-

Napok óta feszült izgalomban élek.  Ismerkedés  nyelvgyakorlás céljából levelezni kezdtünk egy francia fiúval, angolul. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy mindketten magyarul írunk, amit arányában 16 százaléknyi angol szöveg színesít, ezt ő produkálja, ha valamivel nem boldogul magyarul. (Nagyvonalú vagyok, hagyom.)

Nagyon cuki egyébként, megírta milyen magyar városokban volt már evör: „Egérbe, Miskolcba (nagon ronda!), Szegedbe.” Nem akarom, hogy így legyen, mert gyengeségnek tartom, de sajnos azt, aki megnevettet, valamiért gyorsan barátommá fogadom.

És mostanában gyakran nevettem vele, tőle… ó, azok az édes viccecskék. Ha nevetek, már jó; könnyű velem; kevéssel is beérem; stb. Egyszerű lány vagyok, most mi van...

Minden nagyon jól haladt. Érdeklődött. Kedves volt. Évinek hívott. Jajj, hát egészen olvadékony állapotba kerülök egy (francia) Évitől. Fokozta. Öt nap múlva Évika lettem. Ó.

Napközben tűkön ültem, álltam, éltem, de a munkaidő rovására nem létesítünk online rendez-voust. Esténként alig bírtam kivárni az altatás végét, húztam a laptop elé, lássam, írt-e már. Írt. Nem, nem udvarolt. De olyan csuda dolgokat írt. Mesélt az életéről. A gyerekeiről. (Nem baj, csak levelezünk.(!)) A munkájáról. Hogy milyen a világ szerinte. Szerintem is olyan.

Ő azt. Úgy.

Én is.

Téged.

Kérdezte, van-e ideálom. Á, mondom, nekem olyan nincs (egyszerű lány vagyok). Hanem csak azt akarom (ööö... I would like) hogy minden reggel örömmel keljek fel, és csillogjon a szemem. Jajj, ezt nagyon jól látom, mondta. (I think this should be the summary of the perfect relationship between a man and a woman.)

Igen, a netfrendszek ilyesmit is megbeszélnek, úgy bővül a szókincs, ha változatos a téma, nem??

Az utolsó levele nemcsak baromi hosszú volt, de tök korrekt videóüzenet is járt mellé. Alapos fiú, minden irányból megmutatta magát miközben beszélt, csak ültem, és vigyorogtam, mint a tejbetök. Közben olvastam a levelet is. Első olvasásra még fel sem tűnt az akna, elnyomta a sok pozitív körítés.

Ha nem vagyok ez a levéllel-dédelgetős, sokszor elolvasós fajta, talán fel sem tűnik. Még most is boldog lennék! De ott volt a szörny. „Hallux valgus”. Ha ilyen van, az nem jó társ, nem lesz társ, írta.

Azon nyomban másoltam is át a keresőbe a káromkodást, ami a hexe-re emlékeztetett, mint rendes néprajzost ( = boszorkány) de a valóság mindig felülmúlja a képzeletet (noha közel van hozzá, mint utólag kiderült). Az első találat még valamiképp nagyvonalúvá tett az élettel, mert a szilikonnal összefüggésben dobott találatot az az áldott rendszer. Mondom, jók vagyunk. Az nincs. Még.

De aztán kiderült mi az. Abdukálódott nagylábujj. Mond ez valamit? Bütyök. Nna. Ugye.

Ültem, és nem hittem el. Óvatosan felhúztam a pizsamám. Először csak hunyorítva mertem megtekinteni az eddig normálisnak gondolt lábfejemet, van-e rajta bármi eddig fel nem tűnt deformáció. Néztem, első látásra még nem. Minél többet néztem, annál inkább de. Nehezen álltam meg, hogy ne készítsek egy-két lábfejszelfit, hogy szétküldjem a barátaimnak, látnak-e rajta abnormális halluxokat. Vagy valgusokat.

A kései órán néhány barátom azért még (pechjére) fent rodeózott a közösségi oldalon, ezt a könnyelműséget minden bizonnyal megbánták később (de előbb még azt hitték, teljesen megőrültem). Nem is vettek komolyan, hosszan téptem a szám, szerintük mekkora egy IGAZI bütyök, ha csak alig észrevehetően kiáll a csontom, az hallux-e? Esetleg valgus?

Kénytelen voltam eredeti levélrészletekkel igazolni magam, de csak olaj volt a tűzre. Nem értették a drámát, nyelvet gyakorolni bütyökkel is lehet. Szerintük, de hát nekik fogalmuk sincs az életről. Éjfél felé ezt meg is mondtam azoknak, akik még nem mentek aludni (mert nem hagytam őket, hiszen dráma volt.)

Mondták, hogy higgadjak le, szarjak a bütyökre, menjek aludni, napfénynél a problémák is mások.

Különben is, milyen jó nekem, velem mindig, de mindig történik valami, hát, milyen csodás életem van? Lehet például az indián nevem „Bütykös Hattyú”, meg ilyenek.

Ezen a ponton már alig valakivel álltam szóba, beleértve magamat is, mert olyan szomorú voltam, hát, milyen véget érnek a barátságok? Bütyök ide, bütyök oda, az élet szemét, gondoltam elalvás előtt.

Másnap reggel valóban nem tűnt akkorának a veszteség, leszámítva, hogy ha az ember boldogtalan, akkor tovább tart, míg magához tér. De az élet mindig megy tovább.

Levelezünk.

Még.

De szerintem többször néztem meg a levelező-liezon kezdete óta a lábfejeim, mint összesen, valaha. Nem tudom, hova vezet ez. (Narcisztikus leszek esetleg a bokáimmal, aztán nézhetünk.) Ha igaz a tézis, hogy mindenki pont jókor jön ahhoz az életünkbe, hogy megtanítsa, amire szükségünk van, nagyon el kell gondolkodnom, mi az üzenet.

EgyedülAnya