–

Valaki ezek után simán rákérdez az illetőnél, hogy el tud-e jönni. Más betudja figyelmetlenségnek, ha nem kap választ, tudomásul véve, hogy a másik nyilván nem ér rá. Ugyanez a reakció (vagyis annak hiánya) egy harmadik forgatókönyv szerint pedig sértődésbe fordul, de minimum rossz érzésbe – elindítva egy feszültségörvényt két ember között, ami csak idő kérdése, hogy mikor húzza le teljesen a kapcsolatot.

Engem el sem hívott… Ismerős?

Nézhetünk egy másik példát is: épphogy udvarolni kezd egy srác, egyszer csak meglátod Facebookon, betaggelve őt bulizás közben. Ha elég biztos vagy a dolgodban, könnyedén átsiklasz a kép felett, hiszen miért ne bulizhatna a haverokkal. Ennek keservesebb változata, amikor elkezdenek cikázni benned az önmarcangoló kérdések: „Engem miért nem hívott el magával?” „Ha ráért, miért nem akart inkább kettesben találkozni?” „Ki lehet az a lány nem messze tőle?” Ahogy az előző esetben, úgy most is megágyaztál egy feszültséggel teli következő beszélgetésnek, és mindezt teljesen egyedül, pedig csak annyi történt, hogy elment egy korábban megbeszélt programra a haverokkal.

Millió ilyen helyzet jön velünk szembe nap mint nap, amikor nem kapunk egyértelmű visszajelzést magunka, a munkánkra, egyéb teljesítményünkre, és a hallgatást automatikusan negatív visszajelzésnek vesszük.

Ennek pendantja, amikor több értelmet is lehet tulajdonítani egy-egy megjegyzésnek, eseménynek, fotónak, lájknak (hajajj!), és mi természetesen a saját előfeszítéseinknek megfelelően fordítjuk le ezeket. A gyenge pontunknak megfelelően.    

A klasszikus: Nem vagyok elég szerethető? 

Hogy mi áll a különböző dekódolások mögött? A saját hiedelmeink önmagunkról. Hívhatjuk gyerekkorban rögzült sémáinknak is. Ebben a két példában konkrétan az, mennyire hiszel abban, hogy szerethető vagy. Ha kétségeid vannak efelől, (márpedig ez egy elég gyakori téves hiedelme az embereknek), akkor a „válaszra sem méltat” vagy az „el sem hívott bulizni” fotót ennek bizonyítékaként fogod fel, és már el is indult a lavina.

Ez első körben csak néhány nyugtalanító gondolatfoszlány formájában jelentkezik. De ha elég gyakran kerülsz ilyen helyzetbe, rutinos és ügyes vagy, akkor haladó szintre lépsz, és onnantól ez már nem csupán egy kellemetlen gondolat lesz, hanem „biztos tudás”. El sem tudod képzelni már másképp, csak úgy, hogy XY azért nem válaszolt, mert nem fontos neki, hogy elhívtad. Z pedig nyilvánvalóan szívesebben van másokkal, mint veled. Ez pedig rossz hír, de egyszerűen előbb-utóbb a másikra is „átmegy”.

Kisugárzod, elárulnak a feromonjaid, a tudattalanod a másik tudattalanjába juttatja az infót, és már meg is alapoztad a hangulatot, amikor egyszer csak tényleg nem lesz fontos a másiknak válaszolni, elhívni, eljönni, keresni stb. Te pedig végre végleges bizonyítékot kaptál: igazad volt!

Az agyunk és az ő torzítása

A legtöbb kapcsolatunkban a sémáink határozzák meg a történések értelmezését, a belső reakciót, majd ennek megfelelően (előbb-utóbb) a külsőt is. Beszélhetünk munka- vagy baráti kapcsolatokról, és persze női-férfi viszonyokról is.

Kinek nincs olyan barátnője, aki évekig sínylődött egy szexmentes házasságban, majd egyszer csak megtört a jég, félrelépett, és miután végre sikerült valakinek elhitetnie vele, hogy ő is tud vonzó lenni, ez a hiedelem rövid időn belül még jó néhány fickó ágyáig repítette őt. A közeledések minősége és mennyisége általában nem független attól, hogy ki mit hisz magáról.

Mit tudtak a belgák, amit a japánok nem?

Egy sportpszichológussal, Tóvári Zsuzsával beszélgettem a minap a focivébét elemezgetve, és azt kérdeztem tőle a belga-japán meccsre gondolva, hogy honnan merít erőt egy csapat, amikor kétgólos hátrányból az utolsó pillanatban egyszer csak megnyeri a mérkőzést. Mire Zsuzsa válasza a következő volt: „Ha egy csapat hisz magában, akkor biztosan megveri azt a csapatot, akinek nincs meg a hite, csak az akarata. A hit mindig erősebb az akaratnál.

A belga játékosoknak nemcsak a játéktudásuk, koncentrációjuk, de az önmagukba vetett hitük is nagyobb volt, mint a japánoké.”

Téves hiedelmeink nem csupán a kapcsolatainkba tudnak belerondítani, de szinte bármibe, ami gyenge területünknek számít. Ismerős valakinek az a helyzet, amikor már előre elképzeled, hogy úgysem fog jól sikerülni valami, így inkább bele sem kezdesz, mindenféle „alapos” indokokkal meggyőzve magad? De beszélhetünk azokról a szülőkről is, akik rövid pórázon tartják a gyermeküket, mert szerintük a világ jóval több veszélyt tartogat számukra, mint másoknak. Ám nemcsak a belsőnkön, a külsőnkön is lenyomatot hagynak a hiedelmeink: hányan vannak, akik nem is lustaságból hagyják el magukat, csak egyszerűen „tudják”, hogy nem „sportos alkatok”, és nem hiszik el, hogy nekik is érdemes lehetne erőfeszítést tenni.

Ezek pedig mind, egytől egyig önbeteljesítő jóslatok, melyeket önerőből remekül meg is valósítunk, majd megnyugodva hátradőlünk.

Ráadásul még a komfortzónánkat sem kellett elhagyni, hiszen ugyanazokat az ismerős köröket futjuk évtizedek óta… Néha ugyan vannak apró variációk a mintákban, a triggerek is változhatnak, de a végeredmény ugyanaz: nem pont olyan életet élsz, amilyet szeretnél.  

Ahogy az életben minden, úgy ez is az arányoktól függ. Észre kell venned, a saját forgatókönyved és a realitás viszonyát. Vajon ugyanaz az optikája egy történésnek két lépéssel távolabbról is? Mindenki ugyanígy dekódolná, ahogy te? Ja, hogy létezik más jelentés is?

Derítsd ki, hogy egy akadály valóban ott van-e, vagy csak te látod annak.

Ha ott van, vedd észre, de feleslegesen ne kreálj újakat magadnak. Ez sajnos nem olyan könnyű feladat, mint amilyennek hangzik, de mindenképp érdemes megpróbálni.

Gábor Fanni

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Westend61