Advertisement

A pillanat, ami mindent megváltoztat

Fél évig vártuk, hogy elinduljon, hogy felálljon, hogy megtegye a világot jelentő első lépéseket. Kis túlzással mozdulatonként fotóztuk, dokumentáltuk az egész folyamatot, és mérhetetlenül boldogok voltunk. Most minden hülyeség nélkül, ez hatalmas pillanat. Ugyanakkor ilyenkor bontakozik ki egy olyan bámulatos és finoman szólva is interaktív előadás első néhány kockája, amikor is gyakorlatilag előre kell tudnod, hova fog lépni, hová fog nyúlni, sőt, azt is megtanulod, hogy hova akar majd nyúlni. Ugyanis bárhova mozdul, ott azonnal el is eshet. Minden lépésnél. Minden irányban. 

Figyelemre méltó, hogy a folyamat (mármint, hogy megtanul járni) szinte teljes ideje alatt sokkal ügyesebbnek hiszi magát, mint amennyire valójában az. 

Azaz kis túlzással folyamatosan veszélyben van, hiszen lépésenként összeeshet, seggre ülhet, arcra borulhat. És biztosan meg is teszi ezek közül mindegyiket ezerszer. Hidd el, hiába próbálod megóvni mindegyiktől, nem fog menni. Tudom, kibaszott idegesítő. De fogadd el. Oda fogja verni magát, az arcát, vérezni fog az ínye, hiányozni fog a bőr a vádlijáról, és ez még csak a belépő szint…

Nem, a legkevésbé sem elrettenteni akarlak, sőt épp ellenkezőleg, minden gyerek így nő fel, sőt hatalmas szüksége van ezekre nyilván, mert így tanul meg érzelmeket, indulatokat kezelni, mintákat követni vagy nem követni, így tanul meg kudarcot vallani, és még annyi rengeteg nélkülözhetetlen dolgot az élethez. Ettől függetlenül persze elviselhetetlen látni, ahogy épp arcra esnek, lezúzzák magukat, vagy halálra rémülnek valami veszélyes (vagy csak számunkra annak tűnő) dolog kapcsán. Ösztönösen úgyis megóvni próbálod őket ettől, de elzárni nem, mert értelme sem lenne. Felkészíteni kell őket az elviselésre, ha úgy alakul, de még inkább a megfelelő reagálásra.

Szalad, esik, feláll, puffan

Hirtelen azon kapod magadat, hogy a csemete teli pofával gügyögő kis energiabombaként gurul, ugrál, szalad, fejre esik, letérdel, elcsúszik, átesik, kiássa, szétszórja, eldobálja. Igazából már ebben az első néhány hónapban is tele van sikerélménnyel, hetente új és új dolgokat tud produkálni az első néhány lépés után. És persze sokat sír, aminek a felét egy idő után főleg a bosszankodás okozza.

Ha sír, meg ügyetlenkedik is (és még az is iszonyú aranyos sajnos, őszinte szülő bevallja, hogy néhány kisebb taknyolásnál úgy kell a nevetést elrejteni…), szóval mindezek ellenére annyira, de annyira boldog azzal, amit megtanul, és amilyen gyorsan megtanulja.

Azonnal mindent alkalmaz is, hétről hétre nő a terület, és nő az eszköztár, meg az időtartam, amennyi ideig képes használni a tanultakat. És persze legfőképp: nő az intenzitás.

Ketten egy perpetuum mobile ellen

Ez lényegében annyit jelent, hogy a gyerek minden területen egyre több mindenre képes. A szülei ugyanennek a gyermeknek viszont ugyanannyian vannak, mint a meccs elején.

Így hát finoman szólva sem kiegyenlítettek az erőviszonyok, akármennyire két – elvileg ugye – ereje teljében lévő felnőtt „áll szemben” egy darab izgága élőlénnyel.

Aki viszont az élmény első néhány hetében szó szerint lépésenként veri oda magát mindenhez, három hónappal később pedig ugyanezt futtában is tudja, sőt úgy tudja csak igazán, mert ebben a rövid, de varázslatosan emlékezetes korszakában a gyermek javarészt futtában él. Ne mosolyogjál, azt hiszed, viccelek, de sajnos nem. Felébred, ráadsz egy pelust meg egy rugit, és ahogy emeled le a pelenkázóról, már futólépésben van a lába, sőt fut a levegőben. Leteszed, megindul. Megy, szalad, ameddig el nem alszik. Szó szerint. Ha elesik, vagy egy szót sem szól, vagy az iszonytató ütközéstől üvölteni kezd. Tematikus a dolog, intenzitástól, váratlanságtól, a fájdalom vélt és valós érzékelésétől, ilyesmiktől függő hosszúságú, magasságú és erejű lesz az első üvöltés, amelyet egy fulladásközeli állapotot megközelítő belégzés előz meg, amelynek során te arra gondolsz, hogy 

  1. Ne, ne, ne, kérlek, bazmeg, neee… 
  2. Most megint hol b@sztam el? 
  3. Megfullad, most meg fog fulladni. Vagy minimum elájul. 

A robbanást a kilégzés miatt megkönnyebbülésnek fogod érezni, és innentől sablonos ölelgetés és agyonpuszilgatás szokott következni jobb esetben. 

De nyugi. 

Csak akkor kell rá mozdulatonként ügyelned, amikor ébren van. Egyébként békés gyermek.

De ugye egy ennyire hatalmas felfedezésnek és képességnek a megszokása, mint hogy megtanult járni, bizony temérdek időt igényel. Kezdjük ott, hogy a lába, ugye, még nem hozza stabilan, amit ő szeretne fejben. Emellett attól, hogy – a korábbi négykézláb meg remegve felállás helyett – stabilan áll, önmagában egy másik perspektívából, felegyenesedve látja a világot. És fogalma nincs, hogy mekkora a karja, a teste, a lába, nyeklik-nyaklik az egész kis ember összevissza, és nem tudod, hogy megzabáld, vagy a hóna alá nyúlj, vagy hagyd seggre ülni. Szörnyen fárasztó, kimerítő és monoton tud lenni szülőként, be kell ismerni szépen. Ahogy azt is, hogyha odafigyel az ember, akkor ez az egyik időszak lesz, ami annyi minden más mellett örökre összeköti a gyerekével. Mert olyan nagyon szorosan egymással vagytok ezekben a hetekben. És mert akármilyen fárasztó, gyönyörű szép az egész, úgy, ahogy van.

Ezeket a heteket minden tekintetben elrakja az ember. Mert olyan közös élményt jelent, amitől remeg kezed-lábad néha a kimerültségtől, de ott van cserébe egy gyerek. Egy igazi kis ember teljes életnagyságban. Aki nap nap után tőled tanul, benned bízik, tőled les, és beléd bújik, mert amikor ilyen kicsik, akkor még ott vannak biztonságban az anyjuk vagy az apjuk ölében. És nincs olyan fáradtság vagy kimerültség, amely akár összehasonlítható lenne ezzel. 

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció