A mutáns bagoly, a vasorrú bába és a megnyomorított törpék története – Kedves és nem annyira kedves mesefigurák születése

–

Hófehérke és az ő törpéi történetét mindenki ismeri, sok-sok változat maradt fenn, legismertebb a Grimm-testvéreké, amelynek elég sajátos feldolgozásából készült a világhírű Disney-film is. Nos, valószínűleg tényleg léteztek egykor a mese szereplői, de életük a legkevésbé sem volt mondható mesebelinek.

Nem túl esztétikus, de szerencsét hoz

A törpéket mindig is egyfajta misztikum vette körül – a német mesékben például drága kincset őrző, nemritkán varázserővel bíró öregekként ábrázolták őket. A helyi folklórba már szerencsehozó jelképként kerültek át – valószínűleg ez volt az oka annak, hogy egyre több ottani család szeretett volna ilyesféle szimbólumot a kertjébe, majd a trend más országokba is begyűrűzött. A XIX. században már egész iparág épült az – akkor még agyag – kerti törpék gyártására,  majd az I. és a II. világháború idején lényegében megszűnt az igény e nem feltétlenül kifinomult ízlésről árulkodó díszek iránt. A nagy visszatérés a hatvanas években jött el, igaz, a globális felhozatal meglehetősen vegyes képet mutatott. Míg az egykori szocialista országokban a műanyag változatokat részesítették előnyben, az Egyesült Államokban „kézműves” kerti törpékkel is lehetett találkozni.

Kizsákmányolt sérültek és gyerekek

„Hófehérke” hét törpéjének eredete azonban a jelek szerint nem az említett figurákra vezethető vissza, hanem nagyon is valós törpenövésű emberekre és nehéz sorsú gyerekekre.

Előbbieknek annak idején bizony nem sok lehetőségük volt a boldogulásra. Vagy vállalták, hogy más sérült társaikkal – óriásokkal, sziámi ikrekkel, pszichés betegségben szenvedőkkel – együtt vásárokban, cirkuszokban mutogassák őket afféle csodabogárként, vagy elmehettek egy bányába, ahol az alacsony, keskeny folyosók és aknák miatt az adottságaik kifejezetten előnyt jelentettek.

Ilyen apró termetű ember persze viszonylag kevés akadt, így a bányák a fenti „praktikus” okokból kifolyólag előszeretettel alkalmaztak gyerekeket is. Akkoriban ezen nem is ütközött meg senki, hiszen a gyerekmunkának eleve hagyománya volt. A néprajzi kutatások szerint számos falusi kultúrában a kicsiknek is ki kellett venniük a részüket a munkából: a lányok libát őriztek és a házimunkában segédkeztek, míg a fiúk a földeken dolgoztak apjuk irányításával – de azért mégiscsak volt valamiféle gyerekkoruk.

A bányákban dolgozó gyerekeket azonban a végletekig kizsigerelték a munkáltatók: akár tizenhat órát is tölthettek egyhuzamban a föld alatt, persze éhbérért.

Az embertelen terhelés és az egészségromboló körülmények miatt sokan egész életükre megrokkantak, vagy meg is haltak. A Grimm-mese előzményeinek tehát nem sok köze van ahhoz a fajta romantikához, ami a mesebeli hét törpe alakját körüllengi.

Hófehérke, akiért nem jött el a királyfi

Bár nem biztos, nagyon is elképzelhető, hogy Hófehérke alakját is valós személy ihlette – ám arról, hogy ki lehetett ő, megoszlanak a vélemények.

Az egyik „jelölt”, Margarete von Waldeck, 1533-ban látta meg a napvilágot Észak-nyugat-Németországban. Apja, IV. Fülöp, Waldeck-Wildungen grófja diszponált a helybeli a rézbánya fölött, ahol a korabeli szokásnak megfelelően gyerekek is dolgoztak – persze semmivel sem jobb feltételekkel, mint máshol, elég csak annyit mondani, hogy környékbeli barlangokban szállásolták el őket.

A kis Margarete négyévesen veszítette el az édesanyját, IV. Fülöp pedig hamarosan új asszonyt vitt a házhoz. A mostoha, bizonyos Katharina von Hatzfeld már kezdetben sem szívlelte Margerete-et, és ahogy a lány egyre nőtt és szépült, egyre inkább nemkívánatos személyként tekintett rá. Addig-addig ármánykodott, amíg IV. Fülöp végül beadta a derekát, és bár kvázi kíméletes módon, de megszabadult az akkor tizenéves Margarete-től: Habsburg Mária brüsszeli udvarházába küldte tanulni.

Itt találkozott Margarete V. Károly német-római császár fiával, II. Fülöp spanyol herceggel, akivel egymásba szerettek. Ám a lány protestáns volt, míg a herceg katolikus, ráadásul javában zajlott a reformáció, amit az ellentábor – így természetesen  a császár is – visszaszorítani iparkodott. Ebben a kontextusban pedig más sem hiányzott, mint egy „vegyes” házasság.

Így V. Károly egyszerűen felbérelt egy pénzért bármire kapható alakot, aki apránként megmérgezte Margarete-et.

A szerencsétlen lány fokozatosan elsorvadt, korai halálát pedig „hivatalosan” valamiféle titokzatos betegségnek tudták be.

