjak, gyönyörű vagy” fordulatot. A helyzet azonban akkor vált tagadhatatlanul egyértelművé, 

amikor a sminkeshez menet véletlenül összefutottam a leendő férjemmel. Megdermedt, majd elképedt (halálra vált?) arckifejezéssel megkérdezte, hogy így jövök-e az esküvőre.

Először rettenetesen felháborodtam a reakcióján, főként, mert már nem lett volna idő újrakezdeni a frizurát. Nagyjából csak másfél óra maradt a ceremóniáig, és a smink még hátravolt. Utána még szoptatni, öltözni kellett. De valójában igaza volt. A hajam pontosan úgy keretezte az arcomat, mint sörény az oroszlán fejét egy rajzfilmben. Szóval visszamentem a szobába, és bő tíz perc alatt némi víz és fésű segítségével óvatosan bárány stílussá szelídítettem, már amennyire az alapos rögzítés után ezt lehetett. Nem volt mit tenni, elköszöntem a törékeny, leomló, hullámos hajú erdei tündér elképzelt képétől, akinek virágkoszorúra emlékeztető fejdísze glóriaszerűen keretezi a homlokát. Végtére is a ruha sem illett volna ebbe a képbe, mert a szalonban (harmadik és örök tanulság: soha ne tegyétek), attól félve, hogy a férjemnek nem tetszik majd, nem azt a ruhát választottam, ami a szívemhez a legközelebb állt (egy egyszerű, viszont bennem nagyon „én vagyok” érzést keltő ruhát). A smink tökéletes lett (mert próbasminken legalább jártam), és végül az összkép sem lett rossz, szóval számomra is elfogadhatóvá vált a helyzet. Nem is feszültem ezen az idő további részében.

A cukiságok a gyűrűkkel totyognak majd végig a piros szőnyegen… Ja, nem

A férjem vágya eredetileg az volt, hogy a gyűrűvel majd a kislányunk sétál be. Ennek kudarcba fulladását elég sokféle variációban tudom egyébként is elképzelni, de nálunk nemes egyszerűséggel csak egy hónappal később kezdett önállóan járni. Nem kevésbé romantikus kép viszont az sem, ahogy ők ketten együtt vonulnak be, és a házasságkötő asztal előtt várnak rám. Pont idáig. A mikrofon és a hangszóró közötti kapcsolat az első pár mondat után valamiért felmondta a szolgálatot. Szerencsére, mert így csak az első sorokban hallatszott, ahogy 

a karomon ülő kislányom egy idő után elkezdte megunni az egyébként eleve minden extra fordulattól megkímélt házasságkötési ceremóniát, és ezt egyre határozottabban ki is fejezte. Na jó, végül is egy hóc-hóc, katona belefér a holtomiglan-holtodiglanba. 

Aztán egy idő után inkább hátraadtam a nővéremnek, ami szerencsére csak két perc sírást jelentett. A köszönetnyilvánítások elé gyorsan beszorítottunk egy kis szoptatást egy félreeső padon. Hogy utána a pánt nélküli ruha fűzőjét pont az eredeti stabilitással sikerült-e a visszakötözni, ebben a keringőnkben prezentált emelésről készített kép alapján nem vagyok teljesen biztos, de azért nyugi, ki nem lógott semmi, és vélhetően ezt csak én vettem észre. 

Egy szoptatott totyogóval (jó esetben) egyébként már tényleg nagyon sok mindent lehet, ráadásul jövős-menős szülők első gyereke lévén ahhoz szokott hozzá, hogy mindenhova visszük magunkkal. Bárhol el tudott aludni, mindenhol tudott enni és játszani is, az egyetlen kitétel az volt, hogy anya ott legyen, legalább látótávolságban. Este kilenc körül vittem el aludni a hotelszobába, és az anyukám vállalta, hogy vele marad. Nekem csak akkor kellett felmennem (nagyjából kétszer fél órára az éjszaka folyamán), amikor felébredt, és vissza kellett altatni. 

Ettől picit megcsúszott a menyasszonytánc, de ez belefért. Hajnali négy tájt azonban, amikor megint felmentem hozzá, végleg elfogyott az erőm, és már nem mentem vissza. Ez egyben azt is jelentette, hogy az éjszakán át tartó bulik számomra legkedvesebb részéről maradtam le a saját esküvőmön. Arról, amikor már csak páran táncolunk, iszogatunk és beszélgetünk egészen addig, amíg ránk nem virrad.

És persze az utána lévő napokban sincs nagy pihenés, a baba diktálja a ritmust.

Gyerekkel könnyebb gyerekbarát esküvőt szervezni

Vannak előnyei is annak, ha kisbabával együtt házasodsz. Például jobban érted a különböző élethelyzetben lévő vendégek igényeit. Ugyanis az alapvető szempontunk az volt, hogy minden vendég érezze jól és kényelmesen magát, jöjjön gyerekkel, legyen egyedülálló, vagy idősebb, hiszen ez mindenképpen kihat az alaphangulatra, ezen keresztül pedig a közös élményre is. Ennek érdekében alakítottunk ki gyereksarkot, szoptatós szobát, a ceremónia és a vacsora időpontja gyerekbarát volt, a ruhaviseletben nem volt semmilyen megkötés (lehetett feketében, pirosban és fehérben is jönni), az étel minden lehetséges igényt kielégített (vegetáriánus, mentes opció, magyaros étel, könnyű fogás), és az egyedülálló vendégek bárkit elhozhattak magukkal plusz egyként. 

A helyszínen nemcsak nekem, hanem a meghívottak számára is elérhetővé tettünk sminkest és fodrászt is, ami a méretgazdaságosságnak köszönhetően egyenként jóval olcsóbb volt. Így aki kényeztetésre vágyott, ilyen módon is kikapcsolódhatott. Mindez meg is tette a hatását, és a visszajelzések szerint tényleg mindenki remekül érezte magát a hétvége folyamán.

Kisgyerekkel fontosnak tartottuk a rugalmasságot: legyen mindenre terv, de ne görcsöljünk rajta, ha valami fél órával később van, vagy akár kimarad, hiszen nincs is rosszabb (szerintünk), mint egy befeszült pár. 

Persze volt, amit kifelejtettünk, és voltak kisebb bakik is. Például elfelejtettem felolvasni a férjemnek írt igen romantikus versemet. Vagy nem került ki az a temérdek lufi, amit az öcsémék fél délelőttön át pumpáltak, mert nem maradt idő feltenni őket.

Hogy másképp csinálnám-e, ha elölről kezdhetném? Nehéz kérdés.

Bevallom, hiú vagyok, és úgy éreztem, inkább lennék fiatal a fényképeken, ha már egyszer tudom, kihez megyek férjhez. De az is biztos, hogy egy meglévő gyerek sokat adott a szemléletünkhöz, nem ugyanazok lettünk volna. Na meg persze tudom, hogy gyerek ide vagy oda, sok párnak alig jut ideje élvezni a saját esküvőjét a szervezési feladatok tömkelegétől. Jó megoldás lehet, hogy később valamelyik kerek évfordulón szervezünk egy hasonló bulit ugyanazzal a násznéppel, és akkor pótolhatjuk azt, ami kimaradt. Talán az esküvő is olyan, mint az egész élet: tervezzük valahogy, aztán alakul valahogy. Van benne lemondás, van benne, amire visszagondolva mindig nevetünk, és van, ami pont olyanra sikerül, amilyennek elképzeltük.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Westend61

Kőrizs Kata