Már akkor is meséltem, amikor még csak a hasamban voltak

Ne gondoljátok rólam, hogy „hű, mennyire tudatos szülő” vagyok. Mindig teljesen ösztönösen próbáltam kapcsolódni a gyerekeimhez. És mivel úgy éreztem, hogy nekik szükségük van a mesékre, ezért akkor is találtam erre alkalmat, ha nagyon nehéz volt három kicsi gyerekkel egyedül csinálni a hétköznapokat. Soha nem bántam meg az ebbe fektetett időt, engem is egyben tartott, hogy bármi is történjék, mesélnem kell a gyerekeimnek, mert ez az a nyelv, a mese nyelve, amiben zökkenőmentesen kommunikálunk egymással. A legnagyobb lányom igazán meglepett egyszer: egy olyan könyvből meséltem neki három-négyéves korában, amit utoljára akkor olvastam, amikor várandós voltam vele. Határozottan közölte velem, hogy ő ezeket a meséket ismeri. Mondtam neki, hogy nem ismerheti, mert nem olvastuk még együtt. Ez volt a válasza: „A mesék lerajzolódtak a hasadba, amikor még benne voltam. Hát, nem emlékszel?”

A munkám sokáig a mesékhez kötött

Egy olyan portál főszerkesztője voltam, ami gyerekkönyvekkel foglalkozott, de már azelőtt is rengeteget meséltem a gyerekeimnek, mielőtt hivatásszerűen foglalkoztam gyerekirodalommal. Mindhárom gyerekemnek igyekeztem ugyanannyit mesélni. Ez nyilván elég sok időbe telt, mert ami az egyiknek épp érdekes volt, a másiknak túl nehéz, és fordítva, de mégis sikerült megteremteni a lehetőséget a közös időre.

Mert ez a kulcs: a mese az a közös idő, amikor tényleg a teljes figyelmed felé irányul.

Mindegyiknek megvolt a saját, külön bejáratú meséje, amit csak neki találtam ki, ezekből mesekönyv is született. De egyáltalán nem kell ahhoz mesékkel foglalkozni, hogy rendszeresen mesélj a gyerekednek. Elég, ha elengedsz minden megfelelési kényszert, és arra koncentrálsz, mikor mire van szüksége. Ha tényleg figyelsz rá, a jelzéseiből pontosan tudni fogod, mikor kell fejből mesélni, mikor vágyik pár rövid mondókára, mikor szeretné a kedvenc versét hallgatni, mikor elég az, ha csak egy képeskönyvet forgattok együtt, és mikor van szüksége hosszabb lélegzetű mesékre.

A lényeg a rendszeresség, ami neki is biztonságot ad, és téged is megnyugvással tölt el.

Megvoltak a kis kialakult mesélési rituáléink, amelyekhez erősen ragaszkodtunk. Minden este volt egy közös mese, és utána mindháromnak külön-külön, a saját szobájában egy nyúlfarknyi mesécske, meg az altatódal, amit még ma is követel tőlem a háromból kettő. Nem ciki. És én sem vagyok ciki nekik. A 11 éves fiam épp tegnap este hatott meg a következő mondattal: „én is ezt a dalt fogom énekelni  a fiamnak, ha megszületik”… 

A gyerekeim már kamaszok

A legnagyobb lányom elmúlt 14. Ő néha olvas, néha nem. Ha nem olvas, akkor rajzol, ha nem rajzol, akkor történeteket talál ki. Pontosan tisztában van a mesék mágikus erejével. Mindig tele van a feje különböző történetekkel. Elképesztően jól rajzol, olyan eredeti módon látja a világot, amit csak az tudhat, akinek nagyon sok belső képe volt kicsi korában. Hiszen már akkor is „lerajzolódtak” számára a mesék, amikor a hasamban volt.

A középső lányom 12,5 éves. Ő pont úgy olvas, ahogy én gyerekként. Életre-halálra. Volt egy olyan nyár, amikor több mint ötezer oldalt olvasott. Gyakorlatilag ezzel telt el a nyara. Nappal olvasott, este meg kilométereken át sétáltattuk a kutyát, és közben arról a könyvről beszélgettünk, ami épp foglalkoztatta. Akkor még alig múlt tízéves. Ma iszonyú önálló, felelős gondolkodású, talpraesett kiskamasz lett belőle.

Both Gabi mesél, az ölében a középső gyereke nézi a könyvet
Both Gabi mesél, az ölében a középső gyereke nézi a könyvet

A fiam utál olvasni. Pedig amúgy semmilyen technikai problémája nincs vele, nagyon jól olvas, csak nem szereti. Én meg nem erőltetem, inkább rendszeresen mesélek neki. Gyanítom, hogy nem is csak a könyvekre kíváncsi, valószínűleg még mindig szüksége van arra a biztonságos helyzetre, amikor összebújunk, és semmi más nem létezik, csak ő, én, és a történet, amibe mindketten nyakig belebújunk. A legutóbbi közös olvasásunkról nemrégiben írtam, óriási élmény volt mindkettőnknek. Sokan meglepődnek, amikor mondom, hogy egy 11 éves fiúnak még meséket olvasok. Nyilván a korához és a habitusához illő könyveket keresek, de valószínűleg sokkal többről szól ez, mint egy történetről, amit izgalmasnak talál... Egyébként grafikusnak készül, és ehhez minden adottsága megvan.

Mindhárom kamaszommal bizalmas, jó viszonyban maradtam

Biztos vagyok benne, hogy így térült meg az a rengeteg idő, amit nem sajnáltam tőlük, és magamtól sem, amikor meséltem nekik.

Ezeket az élményeket senki nem veheti el tőlünk, és semmivel nem pótolhatók.

Emlékszem, amikor két éve a nyaralás első pár napján elkaptunk valamilyen nagyon kemény vírust, utána két napig gyakorlatilag jártányi erőnk is alig volt. Az egyetlen dolog, ami megmenthetett bennünket, az egyik kedvenc könyvünk volt. Még ma is emlegetik mindhárman, hogy milyen rossz volt az állandó émelygés, de mégis mennyire jólesett nekik, hogy szinte megállás nélkül olvastam, mert így nemcsak a saját nyavalyáinkkal foglalkoztunk, hanem egy kicsit ki tudtunk lépni a valóságból.

Nagyon sajnálom, hogy elmúlt az az időszak, amikor mind a négyen összebújtunk a kanapén, és együtt küzdöttünk a mesehősökkel, együtt győztük le a gonosz sárkányt, együtt vágtattunk a táltos paripán, és együtt hittük el, hogy nincs lehetetlen.

Tényleg addig meséljetek, amíg lehet, mert iszonyú gyorsan elrepülnek ezek az évek!

A közös élmények és a mesék a legmélyebb mélyünkben vannak, és mindig akkor bújnak elő, amikor a legnagyobb szükségünk van rájuk.

Olvasd el a HVG Extra Pszichológia Magazinban, miért gondolja úgy a pszichológus, hogy a meseolvasás fontos, és sokféle módon segít a gyerekeknek! 

 Both Gabi

Kiemelt fotó: Privát. (A szerző gyerekei anyjuk első mesekönyvével.)