–

Hát, veled meg mi történt?!

Úgy másfél évvel ezelőtt kora hajnalban összefutottam egy környékbeli nénivel, akivel olykor-olykor együtt legeltettük a kutyákat, csak az utóbbi időben valamiért elkerültük egymást. Ahogy meglátott, összecsapta a kezét. „Hát, magával, kedveském, mi történt? Nagyon le van fogyva!” Belőlem meg, talán a kora hajnali agyvérszegénység következtében, de őszintén kibukott a válasz. „Otthagyott a férjem, de nincs gond, most már köszönöm, jól vagyok.” Irtó aranyos ám ez a néni, azonnal átkarolt, aztán elmesélte, hogy vele ugyanez történt negyvenéves korában. „Ennek pedig már huszonnégy éve. Azóta vagyok egyedül.”

Engem ez a vallomás hosszú napokra úgy szíven ütött, hogy csak kóvályogtam, mint az őszi légy, magamba fordulva.

És hány ilyet hallottam azóta… Nőkről, akik egy szerelmi csalódás miatt önvédekező embriópózba kényszerültek, és aztán úgy is maradtak, örökre. Rettegéssel töltött el a gondolat, hogy innentől fogva egyedül kell eltöltenem az életem hátralevő évtizedeit. Tudom, van aki szeret így, akad, akinek ez semmi gondot nem okoz, sőt. Tök jó nekik. De én egy beagle vagyok, szeretek csapatban rohangászni.

Húzz egy kártyát: Vissza a startmezőre!

Így – ha már így visszakeveredtem a startmezőre –, akkor felgyűrtem az ingujjam, és kezdtem az egészet elölről. De őszintén? Távolról sem olyan ez már, mint első körben volt huszonévesen, amikor az ember egyik héten ezzel, aztán azzal járt.

Valószínűleg már a „járás” szótól is berzenkedik az ember egy bizonyos kor fölött, és úgy érzi, azt inkább meghagyná a gyereke korosztályának. Különben miért alkották volna meg a mingli szót, ami nem is szingli, nem is házas, együtt van, de nem közös fedél alatt… azaz fel lett találva a langyos víz, de sebaj, legalább trendi.

Negyvenévesen újrakezdeni azonban, legyünk őszinték, kőkemény megpróbáltatás, és nem csak azért, mert a Tinder és a többi fiszemfaszom app óriási olvasztótégelye csupán az odakozmált aljadéknak (tisztelet a kivételnek, természetesen).

Jönnék már fel a mélyből

Hanem először is azért, mert nem nulláról indulsz, hanem a mínusz ötvenedikről. Ha egyszer már nagyon csúnyán pofára estél, akkor az első sokk következtében valószínűleg magad köré építesz önvédelemből egy vastag falú várat.

Cinizmusból rakod a köveket, és férfigyűlöletből kevered hozzá a maltert.

Én annak idején még felfegyverzett testőröket is odaültettem a vár fokára, biztos, ami biztos alapon, és épp a múltkor vettem észre, hogy szegények még mindig ott várakoznak a kispadon, amikor egy ízben félreértettem a pasimnak egy fél mondatát, és a lelki füleimmel abban a szent minutumban meghallottam, ahogy mind a két tucat házi TEKesem elhajítja a műanyag kávés poharát, felpattan a helyéről, és élesre állítja a fegyverét. Hogy ha gáz van, azonnal visszahozhassanak engem a harcmezőről – a várbörtönömbe.

Testem lenyomata, mint megannyi történet

Másodszor azért is baromira más, mint húszévesen… merthogy, legyünk őszinték, nem vagy már húszéves. A múltkor a háromgyerekes barátnőm azt magyarázta, hogy ő már csak azért is hűséges lesz a férjéhez a sírig, mert nincs az az isten, hogy a három terhesség, szülés, meg egy kis ez meg az után az élet által megtépázott korpuszát pőrén egy kvázi vadidegen elé tárja. A férjével amúgy teljesen flott, bensőséges, sőt mi több, szenvedélyes viszonyt ápol, aki persze a felesége testéhez, illetve az azon található elváltozásokhoz is szeretettel viszonyul, pláne, hogy az részben az ő utódnemzésének nyomait viseli magán.

