Mindig maximalista voltam

Még a maximumból is a maximumot hoztam ki, nem igazán törődve magammal. Az élet minden területén tökéletes akartam lenni: eminens tanuló, legjobb sportoló, legszófogadóbb gyermek, legjobb nő, legodaadóbb társ. Mindenkit magam elé helyeztem, „csak nekik legyen jó, én majd ráérek magammal foglalkozni, ha öreg leszek”.

Most 24 éves vagyok, maximalista. A lelkem nyolcvannak felel meg. Megcsaltak. Nem tudok az érzéssel mit kezdeni. Vagy mégis? Ki lehet hozni a legrosszabból is a maximumot?!

Mindannyian követünk el hibákat. Mindannyian hozunk rossz döntéseket.

Mindannyian csalunk: vagy egymást, vagy önmagunkat

És semmi sem lehet rosszabb a megcsalás érzésénél… főleg egy maximalistának. „Nem voltál elég jó”, holott tudod, hogy mindig erődön felül teljesítettél? Nem tudtál mindent megadni? Nem voltál elég jó háziasszony a konyhában, lepedőakrobata az ágyban, kiegyensúlyozott és támogató társ? Ez az első, ami egy maximalista nő eszébe jut. Egyszerűbb magunkban keresni a hibát, mint másban. Egyszerűbb addig marcangolni önmagunkat, míg a fájdalmon kívül már semmit sem tudunk érezni. Jól van ez így, hisz mi, mazochista típusok, „szeretünk” szenvedni, szeretjük azt hinni, hogy mindig minden csakis a mi hibánk. De mi van, ha nem a mi hibánk?

Mi van, ha ehhez az egészhez semmi közünk? Ha nem tudunk mindent megadni egy férfinak, aki önmagában bizonytalan és talán épp azért csal?

És miután kibújt a szög a zsákból. (Persze, tudom… „nem jelentett semmit neki a másik nő, futó kaland volt csupán, csak egyszer fordult elő, az a nő fel sem ér hozzám, bárcsak meg sem történt volna, meg amúgy is, kicsit azért az én hibám is, mert nem mindennap feküdtem le vele, nem mindig volt finom a spagettim, és nem mindig turbóztam ezerrel a férfiúi önbecsülését - mondja erre ő. Sőt, egy-egy veszekedésnél még az is elhangzott, hogy keressen magának inkább mást, csak engem hagyjon békén, vagyis ez az egész az én hibám, én irányítottam máshoz, ő csak jó férfi módjára engedelmeskedett…”)

Meg amúgy is „bocsássak meg neki, mert nagyon sajnálja, higgyem el, többé nem fordul elő. Egyszeri alkalom volt… vagy hatszori, de ez már részletkérdés”.

Hogyan bocsássam meg a lehetetlent, még akkor is, ha a megbocsájtás az egyik legszebb emberi erény?

Mégis, mibe kapaszkodhatnék, hisz abba nem lehet, aki megcsalt engem, akármennyit is fektettem a kapcsolatunkba, kihozva belőle a maximumot? A megnyugvásba? A biztonságba? A megértésbe? Hogy valaki cipeli a terheinket helyettünk? Az ágy melegébe? Abba, hogy „minden rendben lesz”?

Mindannyian ebben reménykedünk. De vagyunk páran, akik legfőképp a szenvedésbe kapaszkodunk. Egész egyszerűen azért, mert lételemünk a szenvedés.

A fájdalom érzése is jobb, mintha nem érzünk semmit.

Minden apró csalódásba picit bele lehet halni, mindig megbocsájtani, de sosem felejteni, és ami a legfontosabb: állandóan őrlődni, mindig kattogni. Az elérhetetlent üldözni. A magunkfajtának nem kellenek az odaadó, minket egekig magasztaló férfiak, akik minden kívánságunkat lesik, és mindennap biztosítanak minket az odaadó szeretetükről. Nekünk a küzdelem kell az elérhetetlenért. A vágyódás kell egy olyan érzés iránt, amiről tudjuk, hogy soha nem fogjuk megkapni. Mi csak álmokat üldözünk, de valójában sosem éljük meg őket. És ami a legszomorúbb, hogy ezt mind, hacsak észrevétlenül is, de élvezzük. Mert ez a lételemünk, a szenvedés.

Vagy mégsem?

A megbocsájtáson kívül a legnehezebb elengedni. Amikor elmúlik a gyötrő érzés a mellkasodban, és csak magadra tudsz koncentrálni. Amikor számot kell vetni azzal, mi is hiányzik valójában az életedből, mert

tudod, hogy minden hiányzik a másikkal kapcsolatban, de mégis… egy érzés hiányzik legjobban: a szenvedés. És amikor erre ráeszmélsz, csak akkor szabadul meg a szíved attól a mázsás súlytól, ami talán évek óta nyomja.

Elfoszlik a hiányérzet a vágyódás, a szenvedés után

Mert van valami, ami jobb az örökös szenvedésnél. A megnyugvás. A megnyugvás abban, hogy egyedül is képes vagy szeretni önmagad, hogy egyedül is képesek vagy cipelni a saját terheidet, – mert ki lenne erre alkalmasabb, mint te magad –, hogy ha egyedül vagy, akkor is meleg az ágy, mert te benne fekszel, hogy önmagadnak is mondhatod: „minden rendben lesz, hogy igenis a legszebb és legkülönlegesebb nő vagy kerek e világon, és állati finom a spagettid.”

Hogy a maximalizmus igénye nélkül is – önmagad adva – tökéletes vagy.

 Akkor vagy igazán boldog, mikor felismered, hogy mindazt, amit megadtál a másiknak, (aki – tegyük hozzá – meg sem érdemelte) megadhatod önmagadnak. A hitet, amit a reménytelen kapcsolatba fektettél, fektetheted önmagadba. Végül pedig, ha a másiknak nem is tudsz, megbocsájthatsz önmagadnak, megbocsájthatod, hogy saját magadnak okoztál ennyi szenvedést azzal, hogy ragaszkodtál a fájdalomhoz.

Végül, amikor felismered, hogy tudsz fájdalom nélkül boldog lenni, akkor szabad vagy

Kedves lányok! Szeressétek magatokat maximálisan, és ismerjétek fel, hogy igenis a legrosszabból is ki lehet hozni a maximumot, hiszen a legösszetörtebb óráinkban tanuljuk meg magunkat igazán szeretni.

Papp Ivett