-

Kezdődik az esküvői szezon, és ilyenkor mindig elgondolkodom

Fátylak, ruhák, virágcsokrok, koszorúslányok. Az egész gyönyörű, izgalmas és egyszerre fárasztóan ijesztő. Nekem nem volt, és nem is lesz, bár házas vagyok (ez is egy történet). Miért? Na, ezen gondolkodom ilyenkor.

A húgom mindössze 13 hónappal fiatalabb nálam. Úgy nőttünk fel, hogy minden adott volt a tökéletes lányos játékokhoz: papás-mamás, babázós, esküvős. Ehhez képest mi iskolásat játszottunk, volt füzetünk is, a diákunkat pedig Farkas Adélnak neveztük, ha jól emlékszem.

Nem mondom, hogy fiúsak voltunk, nem autóztunk, és nem akartunk műanyagpisztolyt. De soha, egyetlen egyszer sem merült fel az esküvő és a nagy lakodalom ötlete.

Körülöttünk a lányok fátyolban illegették magukat, mi meg maradtunk Farkas Adélnál.

Már anyámat is kérdezgettem, hogy mi lehet ennek az oka. Az ő korosztályukban nem volt még divat a nagy esküvő. Az, hogy esküvőjük volt, csak a kínai fotóalbumban való lapozgatás közben derült ki. Anyám gyönyörű, mintás selyemruhában, apám öltönyben, mindkét oldalukon egy-egy ember... ennyi. Talán emiatt, vagyis, hogy nem volt követendő minta, de tényleg nem foglalkoztatott minket a hercegnői lét, sem esküvő formájában, sem másképp.

Aztán felnőttünk, és... semmi nem változott

Ha belegondolok egy esküvőbe, csak a nyűgöt látom, az egy napért elszenvedett hosszas készülődést. Ehhez nyilván egy személyiségtípus kell: nekem a főzés is olyan, hogy – bár imádom látni, ahogy kiürülnek a tányérok – néha szinte felháborít, hogy  én ezzel annyit dolgoztam, és kész, ennyi, vége? Valahogy így vagyok ezzel az esküvősdivel is.

Lefogysz 15 kilót. Kiválasztod a szalvéták színét meg a virágokét meg az abroszt. Kit hívsz meg, kit nem, agonizálsz ezen egy kicsit. Ki ülhet emellé, és ki nem ülhet amellé? Újabb agónia.

És vissza a fogyáshoz: belefogytál a kiválasztott ruhádba, amit csillió-millióért bérelsz, veszel, varratsz, hogy aztán ott álljon a szekrényben az idők végeztéig. A helyszín kiválasztásán csak úgy átsiklottam, de komolyan, évekkel előre lefoglalod a tavas kis parkot vagy a menő rendezvényhelyszínt, ám mire kiválasztod, megőrülsz. Te is... meg a pasi is.

Nem ragozom, nem akarok megkeseredettnek tűnni

A fentiekből biztos nem úgy tűnik, de maximálisan elfogadom, sőt kicsit irigylem, ha valaki ezt végigcsinálja. Neki ez a jó, ő úgy érzi, ez az ő napja, hát, legyen. Ilyenkor még kicsit analizálom is magam, hogy miért van bennem ez az ellenállás, és vajon: a lelkem mélyén valójában tényleg így érzek-e? Vagy titkon azért mégis szeretném a csinnadrattát és a felhajtást? De mindig odajutok, hogy nem. Nem, nem soha!

Az már csak mellékszál, hogy tulajdonképpen házasodni sem akartam. Tudtam, hogy a férjem nem vágyik esküvőre, neki már volt is korábban. Több mint hat éve éltünk együtt, a második gyerekünk négy hónapja volt a hasamban, amikor novemberben összeházasodtunk, mondjuk úgy, hogy adminisztratív okok miatt. Ő régebben is azt mondta, elvesz, ha akarom, én meg azt mondtam, hogy nem akarom. Ezt felülírta az élet, most férj és feleség vagyunk.

Míg az esküvővel szembeni ellenérzéseim főként praktikusak, a házasságellenességnek inkább lelki okai lehetnek, bár nem kérdéses, hogy a praktikum itt is szerepet játszik. Örök pesszimistaként, és a „reméld a legjobbat, készülj a legrosszabbra” elv híveként már előre gondolkodtam azon, hogy a válás micsoda nyomorúságos folyamat. A lelki része pedig biztosan betudható részben annak, hogy a szüleim elváltak – bár akkor már felnőtt voltam – , részben pedig annak, hogy félek. Most is félek attól, hogy ez a papír mégsem csak egy papír, hanem felelősség. Miközben a felelősség nem a papíron múlik, hanem csak rajtam, rajtunk.

Ez volt az érvem évekig, „ez csak egy papír". És amióta házasságban élek másfél éve, de előtte is: a lelkem mélyén mégsem „csak" egy papírnak éltem meg.

Az sem érdekel, hogyan viszonyul az állam a házassághoz. Bár ez nem teljesen igaz, mert rendesen felhúztam magam, amikor kiderült, hogy bár közös gyereket nevelünk, nekünk nem jár adókedvezmény, és sok más juttatás csak azért, mert nincs róla PAPÍR.

Megint a papír...

Ez egy társadalmi norma, szinte már megítélés.

A mai napig ott lebeg feletted a bűnben élés vádja, ha nem vagy házas. A gyerekszületésnél a kórházban kevesen néznek rád ugyanúgy, ha apasági nyilatkozatot viszel házassági anyakönyvi kivonat helyett.

Van, hogy nem látogathatod meg a gyereked apját a kórházban, mert nem a férjed (ha elköveted azt a hibát, hogy ezt bevallod). Az óvodában is furán néznek rád, és általánosan megítéltetsz. Nekem annak idején ezek csakazértis okok voltak. Noha gyerekként nem álmodoztam esküvőről, azért kamaszkoromban időnként el-elképzeltem, ahogy férjhez megyek, és 26 évesen megszülöm a három gyerekemből az elsőt. Pont akkor, mert az anyám 31 volt amikor születtem, és ő volt a legidősebb szülő mindenhol, és ez nekem annyira, de annyira ciki volt (miért is?). Akkor még férjet akartam. Aztán meg már nem. És egyébként a két gyerekből az elsőt 33 évesen szültem, három meg sosem lesz, de ez már a mellékszál mellékszála.

Szóval változtam, korral, tapasztalattal, az élettel, és már nem akartam házasodni

Az esküvő az, ami nem változik, bár talán mégis. Amikor összeházasodtunk, két tanú és a család előtt, kicsit végül sajnáltam, hogy nem úgy jutottunk el idáig, ahogy KELL: eljegyzés, házasság, gyerek, esküvő.

Ott álltam a nagy elveimmel és az épp hogy csak gömbölyödő pocakommal, és ezen gondolkodtam. És végül rájöttem, hogy mire vágyom. Nem, nem az esküvőre, fehér ruhára és dobható csokorra.

Sokkal inkább arra, hogy amikor már jó ideje házasok vagyunk, a gyerekeink partiképesek, vagyis nem hisztiznek, mindegyik jár, önállóan eszik, beszél, na, akkor meg akarom magunkat mutatni a barátainknak, hogy itt vagyunk, együtt vagyunk, szépek vagyunk. Sminket és szép ruhát szeretnék, meg terített, feldíszített asztalokat, sok vendéget, finom ételt, lágy zenét és mosolygást. Szépek leszünk és boldogok. Ez lesz a mi nagy napunk, de előre szólok: nem válogatok szalvétákat!

Horvát Sára