Lefokozott szentek, megkérdőjelezhető stigmák, jelenés helyett epilepszia – Nem minden csoda, ami annak tűnik

–

A szentek felülvizsgálata

Az 1962-es II. vatikáni zsinat, melynek fókuszában a társadalmi párbeszéd és az ökumenikus nyitás állt, mélyreható változások folyamatát indította be az egyházban. Így például a továbbiakban igyekeztek mindent, amire hivatkoztak, tudományosan alátámasztani, beleértve a kinyilatkoztatás egyes állításait is.

A zsinat nyomán a kongregáció létrehozott egy – többnyire szerzetesekből álló – bizottságot azzal a céllal, hogy vizsgálja felül és rendszerezze a katolikus szentek jegyzékét. Ezt a lépést azért tartották szükségesnek, mert az egyház létének első ezer évében nem voltak előírások a szentté (vagy boldoggá) avatásra vonatkozóan, és nem is dokumentálták a szentjelöltek életét és tevékenységét úgy, ahogy néhány évszázada már teszik. Vagyis kis túlzással jóformán bárki lehetett szent, akinek az emléke valamilyen oknál fogva hosszabb távon fennmaradt. A mártírhalált halt első pápák úgyszólván automatikusan váltak szentté, de ugyanez történt sok, életében általános tiszteletnek és szeretetnek örvendő „közönséges” emberrel is. A nép ajka pedig valóságos meséket szőtt köréjük, nemritkán természetfeletti képességekkel is felruházva őket.

Szent Cecília megmenekült, Szent Filoména nem

A bizottság számára segítségképpen egy számítógépet is beszereztek – ma már hihetetlen, mekkora szó volt ez a hatvanas években – a hívek viszont legalábbis vegyesen fogadták a lelki és az egzakt ilyetén párosítását. A hiteles – vagy legalábbis hitelesként elfogadott – forrásokból gyűjtött adatok feldolgozása során pedig kiderült, hogy a szenteket az év napjaira elosztó liturgikus kalendáriumba olyan személyek is bekerültek, akiknek nemhogy szent voltára, de még csak a létezésére sincs bizonyíték. Gyorsan ki is húzták őket a névsorból.

Hajszál híján Szent Cecília, a zene védőszentje is erre a sorsa jutott, pedig neki a sírját is megtalálták, már ha valóban az övé volt. A régészek ugyanis csak néhány pillanatig láthatták a mumifikálódott testet, mivel az a beáramló levegő hatására szétporlott.

A mártírnőt végül állítólag maga VI. Pál pápa mentette meg a „lefokozástól”, mondván, hogy akár létezett, akár nem, legendája immár elválaszthatatlan része az egyházi örökségnek. Az ugyancsak vértanúhalált halt Szent Filoména számára viszont nem volt menekvés, egy kanadai bíboros pedig éppen a róla elnevezett templom felszentelésére utazva értesült a szomorú hírről. Hasonlóképpen járt több ismert és kedvelt szent is.

Létezett, de nem szent volt, hanem beteg

A vizsgálatba szakértőket is bevontak, így például orvosokat, pontosabban orvostörténészeket, akik a modern pszichiátria eszközeivel próbálták egyes szentek esetében valamiféle utólagos diagnózis felállítani. Áttekintették az Oszlopos Simeonnal (390–459) kapcsolatos feljegyzéseket is. Simeon annak idején megesküdött, hogy egy oszlop tetején, lényegében teljes mozdulatlanságban tölti élete hátralévő részét, és ha hinni lehet a beszámolóknak, így is tett. Pontosabban egyre magasabb oszlopokat választott „lakóhelyéül” – az utolsó már tizenhat méteres volt –, mondhatni, újabb és újabb szintre emelve az aszkézist.

A szakértők megállapítása szerint Simeon egyszerűen egy katatónia nevezetű tünetet produkált, amit a skizofréniában szenvedőknél is meg lehet figyelni: ilyenkor a beteg órákig vagy napokig teljes passzivitásban van, esetleg beszélni és táplálkozni sem tud.