A „másik” Hófehérke zárdában élt

A másik „lehetséges” Hófehérke Maria Sophia von Erthal bárónő, aki majd' két évszázaddal később, 1729-ben született a bajorországi Lohr városában. Élete több helyszíne is a klasszikus mesét idézi: a település nemcsak a tükörgyáráról, hanem az almaligeteiről is híres volt, sűrű, sötét erdő vette körül, és persze bánya is működött ott, „természetesen” gyerekmunkásokkal.

Maria Sophia édesanyja is korán elhunyt, édesapja, Philipp Christoph von Erthal herceg – nem mellesleg az említett tükörgyár tulajdonosa – pedig ugyancsak újranősült. A feleség, Claudia Elisabeth von Reichenstein világa önmaga, no meg előző házasságából született gyermekei körül forgott, így a kis Maria Sophia folyamatosan háttérbe szorult.

Sorsát a továbbiakban is tragédiák határozták meg: amennyire tudható, a szerelem elkerülte, amiben az is közrejátszhatott, hogy – nem tudni, miként – fiatalon megvakult. Majd – nem kizárt, hogy éppen a mostoha közreműködése révén – zárdába vonult, és több évtizedes szenvedés után ott is hunyt el.

A vasorrú bába „angyalt csinált”

A vasorrú bába számos mese negatív szereplője, és a szülők is előszeretettel ijesztgették vele engedetlen gyermekeiket. Például azt mondták, hogy a vasorrú bába a kútban él, aki pedig közel merészkedik az „otthonához”, azt magával rántja a mélybe. A gyermekpszichológusok valószínűleg felszisszennek a valóban kegyetlen fegyelmezési módszer hallatán, de az akkori gyerekek bizonyára kétszer is meggondolták, hogy megközelítsék-e a számukra más okból ugyan, de tényleges veszélyforrást jelentő kutat.

A bizalomgerjesztőnek semmiképpen sem mondható figura eredete a bábákig vezethető vissza, akik – ha nem volt orvos – a szüléseknél segédkeztek. E tevékenységükben fontos szerep jutott a különféle rituáléknak is, amelyek a gonosz erőket voltak hivatottak távol tartani. Nem mindennapi jártasságuk egyfajta presztízst jelentett a bábák számára, ugyanakkor folyamatos rizikót vállaltak, hiszen ha bármi komplikáció adódott – ami gyakorta megesett –, minden további nélkül felelősségre vonhatták őket.

A bábák nem csak gyerekeket segítettek a világra: női bajokat gyógyítottak, szexuális problémákat kezeltek, és az anyák akkor is hozzájuk fordultak, ha a csemetéiket utolérte valamilyen betegség.

Voltak olyan bábák, akik abortuszt is végeztek, persze titokban, hiszen ez a fajta beavatkozás szigorúan tilos volt. A terhesség megszakítása során pedig egy kampós „célszerszámot” alkalmaztak – innen származik a „vasorrú” mint állandó jelző.

A vasorrú bába mint szellembálvány

A rend kedvéért el kell mondanunk, hogy egy régebbi elmélet szerint a vasorrú bábának nincs köze az „angyalcsináló” bábákhoz – a figura eredetileg a pogány ugor népek szellembálványa lehetett, aki a visszajáró lelkeket segítette új testhez. Általában fából faragták ki, az arcát azonban, hogy az időjárás viszontagságainak ellenálljon, vassal fedték be – ezt pedig sokszor zsírral és vérrel is bekenték, hogy a világok közt bolyongó lelkeknek legalább éhezniük ne kelljen. Nem véletlen, hogy a rendelkezésre álló fémek közül éppen a vasat választották, hiszen abból készülhettek olyan tárgyak – például a földművelés hatékonyságát növelő szerszámok, illetve fegyverek –, amelyek adott esetben a fennmaradást és a túlélést jelenthették számukra. A vasat tehát különösen nagy becsben tartották.

Nem kizárt, hogy ez utóbbi vasorrú bába „rokonságban áll a szláv mitológia Baba Jagájával, aki koponyakerítéssel körülvett, csirkelábon forgó kunyhóban él, és az idő múlásáért felelős. Bár a mesékben jellemzően negatív figuraként szerepel, valahol igazságos is: aki jó szándékkal fordul hozzá, ahhoz ő is jó szándékkal viszonyul.

Oroszországban egyébként Baba Jaga után jagisnyának nevezték a nehéz természetű nőket.

Az a bizonyos madár és az ő ékessége

Visszatérve az angyalcsináláshoz: az abortusz nem a bábák „privilégiuma” volt, orvosok is elvégezhették, persze szintén titokban. Mivel azonban orvosok sokáig csak férfiak lehettek, őket – a vasorrú bába mintájára, és megint csak arra a bizonyos eszközre utalva – nem túl hízelgő módon rézfaszú bagolynak, egyes helyeken rézfaszu bagónak vagy rézfaszú bagojnak hívták. A figura eredete idővel félig-meddig ködbe veszett, ám a szülők ugyancsak nagy kedvvel használták az aprónép rémisztgetésére: „Föl ne mönny ap pallásra, mer' elkap ar rézfaszú bagoj!”

Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Mezei M. Katalin

Ha érdekesnek találtad a cikket, olvasd el korábbi, hasonló témájú írásainkat is ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images