Bazi nagy indiai lagzi három napon át: bollywoodi tánccal, kurkumafürdővel, hennafestéssel

–

Én hiszek abban, hogy az örömteli pillanatok azok, amik közel hoznak minket egymáshoz és segítenek felismerni, hogy mindegy, milyen messze vagyunk egymástól térben és kulturálisan, a legbensőbb vágya, álma lényegében mindenkinek ugyanaz: boldognak lenni. Úgyhogy most egy örömteli történetet fogok elmesélni: egy háromnapos hagyományos hindu esküvőét.

Ez az egész esküvő teljesen a véletlen műve volt. Merthogy a házasodó pár nem hindu. Mindketten vallás szempontjából kevert családból származnak (goai keresztény és hindu), egyikük sem mélyen vallásos, és szinte alig volt valaki a vendégek között, aki vett már részt hindu esküvőn.

A tehetősebb indiai fiatalok körében viszont most divat (a nyugati anti-bride trenddel ellentétben), hogy időt, pénzt és idegeket nem kímélve szerveznek egy óriási hindu esküvőt is az igazi, saját vallásuknak megfelelő szertartás után.

Mert bárki bármit mond, Indiában igenis imádják a bollywoodi stílusú, betanult táncos mulatságokat, vibráló színekben pompázó szárikat, a csillogó drágaköveket és a sok-sok hennát. A három, átöltözéssel, tánccal, hosszú beszédekkel és helyi ételekkel teli nap után pedig őszintén szólva magamnak is kívánnék egy hindu esküvőt, ha egyszer házasodásra adnám a fejemet.

Az első nap

Kialvatlansággal, jetlaggel és a csomagjainkkal küszködve érkeztünk Goára egy 12 órás vonatút után Mumbaiból. A címmel a kezünkben, kóbor kutyákkal, tehenekkel és fuvart kínálgató helyiekkel körülvéve hagytuk el az állomást, hogy megtaláljuk a tényleg számtalan motoros riksa (tuktuk) között a miénket. Még egy óra zötykölődés után pedig végre megérkeztünk a helyszínre. És akkor elérkezett a mehndi ideje.

Gyönyörű, kacskaringós, bonyolult minták hennából a kézfejen, a karon és a lábon. Biztosan mindenki látott már ilyen képeket, ha valaha keresgélt is bármit Indiáról az interneten. A mehndi a hennafestés neve a hinduknál (a henna szó, ami mi is használunk, az arab megfelelője – a szerk.). A szűkkörű ceremóniát a menyasszony családja szervezi, és hagyományosan csak nők vesznek részt rajta, a hennával rajzolást pedig általában muszlim nők végzik.

Feldíszítik a menyasszonyt, aki sokszor órákon keresztül ül mozdulatlanul, hogy biztosan ne kenődjön el a festék. A hiedelem szerint a mehndi jó szerencsét és pozitív energiát teremt az esküvő során, valamint az ájurvédikus gyógyászat is úgy tartja, hogy a gyógynövényes paszta hűti a testet, ezáltal izomlazító, stresszoldó és idegnyugtató hatású. Több babona és kisebb játék is kapcsolódik a hennaceremóniához. A hennafestők elrejtik a vőlegény nevét a mintában, amit az esküvő éjszakáján meg kell találnia, ezzel biztosítva, hogy a házasság boldog lesz. Egy másik babona szerint, ha a henna erősen és szépen látszik másnap a bőrön, miután lepotyogott a felvitt és megkeményedett paszta, akkor jó kapcsolata lesz a menyasszonynak az anyósával, ellenkező esetben pedig biztos, hogy nem lesz hiány nézeteltérésben.

A második nap

Másnap reggel a haldi, vagyis a kurkumaceremóniával köszöntöttük a napot. Ha behunyom a szememet még mindig látom magam előtt a fákon átcsillanó napfényt, az aranyszínű medencét, amiben a pár ült, a csilingelő zenét, a sárga minden árnyalatában libbenő ruhákat és még mindig érzem a kurkuma és az olaj keverékének édes illatát az orromban.

A kurkuma egy boldogságszínű fűszer, amit az indiai kultúrában fertőtlenítő- és tisztítószerként használnak, ha éppen nem currybe keverik. A ceremóniához a porrá őrölt gyökeret rózsavízzel, vízzel vagy olajjal keverik ki, aminek egy sűrű krém a végeredménye. Mindenki sárgát ölt magára, egyrészt mert eszméletlenül nehéz kiszedni a kurkumafoltot a ruhákból, másrészt pedig ez a szerencse színe. A vendégek aztán hagyományos dalokat énekelve bekenik ezzel az anyaggal a pár arcát, lábfejét és karját, miközben jókívánságokat suttognak nekik. Ha pedig ez még nem lenne elég, akkor a ragacsos anyagot még meg is kell szórni sárga virágszirmokkal.

A kurkumakenésben a hajadon nők is részt vesznek, ez az erős, mágikus erejűnek tartott por elvileg segít nekik egy jóképű (ezt mindenki kihangsúlyozza) férjet találni a közeljövőben.

A hiedelem szerint ez a rítus eltávolítja róluk az „ártó szemet” és jólétet teremt a házasságban.

Habár ezt nem mindenki tartja, de hagyományosan a ceremónia után a házasulók már nem hagyhatják el az otthonukat, nehogy a gonosz szellemek ismét rájuk találjanak. 