A régi emberek persze nem ismerhették a tudathasadást mint betegséget, így azt feltételezték, hogy Simeon kapcsolatban áll egy másik dimenzióval – ebből adódnak különös megnyilvánulásai.

Jelenés vagy epilepszia?

Sok szent kapcsán lehet tudni csodás látomásokról, melyek oka megint csak nem tisztázott, de elképzelhető, hogy szintén betegség állt a jelenség hátterében. Ezt feltételezik többek között Jeanne d’Arcról (1412–1431), azaz Szent Johannáról is.

Az egyszerű parasztlánynak, aki írni-olvasni sem tudott, állítólag rendszeresen megjelent Szent Mihály és Szent Katalin, akik azt az utasítást adták neki, hogy szabadítsa fel az angolok és a burgundiak által hónapok óta ostromolt Orléans-t.

Égi „kapcsolataira” való tekintettel valóban a francia sereg élére állhatott, bár ő maga nem vett részt a harcban, aminek köszönhetően VII. Károly francia király aztán trónra léphetett.

Végül a burgundiak elfogták, majd továbbadták az angoloknak, ezután pedig az inkvizíció elé került, amely – egyebek mellett eretnekség vádjával – máglyára küldte.

Guiseppe d'Orsi neurológus és Paola Tinuper orvosbiológus az Epilepsy & Behavior című tudományos lapban publikált elmélete szerint az orléans-i szűz epilepsziás lehetett – amivel sok más szakértő is egyetért. Erre utal többek között az, hogy a rohamok hol harangszó hatására, hol álmában törtek rá, igaz – és ezt maguk a tudósok is elismerik – olyan gyakorisággal, ami az epilepsziára egyébként nem jellemző.

Jeanne d'Arc betegségének hatszáz év elteltével is a végére lehetne járni, csupán egy hajszálra lenne szükség tőle a DNS-e kinyeréséhez. Jó hír, hogy állítólag több hajszála is fennmaradt egy levelét lezáró viaszpecsétben, amin egyébként az ujjlenyomata is megtalálható, azonban sajnos nem tudni, ez a levél kinél lehet.

„Mária rám mosolygott!”

Hasonló agyi működési zavar gyanúja merül fel Lisieux-i (Kis) Szent Teréz kapcsán is, aki rendszeresen kapott kinyilatkoztatásokat Istentől, illetve egyszer, miközben nagybetegen feküdt érte imádkozó testvérei körében, Szűz Mária is megnyilvánult előtte. „S ekkor minden szenvedésem szertefoszlott, mintha csak köd lett volna a felkelő nap előtt; két kövér könnycsepp gördült alá arcomon – a csillapíthatatlan gyönyör könnycseppjei: Mária rám mosolygott!” – emlékezett vissza. Meggyőződése szerint éppen Mária közbenjárására gyógyult meg. Eszményének és testvérének tekintette Jeanne d'Arcot, sőt két színművet is írt róla, melyeket be is mutattak a karmelita kolostorban, ahová Kis Teréz két nővérét követve fiatal lányként vonult be. Másik nagy példaképe Ávilai (Nagy) Szent Teréz volt – utána kapta a nevét is –, aki ugyanilyen neurológiai kórképben lehetett érintett – akárcsak Ricci Szent Katalin, Genovai Szent Katalin vagy Szent Brigitta.

Hasonlóképpen sok a kérdőjel a stigmák körül. A stigma egyaránt jelenthet sebet vagy fájdalmat, amely a Jézus keresztre feszítését idéző testtájakon jelenik meg.

Egyesek szerint csodáról van szó, mások egyszerűen csalásnak nyilvánítják az ilyesféle jelenségeket – ám tudományos magyarázat is van rájuk.

