Game over?

Az utóbbi időben, több ízben is volt alkalmam belefutni a belvárosban, kocsmákban vagy a Balatonnál vidáman mulató, esetleg épp a másnaposság és a hőség kombinációjából kifolyólag szédelegve kóválygó legénybúcsúztató csoportokkal. Persze nem csak abból lehet már messziről látni a hordába verődött férfiakról, hogy itt bizony házasságra való felkészítés folyik, hogy kizárólag egymás hátát lapogató urakból áll a brancs. Hanem a remekbe szabott, vicceskedő egyenpólókból is.

Épp ennek kapcsán szeretnék pár szót szólni. Vessünk csak egy kósza pillantást a trikókon található, minden bizonnyal jó szándékkal írt üzenetekre. Gyakori visszatérő motívum a Game over felirat, az utolsó esély a menekülésre ikon, ahogy a börtönrácsokba kapaszkodó férfi képe is. Aztán van még az altesti poénokra sörszagúan nyihogó srácok igényeit kiszolgáló A szép nők miatt megvesszük a sört, a rondák miatt meg megisszuk”, illetve az ígéretesnek semmiképp sem nevezhető „Legény voltam mostanáig, papucs leszek mindhalálig” feliratú remekművek. Csak összehasonlításképp: a leánybúcsús piaci kínálatban státuszukat büszkén hirdető „Férjhez megyek!” és „Lánybúcsú folyamatban” feliratú trikók találhatók, ellenben egy árva szó sem hangzik el arról, hogy itt bárkinek harangoztak volna, és hogy innentől már szar az egész. Épp ellenkezőleg.

Fallosz formájú szívószálas koktéllal a kézben, pink „Menyasszony” pólóban végre valahára a lányok átszakíthatják azt a célszalagot, amit kicsi korukban húztak ki az életpályájukra.

Engem pedig nem is az izgat elsősorban, hogy vajon miért tartja magát ilyen kitartóan ez a Szeszélyes évszakok szilveszteri különkiadását idéző, feleségeken, mint kötelező, ám nevetséges rosszakon való fékevesztett nevetgélés.

Holtodiglan-holtomiglan?

Hanem hogy mikor, miért és hogyan vált a romantikus lánykérésből, a (remélhetőleg) komoly házasulási szándékból ez az apokaliptikus vízió, miszerint innentől már kész, kakukk, le lehet húzni a rolót, lehet magunkat, férfiembereket mélységesen sajnálni, amiért a gyűrű felhúzásával véget ér minden olyan fasza kis muri, amiért egészen addig élni volt érdemes. De most komolyan?! Ha valaki egy pillanatig is őszintén így gondolja (és ugye, minden viccnek a fele igaz), az első körben legyen szíves, menjen már a picsába. A másodikban meg adja csak szépen vissza azt a gyűrűt a kedvesének, udvariasan köszönjön el, aztán kalap, kabát. Nem kell mindenkinek házasembernek lenni. De ne köpd már rögtön a küszöbön szemen azt a szövetséget, amit (ismét csak remélhetőleg) holtodiglan-holtáiglan kötni készültök.

Ne csináljunk már úgy, mintha a férfi hatalmas szívességet tenne a csajának, hogy elveszi feleségül.

Úgy meg pláne ne, hogy a boldogító igen kimondásával automatikusan agyatlan, gerinctelen papucsállatka lesz, akinek rabság az élete, a nőből pedig parancsolgató házisárkány válik.

Egyrészt, mert ez így szimplán nem igaz. Igen, én is láttam már basáskodó nőket közvetlen közelről, ahogy akaratgyenge férjeket is sajnos garmadával. De szentül hiszem, hogy ezek az emberek nem váltottak személyiséget az oltár előtt, azaz korábban is pontosan lehetett tudni, egytől tízes skálán hol helyezkednek el kompromisszumkészségben és autoritásban.

Másrészt, mert – mély tisztelettel és főhajtással a kivételeknek – amennyire én látom, a házasság valóban jelenthet sok esetben (erős túlzással persze) rabságot és a játék végét, csak épp nem a férfiak számára.

Lemondás?

Hiszen az ő életük a karikagyűrűvel vagy a közös utódok érkezésével azért még mindig nem fog alapjaiban megrendülni. Nekik nem kell évekre lemondaniuk a karrierjük építgetéséről, nem fog kihívást jelenteni, hogy visszamenjen dolgozni, netalán flörtölgetni a fiatal kolléganőkkel. Sőt, ez utóbbi esetben még növeli is az ázsiójukat és vonzerejüket a szép feleség, a rendezett otthon és a gyerekek. Ám egy nő számára eléggé benne van a pakliban a hosszú távú parkolópálya, sok szempontból. És akkor arról még nem is beszéltem, mekkora különbség van aközött, hogy elvált, gyerekes nőként, vagy elvált, gyerekes férfiként akarsz-e újra randizni. Legyen annyi elég: gigászi.

Szóval, hogy épp egy férfi érezné úgy, az esküvője nem más, mint rablánc, teher, az irányítás komplett átadása? Ugyan, hagyjuk már.

Persze, mondhatod, hogy az egész az csak fiús poénkodás, nem kell mindent véresen komolyan venni. De hadd meséljem el az egyik barátnőm esetét. Két éve éltek együtt a csávójával, amikor úgy döntöttek, összeházasodnak. Az esküvő napján, miközben a lány már hófehér ruhában csinosítgatta magát a közös otthonban a nagy napra, a vőlegénye – gondolom, poénból, meg azért, mert odaillőnek érezte – betette az Üllői Úti Fuck nevű együttes Esküvő című számát. Biztos te is ismered, így kezdődik: Csokor a kézbe, öltöny a testre, igen a szájba, fátyol a fejre. Ráfeszült végre a gyűrű az ujjra, sose volt még ennyire durva.”

Nem vicces

Tudom, hogy a szerencsétlen pasas ezt valószínűleg csak viccnek szánta. Vagy legalábbis remélem. De a helyzet az, hogy – bár egészen addig a percig tényleg harmonikus volt a kapcsolatuk –, mégiscsak beleszúrt egy tüskét a barátnőm szívébe. Ami ott aztán rothadásnak is indult. És a válásukban távolról sem az játszott közre, hogy kettejük közül mégiscsak a nő lett kvázi szekrénybe zárva – a két gyerekkel egyetemben. Hanem az, hogy a pasi nem tudott mit kezdeni azzal, hogy számára akkor tényleg ugyanaz a bugyi marad örökre.

Talán akkor kellett volna leülniük beszélni egymással őszintén, amikor a fickó – a világ összes zenéje közül – éppen ezt választotta? Mindegy, késő bánat, eb gondolat.

De talán legkésőbb akkor kéne leülni a házasulandóknak gondolkodni egy kicsit, és átbeszélni, ki mit vár el ettől a frigytől, amikor a vőlegény felhúzza magára a Game overes pólóját. Hogy ez a frigy most szülői nyomásra, társadalmi elvárásból vagy őszinte és igaz szerelemből köttetik-e. A pólót szerintem minden esetben le kéne venni, de lehet, hogy a jegygyűrűt is.

 

Fiala Borcsa