Esküvőszervezés: (rém)álom, amihez hasonlóban sosem volt részed

–

Mivel volt idő, amikor tényleg azt hittem, engem senki sem vesz majd el, az, hogy majdnem összepisiltem magam boldogságomban, amikor a barátom tavaly a szicíliai nyaralásunkon megkérte a kezem, nagyon enyhe kifejezés. Még ott és akkor megbeszéltük, hogy szeretnénk esküvőt, de a szervezését nem sietjük el. 

Ahogy a párok többsége, mi is azt hittük, hogy hatalmas buli lesz megszervezni az esküvőnket. Úgy terveztük, minden percét élvezni fogjuk, és minden részlet pontosan olyan lesz majd a nagy napon, amilyenek mi vagyunk, és amilyet mi szeretnénk – meghatározott anyagi keretek közt maradva. Néhány hónapja ismét felidéztem a beszélgetésünket: gondolatban visszatértem Szicíliába, hogy egy hatalmas kijózanító pofont keverjek le mindkettőnknek. 

Az esküvőszervezés ugyanis sok esetben nem csak boldog lebegés. Sőt, néha irtó stresszes, és igen, gyakran az is előfordul, hogy akár egy rossz randin, amikor azt hiszed, már minden sínen van, akkor ér meglepetés – csak erről nyilván nagyon kevés szó esik. Pedig milyen jó lett volna tudni! 

Sosem lehet elég korán kezdeni

Annak ellenére, hogy a nagy esküvőnek is megvan a varázsa, mi korán elhatároztuk, hogy a sajátunkon nem szeretnénk ismerkedőst játszani a sosem látott rokonokkal, vagy újraegyesíteni az ovis csoportunkat. Kemény dió volt, de a létszámot végül sikerült drákói szigorral meghúzni, és az így kapott kétjegyű szám láttán jóleső nyugalom járta át a lelkünket, mondván, ennyi ember tényleg bárhol elfér. A képletből csak annyi maradt ki, hogy „bárhol” azért mégsem szeretne az ember esküvőt.  

És itt rögtön meg is érkeztünk az esküvőszervezés egyik legnagyobb igazságához, mégpedig ahhoz, hogy sosem lehet elég korán elkezdeni. Amint az ember ujjára felkerült az eljegyzési gyűrű, máris izzítani kell a rakétákat. 

A jó szolgáltatókat ugyanis – legyen szó a helyszínről, a dekorosról vagy a fotósról – van, hogy már másfél-két évre előre lefoglalják. Nem véletlenül, hiszen kincset érnek. Nem mindig, de sok esetben a népszerűség árulkodó jel lehet arra vonatkozóan, hogy megfelelő áron juthatunk minőségi, korrekt szolgáltatáshoz. Persze intenzív szervezéssel és sok utánajárással egy esküvőt akár pár hónap alatt is össze lehet rántani, a mozgástér azonban jócskán összeszűkül, a lehetőségek csökkennek, kompromisszumból viszont többre lesz szükség, mint az sokszor jólesne. De biztos él valahol egy ismerősömnek egy olyan ismerőse, akinek így is sikerült: a szervezés minden tekintetben flottul, nehézségek nélkül ment és az eredmény is megfelelt az elképzeléseinek. 

A másik legnagyobb igazság ugyanis az, hogy mindenre fel kell készülni. Mert olyan is van, hogy hiába kezdi el az ember idejében a szervezést, hiába gondol át mindent megfontoltan, egyszerűen, ahogy a cikk bevezetőjében is írtam, beüt a krach. 

Ha a szolgáltató ghostingol

Az álomhelyszín a mi esetünkben szinte tálcán kínálkozott, hiszen a szülőfalumtól nem messze helyezkedik el. Minden adott volt benne, ami fontos számunkra: gyönyörű zöld környezet, intim, de mégis patinás helyszín, ráadásul ott, ahol felnőttem. Kezdetektől tudtuk, hogy a helyen elsődlegesen nem esküvőkre vannak berendezkedve, ennek ellenére már tartottak náluk lakodalmakat – tehát valakiknek már sikerült. A helyszínbejáráson pedig meg is nyugtattak, „minden megoldható”. Elméletileg. 

Az első fejtörést az okozta, hogy bármennyire szolid létszámú a vendégseregünk – pláne falusi viszonylatban –, a helyszín rendezvényházában csak akkor férnénk el, ha tíz embert kapásból kihúznánk a listánkról, és ha a táncolást mindenki lehetőleg az ünnepi asztalnál, a székében ülve oldaná meg a levegőt átszelő kézmozdulatokkal – táncparkettre ugyanis már nem lesz hely. Mivel ezt a lehetőséget elég gyorsan kizártuk, egy választásunk maradt: az esküvői sátor. 