Ám ahhoz, hogy az ember lánya ugyanezt a kissé elgyötört, lelakott, netán elhasznált testet megtanulja megint olyan magabiztosan kezelni a friss ismeretségek előtt, mint sihedernyi korában, nos, ahhoz újra fel kell kötnie a gatyát – illetve jelen esetben le kell engedni, ugye.

Nem vagy egyedül

Aztán ott van még az a cseppet sem elhanyagolható tény, hogy jó esetben egyedülálló, negyvenes nőként nem vagy teljesen egyedülálló – azaz, hozzám hasonlóan egy pár kamasszal osztod meg az életed jelentős, az otthonodnak meg a komplett részét.

És hadd mondjak erről csak annyit, hogy bemutatni a bigott, régi vágású és poroszos neveltetésű nagymamádnak a szegecsekkel kivert pszeudó Marilyn Mansonodat, mint jövendőbelidet egy tudatmódosítókkal felpörgetett BDSM orgiáról hazaesve sokkal, de sokkal könnyebb kihívás, mint az amúgy kulturált megjelenésű pasidat a kamasz gyerekednek (akik amúgy az esetek nagy részében szintén képesek a kulturált viselkedésre).

Az, hogy ez a helyzet most hosszú ideig nem tartozik a Nagy Rész alá, egyébként tökéletesen érthető, még ha roppant bosszantó is). Mert mindenki fosik az egész helyzettől, mert mindenkinek az egész baromira új, a feje telis-tele van „mi lesz akkor, ha” parákkal, és mert arra is rájössz, hogy nemcsak te vagy megsérülve, hanem más is.

Lejt-fel-menet

Szóval, mint a fentiekből, ha csak vázlatosan is, de látszik: negyvenévesen, egy hosszú házasság után, egy-két-há-négy gyerekekkel a tarsolyodban, a nehéz, vagy alkalmanként picsamérges szíveddel ez az egész járás-dolog, amely olyan könnyednek és felhőtlennek tűnt a Balaton partján, tizenhat éves fejjel, egyáltalán nem könnyű… cserébe viszont egy taposóaknákkal és éles karókkal telített, beolajozott lejtőhöz hasonlít. Mondták ugyan, hogy odafent szép a kilátás, de egy idő után ez inkább tűnik városi legendának, mint valóságnak. De sebaj, mert te úgyis pontosan tudod, hogy elvagy, megvagy, jól vagy egyedül. Még ha nem is szerettél volna így lenni. (Lásd fent.)

És akkor egyszer csak történik valami.

És itt jön a lényeg!

Mert igenis akad olyan, akiknek épp így kellesz. Nem a fentiek ellenére, és nem a fentieket kegyesen, felebaráti szeretetből, vagy jófejségből elfogadva. Hanem így, mindennel együtt. Kompletten. Mert így vagy kerek, mindezekkel. Mert ez itt mind az elválaszthatatlan, szerethető, kívánható, vágyható részed. 

Úgyhogy szóljon ez az írás azokról a csávókról, pasikról és boyfriendekről, akik előbukkantak, amikor már rég nem hittünk bennük.

Akik rászánták az időt és az energiát, hogy odafigyeljenek a részletekre is.

Akik lebontották körülöttünk a vastag, keserűségből épült falakat, lenyugtatták a TEKeseinket, és összebratyiztak a gyerekeinkkel.

Akiknek nem vagyunk se túl kevesek, se túl sokak, hanem éppen a patent mennyiség.

Akikben volt annyi bátorság, hogy felkaroljanak egy félkész, ám kissé magára hagyott projektet.

Akik újra huszonéves balatoni csitrit varázsoltak belőlünk, és akik megtanítottak minket újra járni. Velük, magabiztosan és könnyed léptekkel.

Nagy pacsi nektek, srácok, az enyémnek meg még külön egy forró ölelés is, hiszen ez az egész cikk nem is születhetett volna meg nélküle. De azt úgyis tudja.

 

Fiala Borcsa

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van