–

Utána

Ülök a padlón a szerkesztőségben, nézem a kezemben lévő dokumentumcsomagot, és boldog vagyok. Pedig semmi különös nincs azokon a papírokon. Csupán annyi történt, hogy kiderült: egészséges vagyok. Tudom, ezzel lelőttem a poént. Nem baj, azért csak olvass tovább.

Fotó: D. Tóth Kriszta Instagram-oldala

Ugyanis euforikus találkozásom negatív leleteimmel nem minden előzmény nélküli.

Előtte

Arról, hogy miként vert arcba a 40+-os életkor, az azzal járó gyorsabb amortizálódás, ámde lassabb regeneráció, legutóbb is írtam. Ahogy arról is, hogy a magamfajta tűfóbiás, a vér látványától azonnal bogárpózba vágódó, hipochonder alakok számára egy megelőzési jelleggel végzett teljes körű kivizsgálás gondolata micsoda traumát jelent. 

Amiről viszont a bevezetőben olvastok, sajnos igaz:

Tavaly év végén kigyulladt rajtam néhány hibaüzenet. 

Anélkül, hogy túlzott mértékben beavatnálak benneteket testem működésének (vagy épp nem működésének) technikai részleteibe, volt egy pont, amikor azt hittem, nekem annyi, lehúzhatom a rolót, biztosan sztrókom/infarktusom/rákom/kettes típusú diabéteszem/korai klimaxom van. Vagy lesz. Az az apró információ, hogy ezek közül a kétségkívül komoly állapotok közül mindegyik viszonylag nagy eséllyel túlélhető, szóval, ha még be is igazolódik sötét, kizárólag internetes kutatáson alapuló öndiagnózisom, akkor sem kell lehúzni semmiféle rolót, az egyáltalán nem zavart.

Voltak konkrét tüneteim, fáradékonyabb is voltam a szokásosnál, rosszabbul is aludtam, stresszeltem azon, hogy stresszelek, amitől újabb tüneteim lettek, amitől megijedtem, amitől mindenfélét beírtam a Google-keresőbe, a találati eredményt olvasgatva aztán még jobban megijedtem, amitől még tovább stresszeltem. Így éldegéltem, és közben jól megijesztettem a körülöttem éldegélőket a családtagjaimtól kezdve a munkatársaimig.

Aztán egyszer csak menthetetlenül eljött az a pont, amikor úgy éreztem: ez így nem mehet tovább, bármi is a helyzet velem, arról nekem tudnom kell, mert így meg a bizonytalanságba fogok belehalni. Biztos, ami biztos azért, amíg vártam a kivizsgálásom időpontjára, fogalmazgattam a sírfeliratomat. Olyanok jutottak eszembe, hogy: Annyira tudtam!, meg, hogy: Én megmondtam! 

Közben

Végül eljött a napja, elindultam Borcsával a szűrővizsgálatainkra.

Vérvétel, tüdőröntgen, hasi röntgen, vérvétel, szemvizsgálat, emlőrákszűrés, teljes körű nőgyógyászati vizsgálat, vérvétel, belgyógyászat, szívultrahang, EKG… mit hagytam ki? Ja, igen: megint vérvétel. (Igazából csak egyetlenegy vérvételen kellett átesnem. De azt megemlegettem.)

Az egészségbiztosításunk keretében a vizsgálatok szépen sorban beosztva, egymás után, rendkívül kulturált, tiszta, hatékony, ahogy mondani szokás, európai módon. Tisztára úgy éreztük magunkat, mint egy (két) kialvatlan királynő. A hatoska meg a heteske.  

A kulturáltság ott szűnt meg (bennem), amikor behívtak a 13-as szobába, hogy egy tűt döfjenek az elszorított karomba és megcsapolják a vénámat, vérvételre. Én erről… nem akarok beszélni. Ha nem bánjátok.

A doktornő és segítője mindent elkövetett, amit emberileg és szakmailag lehetséges, annak érdekében, hogy megőrizhessem a méltóságomat. Nem sikerült.

Legyen elég annyi, hogy egy aznap délutáni fotózásra egy kétkaros szorítókötéssel érkeztem, amelyeket meglátva a nagyon profi fotográfus annyit mondott: Oké, akkor hívom a retusőrt, hogy készüljön.

Ehhez képest az semmi, hogy a soron következő hasi ultrahangvizsgálat előtt nem mertem leadni a vizeletmintát, mert az előzetes tájékoztató szerint oda, a vizsgálat sikeressége érdekében, teli húgyhólyaggal kell érkezni, márpedig, ha egy strébernek azt mondják: „gyere teli húgyhólyaggal”, akkor ő TELI húgyhólyaggal megy, és nem vizel előtte egész reggel, akármi is történjék. Szóval a laborban átélt traumámat percről-percre egyre inkább feledtette velem az idő múlása. Ugyanis a megbeszélt 11 órás hasi ultrahang-időpontig volt még egészen pontosan fél órám. Mire (megjegyzem, másodpercre pontosan) 11-kor behívtak, úgy éreztem, végem van. A doktornő kedvességcunamijára – miszerint nagyon szereti a WMN-t, gratulál hozzá, mondjam meg a lányoknak is – egyáltalán nem tudtam a megfelelő kedvességgel reagálni. És még akkor sem mertem nevetni, amikor az élő ultrahangképet nézve azt mondta elismerően: Nahát, ma ön az első, aki tényleg teli hólyaggal érkezett, köszönöm!

Utána 2.0

A következő 24 óra várakozással telt. Eddig tartott, amíg összegyűlt az összes eredmény, amit e-mailen kaptunk meg a klinikától. Izgatottan nyomtattam ki a dokumentumokat (tudom, esőerdők… de vannak olyan információk, amelyeket egyszerűen muszáj papíron látni) és ültem le átbogarászni őket.

Be kell valljam, sosem örültem még ennyire annak a szónak láttán, hogy: „negatív”. Minden egyes papír alján ott virít, én pedig szinte sírni tudnék örömömben, akárhányszor előveszem és megnézem.

A vérképem is oké, a hormonszintjeim is, a tüdőm, szívem, minden, amit megvizsgáltak. Én nem tudom, hogy a 43 évemnek köszönhető-e, de olyan eufória és felszabadultság-érzés önt el ennek tudatában, mint még talán soha. Élek. És élni is fogok, hát, nem csodálatos?

Ezzel együtt, a hibaüzenetek nem szűntek meg. Vagyis nem ezzel együtt szűnnek meg – mert az aggasztó tüneteim egy részétől azóta már sikerült megszabadulnom. A mindenféle orvosi konzultációkat és vizsgálatokat követően kiderült, hogy valószínűleg a vegetatív idegrendszerem tiltakozik a tartós és intenzív túlterhelés ellen. Vészjelzésekkel, kisebb-nagyobb szimptómákkal követeli ki magának a szervezetem azt, amit életkortól függetlenül, de azzal együtt meg pláne megérdemel: a megfelelő, értő, rendszeres figyelmet. Én pedig igyekszem hallgatni rá.

Nincs mese, lassítanom kell. Lehet, hogy ez lesz a következő kihívásom… de hogyan? Van valami jó módszeretek?

D. Tóth Kriszta

 A képek a szerző tulajdonában vannak