-

Az megvan, amikor te mosogatsz, a gyerekeid meg – kezükben a telefonoddal – az aktuális „üzenetmeccseiden" röhögnek a konyhaasztalnál? És az, amikor egy potenciális pasas az italozni invitáló üzenetében véletlenül rossz néven szólít? Gondolom, az se csak velem fordult már elő, hogy virtuálisan belebotlottam a főnökömbe... meg a lányom osztálytársának sokgyerekes, csinos nejű apukájába. Ugye, ismerős?

Rákapcsolt a tavasz, zöldülünk, illatozunk. Az év e szakaszában az irányítást teljesen átveszi fölöttünk az ösztönvezérlés. A hormonok diktálják az iramot, mi pedig alig bírjuk tartani a tempót.

Bimbózik a szerelem minden okostelefonban, röpködnek a romantikus sablonüzenetek gépből-gépbe, akár a méhecske szálldos virágról-virágra. Egyem is meg. Ilyen, és hasonlóan magasztos dolgok kavarognak a fejemben, most így szombat este, fürdőköpenyben a kanapén. A gyerekek az apjuknál, én meg az imént toltam be a pizzámat, és a zsíros aljú dobozt lazán lebasztam a szőnyegre az üveg rozé mellé. Az erkélyajtó nyitva, árad be a tesztoszteron, zsezseg a levegő, nem hagy nyugodni. Muszáj írnom.

Ma van két hete annak, hogy egy hasonló, jól megérdemelt chill-estén hosszas töprengés után majdnem lemondtam, majd mégis erőt vettem magamon, és elmentem egy Tinder-randira. Elmentem, mert kíváncsi voltam. Elmentem, mert a rémséges addigi nagyátlag után végre először akadtam a rendszerben egy olyan fazonra, aki ismeretlenül is képes volt néhány sorban felkelteni az érdeklődésemet. Elmentem, mert a tavasz persze engem sem kímél. És ugyan a vaskos szkepticizmust induláskor rutinosan bedobtam a ridikülömbe a rúzs és a laposüveg mellé, mégsem gondoltam, hogy az lesz az utolsó Tinder-randim. Ma már tudom, az volt. Az hát.

Tinder. Azaz tinder. Igen, kisbetűvel

A tinder ugyanis már rég nem tulajdonnév, hanem köznevesült fogalom, sőt egyenesen létige! „Tinderélet, ide véled!” – mondhatnám, ha épp nem az ellenkezőjét akarnám kifejteni.

Szóval a tinder maga a létezés: társadalmunk egy frissen alakult, virtuális rétege, egy észrevétlen új kaszt. A tinderkasztba tartozni két dolgot jelent biztosan: megbélyegződést és privilégiumot – klasszikus kettősség.

Mi, a kaszttagok összetartozunk: eredendő, tinder-kompatibilis céljaink bár sokfélék, mégis ugyanoda tartunk, masírozunk a tavaszba! Ám tagadhatatlan, hogy privilegizált helyzetben is vagyunk: tinderlétünket soha, senki nem kérdőjelezi meg. A tinderpolgároknak soha nem kell elszámolniuk egymás előtt azzal, hogy hogyan és miért kerültek a rendszerbe. Nem kérdezünk egymástól semmit. És pontosan ez az az íratlan szabály, ami legitimálja a gátlástalan felelőtlenség uralmát. A tinderen ugyanis nincs számonkérés, nincsenek modorbéli követelmények, nincs kötelezettség, nincs ízlés, és a vélt realitás olykor egyenesen a szürrealitás határait súrolja. A virtuális bárpultnál vígan túrjuk az orrunkat udvarlás közben, ellenállhatatlan emoticon-pillákat rebegtetünk, míg letolt gatyával ürítünk a slozin. A közös álvalóság a tinderkaszt tagjainak privilegizált tulajdona.

Tinderország tengerpartján játékok közt élt...

Van tehát a tinderkaszt, a Tinderencián innen, ahol tindernyelven beszélünk, tindererkölcs zaboláz, tinderidő ketyeg és lakóközösségünk nemzeti öntudatát egyetlen dolog adja: a közös titok. Összetartozunk, ám erről mélyen hallgatunk. A tinder egy bélyeg, ezt mindannyian tudjuk. Büszkén sunnyog minden sorstárs, mert szenvedélyesen tagadjuk már csak e közös kaszt létezését is. „Te Tinderezel?” – érkezik általában az ártatlan kérdés. „Ééén? Megvesztél? Soha!” – megy szintén általában csípőből a válasz. „Fent vagy a Tinderen? – A micsodán? – A Tinderről ismeritek egymást? – Jaj, dehogy, fúj, hagyjál már!” – és sorolhatnám.

