–

Egy januári kedd koszlott pesti reggelén csoda történt a körúton.

K. Ibolya magyar-történelem szakos gimnáziumi tanár a 4-es villamoson rápillantott a telefonjára, és meglátta, hogy üzenete érkezett. Először azt hitte, a barátnője írt, akivel amúgy mindennap találkozik az iskolában, mégis sűrűn leveleznek, mert a tanáriban vagy a menzán képtelenség beszélgetni. Folyton kagylózik valaki, még az angol lektorban sem bízhat az ember, sokkal többet ért, mint amennyit bevall. (Ibolya szerint réges-rég megtanult magyarul, csak kényelmesebb a tagadás, így nem kell beszélgetnie senkivel.)

No de ezen a reggelen, a koszlott januárin nem a barátnő miatt pittyegett a telefon, hanem Árpád üzent. Az az Árpád. Amerikából. Hogy mit, azt nem merte megnézni Ibolya, mert már a nevétől olyan heves szívdobogást kapott, hogy le kellett szállnia egy megállóval korábban.

Hideg szél tépte a kabátját, dudáltak körülötte a körúti autók, de Ibolya nem hallott, nem látott, nem érzékelt semmit a külvilágból. Árpád. Árpád. És Árpád! – a nevet ízlelgette, amelyet milliószor kimondott történelemórán, de amelyen olyan régen nem szólított senkit.

Harminc év telt el azóta, hogy ők ketten, a kamasz Árpád meg a kamasz Ibolya összecsókolóztak a Klauzál tér egyik kapualjában rajszakkör után. Tél volt akkor is, korán sötétedett, máskülönben talán nem is került volna sor a csókra, csak caplattak volna hazafelé az iskolából, ahogy máskor, százszor.

Ibolya ma is tisztán emlékezett élete legromantikusabb pillanatára. Akkor már évek óta epekedett Árpád után, aki a legmenőbb srác volt az osztályban, élsportoló, és úri fiú – legalábbis helyi viszonylatban mindenképpen. De úgy tűnt, Ibolyát észre sem vette soha, mindig a legszebb lányoknak csapta a szelet, Ibolyával legfeljebb haverkodott kicsit, amikor együtt mentek hazafelé.

A csók váratlanul érte mindkettejüket.

Ibolya megkukult, Árpád meg zavartan nevetgélt, hülyéskedett, aztán sietve elbúcsúzott, rohannia kellett edzésre.

Pár évvel később Amerikába disszidált, de erről, az akkor már kistanár Ibolya csak utólag értesült egy közös ismerőstől.

A csókból nem lett udvarlás, csak némi zavarodottság, ha összefutottak valahol. De Ibolya sokáig álmodott Árpáddal, és még rövid házassága alatt is sokszor eszébe jutott, hogy mennyire szerelmes volt abba a gyönyörű fiúba, aki megcsókolta a Klauzál téren.

Néha eltöprengett, vajon, ha lett volna folytatása annak a tökéletes pillanatnak, akkor ugyanúgy kiábrándult volna-e idővel Árpádból, ahogy azóta minden férfiból, akivel összehozta a sors?

Az esze azt mondta, nyilvánvaló, hogy igen.

A szíve meg azt, hogy nem, soha.

És szeretett a szívére hallgatni, mert, ha az eszére hallgatott, akkor szomorú lett.

Délutánig halogatta az üzenet elolvasását.

De amikor beesett a lakásába, a kabátját se vetette le, úgy dőlt be a karosszékbe, sálban, sapkában. Kikotorta a táskájából a telefont, és megnyitotta a reggeli üzenetet.

Árpád azt írta, örül, hogy megtalálta a Facebookon, nemsokára hazalátogat, és szeretne találkozni a régi bandával, nem tenné-e meg Ibolya, hogy összeránt egy osztálytalálkozót, a szervezés, még emlékszik, nagyon ment neki régen is.

Aláírás helyett egy vigyorszmájlit rakott az üzenet végére.

Ibolya pedig sokáig töprengett, mit jelent ez az egész.

Miért neki írt vajon a férfi, akit nem látott vagy két évtizede? Hiszen több lánnyal is járt az osztályból, miért nem őket kereste meg? Vajon ez azt jelenti, hogy érez iránta valamit? Hogy ő sem felejtette el?

Ibolya átviharzott a szobán, és feltépte a szekrény ajtaját.