Este a sangeet, vagyis a legbollywoodibb esemény ideje érkezik el, ahol mindenkinek sötét, drágakőszínű ruhát kellett viselnie, majd a menyasszony és a vőlegény családja és közeli barátai koreográfus segítségével külön táncokat tanulnak be és adnak elő egy kizárólag erre a célra felállított színpadon. Ezután pedig a pálmafák alatt régi indiai zenéket hallgatva táncoltuk át az éjszakát kedves új barátainkkal, akik időt és fáradságot nem kímélve igyekeztek megtanítani minket pár indiai táncmozdulatra több-kevesebb sikerrel.

A harmadik nap

Ha jobban belegondolok, szerencsétlen, hogy az egész esküvő legfontosabb ceremóniájára a legutolsó nap délelőttjén kerül sor. A sok éjszakázástól, a kialvatlanságtól és szokatlan helyi ételektől felpuffadva alig bírtam magamat belegyömöszölni a külön az erre az alkalomra varratott és rám szabott gyönyörű lehengába, ami pár napja még tökéletesen illett rám. Ha pedig ez még nem lenne elég, akkor a kétnapi teljes sminktől és naptejtől boldogtalan arcomat és szemem alatti karikákat már nem igazán tudta helyre tenni semmilyen csodakrém vagy smink. Persze ez a barátaim miatt érzett örömből nem vett el sokat.

Ez a nap tehát az esküvő napja volt, ami hét részből állt. Igen, pontosan olyan hosszú volt, mint amilyen hosszúnak hangzik. Nyugati szokásokkal ellentétben viszont itt teljesen elfogadható, ha a vendégek a szertartás alatt felkelnek a helyükről, elmennek sétálni, félreállnak beszélgetni vagy beülnek a bárba inni valamit, majd 15-20 perc múlva térnek csak vissza. Ahogy ők mondják „annyira hosszú ez az egész, úgyis itt lesznek még, amikor visszajövünk”. 

A hétrészes egybekelés

A pár a következő szertartásokon vesz részt: 

• Varmala – elfogadás

A menyasszony és a vőlegény először találkoznak aznap. Virágfüzéreket cserélnek a kölcsönös tisztelet, szeretet és elfogadás jeleként.

• Gathbandhan – menyegzői csomó

A vőlegény sáljának a csücskét összecsomózzák a menyasszony dupattájának (hosszú kendő) csücskével. A csomó az összetartozást jelképezi, itt válik a két fél egy egésszé. 

• Kanyadaan – a menyasszony kiadása

A menyasszony édesapja a lánya jobb kezét a vőlegény jobb kezébe helyezi, ezzel szimbolikusan kifejezve, hogy ők egyenrangú partnerek a házasságban.

• Laptapadi – hét kör a tűz körül

A pár hét kört tesz sáljaiknál összekötve a tűz körül, ahol a tüzet hívják tanúként és kérik, hogy fogadja el frigyüket. Ezt „Agnisaskhinak” hívják. Az első négy körben a vőlegény vezeti a menyasszonyt, majd helyet cserélnek, és az utolsó három körben pedig a menyasszony vezeti a vőlegényt. 

• Laat Vachan – hét fogadalom

A vőlegény és a menyasszony külön-külön hét fogadalmat tesznek egymásnak a családjaik és a vendégek előtt.

• Vicha Chin – a házasság szimbólumai

Különböző szimbólumok és tárgyak kicserélése történik a pár között. Ezek a szimbólumok azt jelképezik, hogy most már összetartoznak és hivatalosan is házasok. A menyasszony nyaka köré egy szerencsehozó fonál vagy nyaklánc kerül, hajválasztékát a vőlegény vörös porral festi meg, majd felkerül a lábujjgyűrű és a bokalánc is, amit a vőlegény családja ajándékoz a menyasszonynak annak jeleként, hogy szívesen fogadják a családba.

• Aashirwad – áldás

A ceremónia azzal zárul, hogy a vendégek sárga rizst és virágszirmokat szórnak az ifjú párra jókívánságaik jeleként.

Ezután mindenki kicsit visszahúzódott a szobájába pihenni és átöltözni az esküvői fogadás előtt, ami már nyugati szokások alapján történt: beszédekkel, a pár első táncával, köszöntésekkel, koccintásokkal, sok nevetéssel, éjszakába nyúló mulatsággal.

Idegen, mégis ismerős, jó értelemben szokatlan, kinyitja az elmét és a szívet más kultúrák előtt: ha pár szóban kellene leírnom a tapasztalataimat az esküvőről, akkor talán így fogalmaznék. A szívem még mindig csordultig van azzal a kedvességgel, elfogadással, segítőkészséggel és jóindulattal, ami felénk áramlott az egész út alatt az indiaiak részéről.

Van egy angol mondás, ami már közhelynek számít, én mégis nagyon szeretem magamban mantraként ismételni olyankor, amikor búcsúzásképpen megölelek valakit, akivel különösképpen jól megértettük egymást, vagy egy olyan országot hagyok éppen hátra, amiről úgy érzem, hogy adott hozzám valamit: „This is not a goodbye, but a see you later” (ez körülbelül azt jelenti, hogy ez nem egy ég veled, hanem egy viszontlátásra). És én ez után a három napos esküvő után olyan kivételes helyzetben lehettem, hogy ezt a mondatot mindenkinél elmotyoghattam magamban, akit megöleltem. 

Képek: Rosta Judit

WMN szerkesztőség