Még szerencse, hogy a helyszín évek óta szerződésben állt egy olyan szolgáltatóval, amely nemcsak egy komplett sátorról tud gondoskodni, hanem az étkeztetést és felszolgálást is megoldja hozzá – időközben ugyanis az is kiderült, hogy ennyi emberre a teljes esküvői menüt nem tudják a helyszínen megfőzni, sőt felszolgálni sem. Viszont, ha azt a fránya tíz embert tényleg kihúznánk a listánkról, akkor ennek sem lenne akadálya. De nem akartuk.

Szóval, mivel a Sátras Ember (ahogy egymás között hívtuk) már telepített rendezvényeket a helyszínre, és sikeresen le is vezényelte őket, így felvettük vele a kapcsolatot, hogy árajánlatot kérjünk. 

Majd amikor az ajánlat két hónapi intenzív könyörgés árán sem érkezett meg, és már a telefont sem volt hajlandó felvenni nekünk, kénytelenek voltunk szembesülni a kegyetlen igazsággal: ghosting áldozatai lettünk. 

Később egy szabadtéri esküvőkre szakosodott profi szolgáltató világosított fel, hogy a jelenség teljesen szokványos, és biztosak lehetünk benne, hogy a Sátras Ember néhány hónap múlva, mintha mi sem történt volna, a semmiből újra elő fog kerülni, hogy készségesen ajánlgassa magát. Vőlegény azóta is ezt a pillanatot várja tenyerét dörzsölgetve.

Kis magyar valóság, nagy esküvőbiznisz

Ezután kénytelenek voltunk más szolgáltató után nézni. Meg is találtuk a tökéleteset, amelyik étkeztetéssel nem foglalkozik ugyan, de gyönyörű sátrakat telepít szabadtéri esküvőkhöz. Az ünnepi menüt pedig a szomszédos településen található étteremből szállíttattuk volna a helyszínre, ahonnan tányérokat és evőeszközöket is béreltünk volna, ugyanis időközben kiderült, hogy utóbbiból talán épp annyi van a helyszínen, ahány meghívott. Talán. Szalvétából is csak egyféle, ha az nem tetszik, lehet szépen hozatni azt is máshonnan. Ezt mind el is fogadtuk volna, hiszen alapjáraton nem 80-90 fős rendezvényekre vannak ott felkészülve. 

Ekkor jött az újabb pofon: teljes egészében nem engednek be külsős cateringet, nekik ugyanis abból „semmi hasznuk nincs”. De felajánlottak egy köztes megoldást, miszerint a levest és a pörköltet megfőzik nekünk szívesen. Röpke fejszámolást végezve arra jutottam, ha belemennénk a dologba, a menü különböző fogásai szinte három különböző helyről érkeznének, ha a desszertet és a tortát is beleszámítjuk. 

Ez volt az a pont, amikor végérvényesen eldöntöttük,
hagyjuk a fenébe az egészet. Ez viszont csak egyet jelentett:
az elpocsékolt hónapok után kezdődhet az újratervezés. 

Mindig legyen B terv

Nagy szerencsénk, hogy volt még egy helyszín, ami régóta tetszett mindkettőnknek: egy rusztikus-romantikus borkúria. Ehhez a helyhez érzelmileg nem kötődünk ugyan, de boldogan elképzeltük volna ott az esküvőnket. Fel is vettem velük a kapcsolatot, és szédítő gyorsasággal, az első elküldött levelemtől számított két órán belül meg is érkezett az egyébként rendkívül korrekt árajánlat, amiért az első szolgáltatónál hónapokig könyörögtünk sikertelenül. 

Viszont mint kiderült, kissé elkéstünk az időpontfoglalással: 2020-ra ugyanis már tavaly elfogytak a szombati időpontok, egészen októberig. Maradt három darab pénteki nap, ami számításba jöhetett, így nagy sebbel-lobbal le is foglaltuk az egyiket jövő nyárra. Öröm és boldogság! Kár, hogy nem tartott sokáig. Egy aprócska dolog, ami addig sikeresen elkerülte a figyelmünket, ugyanis csak arra várt, hogy felszínre kerüljön, és a korábbiakhoz hasonló, gyomortájékon szorító érzést okozzon.

Aki(k)ért a harang szól

„Nem eszi meg a húst? Semmi baj, majd főzök neki bárányt!” – biztos emlékeztek még a jelenetre a Bazi nagy görög lagziból. A családomban kis túlzással ugyan, de valahogy így vagyunk a vallás kérdésével: „Katolikus? Nem probléma, menni fog neki az ortodox esküvő is a pravoszláv templomban!” Csakhogy teljes legyen a kép: számomra sosem volt kérdés, hogy templomi szertartást is szeretnék, és szerencsére Vőlegény is elfogadja, hogy magyarországi szerbként a kultúránk megőrzésében milyen fontos szerepet játszik a vallás. Ebben nőttünk fel, ez számunkra a természetes. Sőt, sokáig még az a gondolat is foglalkoztatta, hogy áttér. Pontosabban egészen addig, amíg kiderült, hogy az újonnan választott helyszínünkön már lefoglalt időpont vallási akadályokba ütközik – a péntek ugyanis böjti nap, amikor pravoszláv pap nem esket. 