Azt latolgatta, méltó-e bármelyik ruhája a nagy viszontlátáshoz?

Aztán csalódottan fordított hátat a vállfáknak, és elhatározta, hogy elmegy vásárolni valamelyik nap. Talán talál olyan holmit a tél végi leárazáson, ami tetszhet egy kaliforniai nők látványához szokott férfinak is. És amiben Ibolya hasonlatossá válik egykori önmagához, ahhoz a törékeny, copfos kislányhoz, akit Árpád megcsókolt a kapualjban.

Az üzenetre órákon át fogalmazta a választ, amely megítélése szerint kellőképpen visszafogottra, mégis ígéretesen barátságosra sikeredett végül. Vagy tíz variációt törölt ki, a tizenegyediket végül elküldte, és biztosította benne Árpádot, hogy megszervezi a találkozót a megjelölt időpontra.

Árpád egy perc múlva válaszolt, most két szmájli is volt az üzenetében, amit Ibolya biztató jelnek vélt.

A következő napokban minden szabadidejét a Facebookon töltötte. Árpád és Árpád ismerőseinek, családtagjainak oldalát fürkészte, próbálta feltérképezni, mi minden történt a fiúval az elmúlt évtizedekben azon túl, hogy felszedett húsz-harminc kilót, és már nem olyan dús a haja.

Fiai születtek, ez kiderült hamar, és azt, hogy a feleségről nem voltak fenn fotók, Ibolya jó jelnek vette. A gyerekek képei alatti kommentekből viszonylag hamar megtalálta az anyát (a negyvenes, szőke, nagymellű, hatalmas, ragyogó fogakkal mosolygó amerikai nőt, aki az adatlapja alapján orvos) és volt pár gyanúsan közvetlenül hozzászólogató nőismerős is Árpád posztjai alatt, de hogy van-e barátnője, az nem derült ki.   

A következő két hétben Ibolya úgy érezte, lebeg. Néha annyira szédült a magasban, ahová Árpád repítette, hogy fontolgatta, elmegy a háziorvosához, de aztán meggyőzte magát, hogy azért forog körülötte a világ, mert nincs étvágya. Leadott vagy öt kilót izgalmában, átírta az óravázlatait, kitakarította a lakást, megvarrta a függönyt, amihez két éve vett anyagot az IKEÁ-ban, és kétszer is elment moziba, pedig amúgy ritkán járt.

A maradék idejében Árpád fotóit nézegette, néha beszélt is hozzájuk, mondatokat fogalmazgatott önmagáról, amelyeket majd elmond a férfinak, ha végre találkoznak. Előre zavarban volt, úgy érezte, kisszerű élete túlságosan unalmasnak tűnhet majd Árpád szemében, aki sokkal izgalmasabb nőkhöz van szokva.

Az osztálybuli szervezésének minden apró fejleményét megosztotta a férfival, aki kedvesen válaszolgatott lelkes üzeneteire, és mindig küldött pár emotikont, amiken aztán Ibolya elmerenghetett, vajon mit jelentenek egészen pontosan, gondolt-e mögéjük vajon Árpád is annyi mindent, mint ő.

Egyszer kapott egy piros szívet is.

Aznap beteget jelentett, és ágyban maradt egész nap, pedig nem volt rosszul, csak úgy érezte, képtelen bemenni az iskolába, ahogy minden reggel immár huszonöt éve, és úgy tenni, mintha nem történt volna semmi különös.

Kifli helyett süteményt vett aznap a kisboltban, és a paplan alatt falta be mind a hármat, tiszta kakaó meg cukor lett a huzat, de most nem bánta.

Közelgett a nagy nap, és Ibolya elment, megnézte saját szemével is belülről az éttermet, ahova a többieket összetrombitálta. Latolgatta, tetszhet-e Árpádnak a hely stílusa, nem találja-e túlságosan lepukkantnak majd a berendezést, hisz bizonyára a pucchoz van szokva. De a lényeg mégiscsak az, gondolta Ibolya, hogy egy ugrásra van a Klauzál tértől, el is tudnak sétálni arra a buli után, és akkor eszükbe jut majd, hogy ott csókolóztak egyszer. A folytatás lehetőségébe Ibolya bele se mert gondolni.

