Az én anyukám nagyon kedves. És okos is. Mindig is okos volt, csak korábban, amikor még magamat mindenkinél okosabbnak hittem (14 és 18 között az idő nagyobbik részében), nyilván – és főleg nála okosabbnak, akkor ezt még egyáltalán nem így gondoltam. De az anyukám akkor is tudta, hogy mit kell mondani, meg mit kell csinálni. Biztos nem volt könnyű, de – mint említettem – az anyukám okos, és kivárta, amíg saját akaratomból belátom a dolgokat.

Például 14 éves koromban eléggé ellenére volt az iskolaválasztásom, de rám hagyta, pedig mindannyian tudtuk, hogy nem leszek növénynemesítő csak azért, mert összenövesztettem két félbevágott kaktuszt. 

Amikor azonban rájöttem erre én is, meg sem mertem említeni, hogy esetleg választanék inkább valami mást – mert tudtam, hogy ha így döntöttem, és ezt kezdtem el, akkor becsületbeli ügy, be is fogom fejezni. Kanyargósabb lett így az út, de innen nézve passzolt a „nagy egyenesbe”, sokat tanultam ebből is, emiatt is.

Nem kell azonban mindenáron ragaszkodunk mindenhez.

Mert amikor úgy alakultak a dolgok, hogy esztelenség lett volna maradnom, akkor az anyukám, aki amúgy óvatos duhaj, mégiscsak arra bátorított, hogy menjek. Hogy lépjek már.

Hogy mindegy, mi lesz, de van az a helyzet, amikor indulni kell.

És azt is nagyon bírom anyukámban, hogy amikor megszületett az unokája – az én lányom – akkor annyira gyorsan átlényegült igazi nagymamává, hogy ezen azóta is tátom a szám, pedig az elmúlt évek alatt hozzászokhattam volna, hogy az anyukám semmit sem csinál félgőzzel. Ő az első pillanattól kezdve igazi NAGYMAMA. Szeretnivaló, édes nagyi, aki időközben még kontyot is növesztett, és aki bármit megold. Akinél mindig süti illat van (és sütemény), és akinél az unokának bármit szabad.

Az anyukám különben nem várja a sült galambot, hanem ha kitalál valamit, azt legtöbbször azonnal meg is csinálja, de, mondjuk, inkább még tegnap. Néhány éve elkezdett patchworkozni, és – bár ő azt mondja, hogy ez nem tökéletes, meg, hogy ez igazából semmiség – szerintem nagyon is valami, elég, ha csak annyit mondok, hogy a gyakorlódarabjait is kitenném a falra, mert annyira szépek és precízek a képei. 

Egyébként anyukám nagyon durván nyomja: amikor telefonon beszélünk, és azt mondja, „ma nem csinált semmi különöset, elég eseménytelenül telt a nap”, biztosra vehető, hogy megpucolta az ablakokat, kivasalt nyolc garnitúra ágyneműt, főzött egy ötfogásos ebédet, és rendbe tette a ház előtt a virágoskertet. Semmi különös. Aha. 

Az én munkabírásom az övének a töredéke. Nem is bírom felfogni mondjuk, hogy az életnek nem mindig volt magától értetődő része az automata mosógép, az eldobható pelenka meg a bolti száraztészta.

Az én anyukám egy csodálatos hős, nála nagyobbat nem ismerek. 

Annyi, de annyi mindent köszönhetek neki. 

Többek között azt is, hogy nyitott vagyok és toleráns, tele furcsa barátokkal és őrült emlékekkel. 

Mert kezdettől úgy nevelt, hogy ilyen legyek. Az egyik legtöbbször hallott mondat gyerekkoromban az volt, hogy „ő ilyen, így kell elfogadni”. Ez mélyre ment, és sokat adott.

A napokban meg, amikor véletlenül kicsit magam alatt voltam, és kedvetlenül meséltem bizonyos történésekről, meghallgatott, majd annyit mondott: „az élet túl rövid ahhoz, hogy ilyen semmiségektől hagyjam elrontani a kedvem, hát nem”? 

Ilyen okos anyukám van. És én olyan hálás vagyok érte. 

Isten éltessen, Zsömi!

Szigeti Éva

Képünk illusztráció!