A szabály az szabály, nincs istennek az az ádáz szolgája, aki ezt áthágná. A pravoszláv egyház – önhibáján kívül – ezen a ponton vesztette el végérvényesen egy lehetséges jövőbeli hívét, Vőlegényt.

Az esküvőnknek pedig harmadik nekifutásra is új időpontot (és benne volt a pakliban, hogy helyszínt) kellett találni. 

És a hetedik napon…

Szóval miután sikeresen visszakanyarodtunk a kiindulóponthoz (többszörös hurrá!), három lehetőségünk maradt: vagy elkezdünk új helyszín után nézni immár harmadjára, vagy a szabad októberi időpontok közül bökünk rá egyre a borászatban – ami gondolatban nem állt annyira közel hozzánk –, esetleg a hét azon napján csapunk ott egy esküvőt, amikor mindenki más a lábát lógatva döglik. Mondanom sem kell, melyikre esett a választásunk… 

Annak ellenére, hogy a vasárnapi esküvők nem annyira megszokottak, sőt a borkúriában mi leszünk az elsők, akik ekkor tartják, a teljes személyzet készségesen, gondolkodás és pluszköltségek felszámolása nélkül igent mondott a kérésünkre, amiért nem lehetünk elég hálásak nekik. 

A szerződést két hete írtuk velük alá, és azóta végtelen nyugalom kerített hatalmába. Érzem, hogy jó helyen, jó kezekben leszünk, mindezt annak ellenére, hogy még rengeteg dolgunk van 

– a dekoros kiválasztásától kezdve a fotósig –, végre talán elkezdődhet a szervezésnek egy felhőtlenebb, örömtelibb része, aminek a végén kicsivel több mint egy év múlva összekötjük az életünket a szeretteink előtt. Mindent összevetve mégis ez a legfontosabb része a dolognak. 

A kezdeti rossz tapasztalataink ellenére pedig hiszek benne, hogy nem mindenki számára kell hogy ekkora fejtörést okozzon a szervezés. De abban is, hogy ha esküvőről van szó, nem csak az idillről és a rózsaszín tajtékos boldogságcunamiról kell beszélni. Az élet ugyanis egy hangyányit cinikusabb és izgalmasabb ennél. 

Én, a menyasszörny, avagy a legfájdalmasabb coming outom

Mivel az ember – jó esetben – nem szervez minden évben 80-90 (vagy még több) fős rendezvényeket, hiába próbál mindenre gondolni, eljöhet az a pont, amikor azt érzi, minden összeesküdött ellene. Az esküvőszervezés miatti stressz pedig esetenként nem a legjobb oldalát csalogatja elő – de ez is természetes része a folyamatnak.

Én is nemrég, az esküvőszervezés kezdeti szakaszában tudtam meg, hogy lakik bennem egy ellentmondást nem tűrő akarnok: ha valami nem úgy van, ahogy szeretném, olyan drámai kiborulásokat produkálok, hogy a Broadway közönsége sírva éljenezne a gyönyörtől. 

Félreértés ne essék, tisztában vagyok vele, mennyire éretlen, önző és idegesítő dolog azon hisztériázni, hogy hol lesz az ember esküvője (egyébként örüljön neki, hogy egyáltalán lehet – de tényleg!) vagy hogy milyen színű szalvétákkal terítenek majd a násznépnek. De tapasztalatból mondom, hogy amikor a nagy nap megszervezéséről van szó, egy bizonyos ponton még a legnyugodtabb és amúgy teljesen értelmes menyasszony észérvei is tök önkéntelenül kapitulálnak. Még az is, akinek világ életében mindegy volt, van-e egyáltalán szalvétája otthon, úgy érzi, nincs ennél égetőbb kérdés. 

Sokan már kislányként szinte mindent megálmodunk a nagy napról: a vőlegényt, a helyszínt, a ruhát – mindent többféle típusban –, és velük együtt egy kiapadhatatlan pénztárcát is. Azt gondolom, senkinek sem kell magyarázni, élesben mennyire más a helyzet. És persze néha tényleg tök oké kiborulni – pláne, ha a szervezéskor annyi az akadály –, de sosem szabad elfelejteni, hogy azért ez mégsem a világ, egy esküvő pedig nem a menyasszony one-man show-ja. Ezért Kicsim, ha olvasod, még egyszer, ne haragudj rám! A menyasszörny ezennel ünnepélyesen visszavonul.

Filákovity Radojka

Képek: Bielik István, a szerző sajátja