A nagy nap reggelén úgy tűnt neki, az a tíz óra, ami a találkozóig hátravan, soha nem fog eltelni. Próbált visszaaludni, nem ment. Reggelit készített, de hiába vajazta meg a kenyeret, nem csúszott le egyetlen falat sem a torkán. Kávét főzött, attól meg kalapálni kezdett a szíve. Kínjában átcsöngetett a szomszédasszonyhoz, akit rendszeresen pátyolgatott, mióta megözvegyült. De a néni nem volt otthon, kiment a piacra, mondta az emeleten lakó férfi, ne aggódjék érte.

Ibolya felhívta az anyját, róla tudta, hogy jó sokáig szóval tartja.

A kutyát ötször is levitte.

Öltözni háromkor kezdett, sminkelni, fésülködni négykor, és ötre már egészen kétségbeesett. Sehogy sem látta a tükörben azt a lányt, akit Árpád egyszer megcsókolt.

Az is eszébe jutott, hogy el se megy.

De végül csak összekapta magát, vett egy nagy levegőt, és becsapta maga mögött a ház kapuját (pedig régóta ki volt írva A4-es papíron, hogy kéretik nem zavarni zajongással a lakók nyugalmát).

Érezte, hogy ma este valami véget ér.

És amikor majd hazatér – elpirult, ha arra gondolt, talán nem egyedül – már egy másik nő lesz. Nem az az Ibolya, aki eddig volt.

Elsőként érkezett az étterembe. Fél óra múltán felbukkant egy volt osztálytárs, alig ismerte meg. Hogy megöregedett, gondolta Ibolya, és hosszan nézte magát a mosdó tükrében, vajon az ő arca is ennyit változott-e.

Tizenketten jöttek a következő órában, és úgy tűnt, mindenki egyszerre beszél. Ibolya nyelvét is megoldotta a vodka-szóda, amit nem is emlékezett, mikor rendelt. Az asztalszomszédaival csevegett, de fogalma sem volt róla, mit hordanak össze, fél szemmel az ajtót leste. Ezerszer elképzelte, milyen lesz, amikor belép Árpád. Vajon megölelik majd egymást? Vagy csak a kezét nyújtja a fiúknak, a lányoknak meg az arcát egy puszira?  

Kilenc körül az osztálytársak elkezdték firtatni, miért nincs még itt a díszvendég. Ibolya utolsó információja az volt, hogy a repülőtérről egyből ide jön, mert utána vidékre utazik a rokonsághoz. Előző nap még kapott egy üzenetet, miszerint a férfi csomagol épp, és alig várja a találkozót. Három pontot tett a mondat végére. Ibolya úgy érezte, az egész élete leírható ezzel a három ponttal, és beleborzongott a gondolatba, hogy mostantól talán minden másképp lesz. Akár felkiáltójellé is változhat az a három pont. Igen, még ez is megeshet. Hisz csoda volt az is, amikor ők ketten egyszer csak egymás karjában találták magukat. Miért ne történhetne másodszorra is csoda a Klauzál téren, ha egyszer már megtörtént a lehetetlen?

Fél tízkor Ibolya elővette a telefonját. Eddig a táska mélyén pihent, Ibolya nem akarta, hogy bárki, az anyja vagy a kíváncsiskodó barátnője megzavarja élete legfontosabb estéjét, amelyből talán majd egész hátralévő életében erőt merít a mindennapokhoz.

A telefonon villogott a zöld jelzőfény. Üzenete érkezett.

Akkor már tudta.

Hosszú másodpercekig meredt a még sötét kijelzőre, nem akarta elolvasni az üzenetet.

Aztán megtette mégis csak.

A nagy szél miatt Árpád gépe nem Budapesten szállt le, hanem Lisszabonban. Most ott dekkol, és nagyon sajnálja, de nem lehet velük ma este.

Egy emoji könnyezett a mondat végén pont helyett.

A többiek akkorra már elég részegek voltak ahhoz, hogy legyintsenek, az a lényeg, hogy összejöttünk végre, mondták, és koccintottak egy újabb kör felessel.

Ibolya tizenegy tájban búcsút vett a hangos társaságtól. Marasztalták, de azt mondta, megfájdult a feje.

A Klauzál tér felé vitte a lába, pedig az ellenkező irányban lakott. Kereste a kapualjat, ahová harminc éve vágyott vissza. A házszámra nem emlékezett, de a kapura igen, meg arra is, nagyjából hol kellene keresnie. De hiába meresztette a szemét a sötétben, mintha a föld nyelte volna el azt a házat.               

Kurucz Adrienn 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images