Tinderezni a többségi társadalom megítélése szerint ugyanis nem menő. Ha a kaszt tagja vagy, akkor te minden bizonnyal

egy magányos és/vagy antiszociális, boldogtalan és/vagy gátlástalan figura vagy, akit jelenleg valamiért kívülről és/vagy belülről a legkevésbé sem tartanak vonzónak tinderszűz és/vagy képmutató embertársai, ám ő mégis mindenáron dugni akar.

Ilyen előítéletek ellen, lássuk be, semmi értelme harcolni: mindegyik ostoba, bántó, sarkított, és khm... igaz.

Ideje volt hát kiválnom a rendszerből. Elhagytam Tinderenciát, „nincs nekem erre időm és idegrendszerem” – mondom legyintve. Elhagytam, hogy ezután végre kipofázhassam a titkokat, kaszttársaimmal közös kalandjainkról fecseghessek, és mások kifigurázásával nyilván saját sikertelenségemet palástolhassam. Elhagytam, mert másra vágyom, mert gyermekdeden hiszek a szerencsében és az orrtúrás nélküli bárszék létezésében. Leléptem továbbá azért is, mert kegyetlenül meguntam a kutyás, macskás, yachtos, síelős, sportkocsis, konditermes, állófarkas és excsajos fotók végtelenül unalmas slideshow-ját, meguntam a fantáziátlan, a hús-vér valósággal köszönő viszonyban sem lévő köszönő viszonyokat; nem keresek csit-cset levelezőtársat, nem vagyok turisták alkalmi escortja sem, és nem leszek a házasságukat szexmentesen abszolváló, frusztrált apukák beszélő gumibabája. Ezért volt a két héttel ezelőtti az utolsó próbálkozás.

Az alkalmazástól való méltó búcsúként azonban szeretném elmesélni a három legemlékezetesebb tindertani esetemet. Tanuljatok!

Első és legfontosabb: a férjem

Nem, nem a romantikus összeakadtunk, egymásba szerettünk, lemenő nap fényénél örök hűséget esküdtünk, és „köszönjük néked, Internet” sztoriról van szó, hanem épp az ellenkezőjéről. Amikor ez történt, még jócskán együtt éltünk az exférjemmel egy alaposan tönkrement házasságban. A két gyerek mellett közös volt még az ágyunk és az egyre halványodó remény is, hogy talán megmenekülünk. Egy álmatlan tavaszi (ugye-ugye, a tavasz) éjszakán egymásnak háttal feküdtünk az ágy két szélén, kiadós veszekedés után szándékosan süppedve a telefonmagányainkba. Dühömben és elkeseredettségemben letöltöttem a Tindert. Remegő kézzel, titokban, az alkalmazást alig ismerve kezdtem húzkodni ide-oda az azonnal felugró vadidegen arcokat. Mint a passziansz, gondoltam, és hirtelen azt hittem, megáll a szívem.

Életem első tinder-pofavizitjének ötödik percében elém dobta a rendszer a férjemet. Azt a fotót, amit első közös nyaralásunkon én készítettem róla. „A Tinder felkínálta nekem a férjemet, aki itt fekszik mellettem.”

Lefagytam. Megrémültem, ám a következő pillanatban már magabiztosan húztam a fotót jobbra. Alig tudtam aznap éjjel elaludni. Éreztem, hogy a másnap új korszakot fog nyitni a házasságunkban. Tudtam, hogy ennek a bizarr incidensnek jelentősége van. Reggel alig vártam, hogy megnézhessem az applikáció jelzését, és úgy volt, ahogy sejtettem: összemeccseltünk. Ez lesz hát a vége – gondoltam. Kivédhetetlenül közénk áll a jövő, és mögénk a múlt.

Írtam neki. Ő válaszolt. Csetelgettünk. De sose lett belőle randi. Virtuálisan jót röhögtünk az egészen, ám szóban, személyesen soha, azóta se beszéltünk az esetről. Azt azonban mindketten pontosan tudjuk, hogy e felszínesség könnyedsége által vált tagadhatatlanul egyértelművé, hogy a mi mélységeink már tényleg nem közösek. Ideje volt fölengednünk egymást a víz alól.

Második és legjótékonykodóbb: a naftalinszagú mérnök

A mérnökömnek nagyon helyes pofija volt, olyan igazi kisfiús. Volt neki még széles válla, göndör fürtjei, háromnapos borostája is, víz a kezében, és a háta mögött a Taj Mahal. Ez pompás – gondoltam – majd nagyokat beszélgetünk India egzotikus szélsőségeiről a kandalló meleg fényénél, a szőnyegen összegabalyodva; míg ő a hátam simogatja, én majd a göndör hajába túrok. Szóval viszonylag reális víziók úsztak elém azonnal, ahogy összemeccseltünk. Akkor még friss beutazóként nyilván be is dőltem a kiválóan választott útlevélképnek, no meg a saját vágyaimnak. Tinderország ugyanis hamis útlevelekkel operál. Mindig. Ebbe előbb-utóbb muszáj beletörődni.

Tinderenciában virágzik a skizofrén átbaszás; az utasok egymást, de főleg önmagukat csapják be unos-untalan, a fényképezés kreatív határtalanságának segítségével.

Persze itt is vannak extrém sportolók, akik – fotóik alapján – konkrétan önmagukra gerjednek. Kuncogok, ha elképzelem, ahogy egyikük mondjuk reklamál a Tinder ügyfélszolgálatán, hogy miért nem lehet magamagával meccselnie. (Várjunk csak, nem is rossz gondolat. Ez viszont már egy másik sztori.)

Tehát a göndör pasas megtévesztően ígéretes látványától kialakult egészséges izgalmam azonnal lankadt, amint csetelésbe bonyolódtunk. Se stílus, se humor, se flegma férfiasság, se pátoszos romantika, semmi. Dögunalom. A nagy, büdös semmi. (Hopp, a büdösnek még jelentősége lesz.) Kezdő tinderesként azonban nem adtam fel a küzdelmet a megérzéseim ellen, és hallgattam a félkomoly baráti tanácsra is: „Azért, mert nem egy Nick Hornby, még lehet ember.” Így aztán az intő jeleket figyelmen kívül hagyva, igyekeztem jókedvvel, üdén és ellenállhatatlanul szexin érkezni a randira, persze az elengedhetetlen három perc késéssel. Akkor kellett volna sarkon fordulnom és elvágtatnom a Kálvinról, amikor már eleve tizenöt perc késésben azt találta írni, „Picit kések.” (!?!) Mégis megvártam. Megvártam, mert nem volt kedvem egyedül hazamenni, be akartam ülni egy italra, egy jó bárra vágytam, menedékre a kíméletlen november végi eső elől. És persze ragaszkodtam a kandallós jelenethez is a fejemben.

Aztán végre megérkezett: csapzott volt és remegett, akár egy rémült, ázott veréb. Zavartan mutatkozott be, a szemembe alig mert belenézni. Nekem elakadt a lélegzetem. Ki ez? Ki ez az ember? Ki ez a roncs? Hol a Taj Mahal? Hol a kandalló? Mit keresek én itt? Menekülni akartam. Hanyatt-homlok, hátrahagyva a magassarkút, a találkozás kiábrándító valóságát, rohanni át a vizes síneken, nem nézni hátra, futni hazáig. Azonban erősebb volt bennem a kíváncsiság és egy furcsa, hirtelen ébredt együttérzés. „Hát csak nem hagyhatom így itt.” Gondolom, annak, ami ezután következett némi köze lehet a fícsöreimhez: anya vagyok, karitatív szektorban élem az életem, szivacsként iszom mások nyavalyáit és kisgyerekként bömbölök egy jól eltalált karácsonyi reklámon is. Tehát maradtam. Belekaroltam az összetört ismeretlenbe, bevezettem egy bárba, rendeltem neki.

A mérnök sört, én whiskey-t ittam, és mivel én már a Kálvinon lehúztam magam köré a biztonsági redőnyt, kérdezni kezdtem inkább őt. Időt nem tudok, de két és fél dupla whiskey-t hallgattam végig. A szélesvállú, göndör, kellemesen borostás kisfiúból dőlt egy kusza élet mindenféle bánata. Féligazságok és eltúlzott önsajnálat, családi tragédiák és személyes kudarcok történetei keresztül-kasul hasogatták az agyam és a szívem. Két és fél whiskey után pisilnem kellett. A mosdó tükrébe nézve döntöttem, mennem kell. Nem maradhatok, mert már most fáj nekem is az ő gondja. Határozott léptekkel mentem vissza tehát az asztalunkhoz, áthajoltam a randialanyomhoz, megpusziltam az orcáját, s magyarázkodás nélkül faképnél hagytam. Ő még mondott valamit, de már nem hallottam. Menekültem a kijárat felé. Alig vártam, hogy az utcára lépve a hideg, éjszakai eső lemossa az ajkamról az átható naftalinszagot, amit minden bizonnyal a nagypapától örökölt bordó, kötött garbó kent a csinos kis borostára.

Harmadik és legtávolibb: az olasz gyerekorvos

Mondom, már majdnem lemondtam az egészet a francba, ám nagyon birizgált a doki könnyed stílusa, és az őszinteség, amiről az előtte való napok csetelésében tett tanúbizonyságot. Ez is csak álca lenne? Bejáratott duma? Persze, megfordult a fejemben, hiszen mégiscsak egy tindermukiról van szó. Valahogy azonban éreztem, hogy nincs itt átverés: mennem kell. A bár előtt várt. Pontosabban vártak. Ketten. A doki és a haverja, a másik doki. Döbbenten karattyoltam örvendeket, zavaromban leültem egy asztalhoz ahol már hárman ültek, majd szélsebesen elviharzottam a pulthoz magamnak italért, felszólítva a doktoromat és rendhagyó társát, hogy foglaljanak asztalt, mindjárt jövök.

Mi a szar ez? – gondoltam, ezek mit akarnak? Elrabolnak? Perverzek? Mi lesz itt? A feszültséget oldandó bedobtam a  pultnál egy rövidet, és ugyan elég bizarrul állt a szénám, a helyzet mégis tetszeni kezdett.

Meg a doki is. Az egyik. Az első. Nagyon. A kezdeti teljes pánikot eszement, felszínes hülyeségekről való diskurzus követte (főleg én hablatyoltam), ám mire elfogyott az első kör (khm, nekem ugye, a második), minden a helyére került. Turisták, orvosok, évfolyamtársak, barátok, egyikük Angliában, a másikuk még mindig Olaszországban él, és jelenleg az éves haveri lazulós pár napot töltik, éppen Budapesten.

Gyermekorvos randialanyom pont oly szkeptikus a Tinderrel kapcsolatban, mint én, ezért gyermeteg alibiként magával cipelte szuperjófej haverját is, hátha nem bukkanok föl, vagy ha fel is bukkanok, hátha unalmasnak bizonyulok. Azon vettem észre magam, amint hallgattam a sztorit, hogy még ez a badarság sem tud már a tényálláson változtatni: nekem ez a doki kell. Szépen haladtunk előre az éjszakába, a vonzalom kölcsönössége egyértelmű lett, a radiológus kolléga jelenlétének fölöslegességét csak az enyhítette, hogy kurvajófej. Néhány óra után az volt az érzésem, mintha nem én lennék itt a harmadik, akivel ŐK jöttek találkozni, hanem MI lennénk ketten, akik egy régi baráttal futnak össze egy italra. A gyerekorvossal hamar meglett a közös nyelv. Összeértek a gondolataink, no meg a lábunk, a könyökünk, a tekintetünk, apránként húzódott hozzám közelebb, éreztem a leheletének melegét, ő titkon bele-bele pillantott a dekoltázsomba. Filmen se lehetne szebben ábrázolni a pofonegyszerű kémia erejének kibontakozását.

Randialanyom barátja egy idő után kínosan feszengeni kezdett. Közeledett a pillanat, amikor dönteni kell: ő marad... vagy én. Hogy időt nyerjek, a mosdóba menekültem. Gyors és izgatott budoár után, ahogy visszahuppantam a dokim mellé, gyengéden végigsimítva  a vállát, rám zuhant egy ólomsúlyú, józanító felismerés. Nekem kell távoznom. Itt kell hagynom, mert különben holnap ő fog itt hagyni engem. Most kell lelépnem, mielőtt ő léphetne le. A rémület bizonyára egyértelmű volt, mert megrettenten kezdte fürkészni az arcomat, és súgva kérdezte: „You okay?” – Nem, nem vagyok oké. De tudod, van más is, ami nem oké. Nem oké, hogy itt a haverod, nem oké a távolság, ami közénk feszül, nem oké a napfényes Itália meg a borús Pannónia, nem oké a realitás, nem oké, hogy hajnali három van, te meg holnap elrepülsz, nem oké az sem, hogy én most úgy gondolom, hogy semmi sem oké. Amíg szedelőzködtem, ez a monológ járt a fejemben.

Alberto felállt, marasztalni próbált. Kedves volt, gyengéd és értetlen. Gyakorlatilag azon kívül, hogy „mennem kell”, semmit nem mondtam, csak határozott bizonytalansággal leléptem. Már a hazafelé úton, az Überben ülve töröltem magam a Tinderről. Az éjszaka véget ért, Alberto és a radiológus elrepült, és a bimbózó, ígéretes kémia hamvaiból kinőttek a közösségi média nyomkövető csápjai,  egy-egy sorváltás, és persze a semmitmondó lájkok.

Így hagytam abba az orrtúrást. Visszaülök a bárszékre, rendelek egy whiskey-t.

Fiona