Casciai Szent Rita és a tövis ejtette seb

Az egyik leghíresebb stigmatizált Casciai Szent Rita volt, akit a lehetetlennek látszó kívánságok beteljesítőjeként is emlegetnek. Rita szerzetesnővérnek készült, ám a szülei férjhez adták egy durva természetű, italozó emberhez, két fiuk született. A férfi végül jó útra tért, egykori ellenségei azonban végeztek vele, a félárvává lett fiúk pedig bosszút forraltak ellenük. „Édes Istenem, inkább vedd őket ártatlanul magadhoz, sehogy gyilkosokként kelljen meghalniok!” – fohászkodott Rita. Rövid időn belül mindketten elhunytak – anyjuk pedig beköltözhetett a kolostorba, ahová mindig is vágyott.

Miközben Jézus szenvedésén elmélkedett, azt kívánta, bárcsak jutna neki is egy tövis az töviskoszorújából – és ekkor mintha valóban belefúródott volna egy lángoló, ragyogó tövis a homlokába.

A seb egyre nagyobb lett, idővel férgek telepedtek meg benne, és szaglott is. Csupán egy római zarándoklat idejére múlt el ideiglenesen, amin Rita feltétlenül részt szeretett volna venni – elcsúfult arccal pedig ezt nem tehette volna meg.

Pio atya feltűnően szabályos stigmái

Hogy a sebe valójában hogyan keletkezett, valószínűleg már sohasem derül ki. A jóval később élt Pio atya esetében viszont három egymástól független, hivatalos orvosi vizsgálatot is végeztek. Az a vád érte ugyanis a rendkívül népszerű papot, hogy valamilyen vegyszer segítségével maga idézte elő feltűnően szabályos alakú stigmáit, amelyek soha be nem gyógyultak, de nem is gennyesedtek el. A Piót vizsgáló Amico Bignami patológus professzor a következőket állapította meg: „(...) a sebek eredetileg patologikus jellegűek: sokszoros neurotikus eredetű bőrelhalás, ami – talán tudattalan önszuggesztió nyomán – szimmetrikus formát öltött, és azóta vegyi anyagok, például jódtinktúra hatására maradt fenn.”

Az egyház – afféle áthidaló megoldásként – arra az álláspontra helyezkedett, hogy az atya sebei nem isteni eredetűek, de nem is mesterséges beavatkozás eredményeképp alakultak ki. Mindenesetre Piót moratóriumra ítélték: nem misézhetett, sőt a mellette továbbra is kitartó híveitől érkező levelekre sem válaszolhatott.

Halála előtt nem sokkal a stigmák nyom nélkül eltűntek – éppoly nehezen érthető módon, ahogy jöttek.

Nem egyedi eset

Bigmani érvelését mindenesetre más esetek is megerősítik. Henri-Étienne Beaunis francia fiziológus és pszichológus például hipnózisban azt az utasítást adta magának, hogy azokon a pontokon, ahol megérinti a bőrét, egy-egy vörös folt jelenjen meg – és így is történt. Henri Bourru és Prosper-Ferdinand Burot francia orvosok is sikeresen idéztek elő – szintén érintéssel – különféle vérzéseket. Alfred Lechler német pszichiáter ugyancsak hipnózis útján tudta elérni egy betegnél olyan „tipikus” stigmák megjelenését, mint például a töviskoszorú által okozott sérülések.

Bármi legyen is az igazság, voltaképpen nincs jelentősége. A hitnek nem dolga egzaktnak lenni – inkább valamiféle útmutatást kínál, amiről, ha jó megértésünk van, a saját és a körülöttünk lévők élete is harmonikusabbá és tartalmasabbá válhat. Ezen pedig az sem változtat, ha adott vallás egyes képviselői körül akadnak is tisztázatlan kérdések.

Mezei M. Katalin

Források: Zdzisław Morawski: A ​Vatikán távolról és közelről, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1981

Monika-Maria Stöcker: Egy nagy szeretet kalandja, Gloria Kiadó, Kolozsvár, 2001

Szendi Gábor: Isten az agyban, Jaffa Kiadó, Budapest, 2008

Fr. Joseph Sicardo: Casciai Szent Rita – A lehetetlenség szentje, Etalon Kiadó, Budapest, 2007

Valamint: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT