Csordultig van a szívem szeretettel, hálával, derűvel

Boldog vagyok, gondtalannak, felszabadultnak érzem magam. Kacagós, órákon át tartó, mindent kiveséző beszélgetésekkel tarkított, kedves kis hétvégénk volt a legszuperebb csajokkal. Azt hiszem, felnőttünk. Magabiztosak, önállóak és öntudatosak vagyunk, de még mindig fiatalok. Férfiakról beszélgetünk, munkáról, célokról, gyerekekről, esküvőről, családról, a mindennapi rutinról, és közös emlékekről huszonöt évesen. Tíz év barátság már megérett a nosztalgiára.

Lenyugodtunk

Mondhatnám azt is, hogy öregszünk, de ne már! Inkább megértünk, beértünk, és mások lettek a prioritások. Élvezzük a különleges ízeket, finom borokat iszunk, a hangulatos teraszokat értékeljük és keressük, várost nézünk, kulturálódunk.

A nyaralás alatt a délelőttjeink már nem a józanodásról szólnak, és nem bánjuk, ha kicsit drágább egy vacsora, mert belefér a büdzsébe'.

Nem a hajnalig tartó alkoholmámoros, átbulizott, „lábunkatletáncolós” éjszaka a cél, inkább egymás társaságát, gondolatait értékeljük, a minőségi időt, amit együtt tölthetünk végre nyugodtan, úgy, hogy senki nem a munkából rohan, vagy a gyerekhez haza, mert alvásidő van.

Furcsa, közelebb lenni a harminchoz, mint a húszhoz, de nem bánom

Más. Más, mint egyetemistaként a balatoni szoci üdülőben spagettit készíteni vacsorára, és a Google által feldobott arányokkal kutyulni hozzá a mojitót. Igen, a balatoni nagyáruházakban lehet kapni mentát, és ha nincs sajtreszelő, fene bánja, jó lesz (volt) az úgy is. Más, mint kacér kislányként próbálgatni a határainkat férfi vagy alkohol ügyben. Nem mondom, hogy most jobb, vagy akkor jobb volt, azt hiszem, ez már egy másik életszakasz. Húszévesen hihetetlenül élveztük, hogy szabadok vagyunk, távol a szülői háztól, a kötelező egyetemi óráktól. Autóval, szuper – legalábbis akkor annak hitt – zenékkel csorogtunk le a Balatonra négyen, együtt, csak csajok, barátnők. Csinosan, szépen, vidáman a nyári szünetben, a közös nyaralásunkra, a Balatonra a diákmunkából összespórolt költőpénzünkből. Akkor ott elégedettek voltunk, örültünk, hogy miénk ez a pár nap.

Nem akartunk mást, jobbat, szebbet, kényelmesebbet, pedig 25 perc magas sarkúban a főutcáig... nem volt kevés. Szerettük az életünket.

És most is szeretjük, de valóban már igényünk van a városközpontra, egy jó borra, és egy kevésbé süppedős ágyra. Szóval telik az idő sebesen, rohanva, észrevétlenül. Változunk. A személyiségünk, a kapcsolataink, a stílusunk, a vágyaink, a lakóhelyünk, a munkánk, de a barátságunk állandó és törhetetlen immáron tíz teljes éve párkapcsolati válságok idején, a gimis éveink utáni nagy változásokban, vizsgaidőszakban, több ezer kilométer távolságról, a tengerentúlról és gyermekáldást követően is. Lányok, lányok sok ilyen szép, tartalmas, élményekkel teli évet még nekünk!

Azt hiszem, csak rajtunk múlik, ahogy eddig is, mert a barátság olykor kőkemény munka

Tenni kell érte, hogy ne kopjon meg, múljon el akkor sem, ha néha bedarálnak a hétköznapok, akkor sem, ha félrecsúszott a kommunikáció, és akkor sem, ha nincs mindenben egyetértés. Megértés, türelem, alázat és humor, azt hiszem, ezek fontos összetevői talán minden emberi kapcsolatnak.

Hálás vagyok a barátnőimért, az igazi mély „együtt felnövős” barátságunkért, az érzésért, hogy ők hárman egy stabil kikezdhetetlen pontot jelentenek az életemben.

Mert tudom, lesz, aki megtart, ha megcsúsznék, lesz, aki felsegít, ha elesnék, lesz, akivel megélhetem a legviccesebb pillanataimat...

...és lesz, aki velem örül, ha valóra válnak a hosszú éjszakákon átbeszélt, túlbeszélt, mindig felemlegetett álmok, vágyak, és az is, ha megtörténnek a sokszor csodaként jegyzett kalandok, amiket korábban remélni sem mertünk.

 

Bajusz Laura