Egyedülálló műfajt találtak ki Bereményi Gézával. Sajátosat és autentikusan hatvanas évekbelit. Amikor fal mellett sétált egy generáció, fiatalok találkoztak esténként két presszó között, társaságokban lődörögtek, és az évek sapkát viseltek, szemükbe húzva. De túlélni, azt lehetett.

Ekkor történt, hogy egy fiú megjelent egy másik albérletében, és azt mondta neki: hallom, szoktál gitározni, írsz ilyen dalokat, na, én meg dalszövegeket írok, próbáljuk meg együtt. Ennyi volt, és megszületett a magyar dalköltészet és előadó-művészet korszakos párosa. Maradandó műveket létrehozva.

Cseh és Bereményi. Ők ketten úgy tekintettek a dalokra, mint szerelemgyerekekre: ők voltak a szüleik, és egyikük nélkül sem lettek volna azok, amik.

És most azt szeretném, ha ti is meghallanátok és megéreznétek valamit ezeknek a szerelemgyerekeknek a szépségéből. Ez a tíz ballada számomra a legszebb, legfontosabb az életműből. Olyan dalok, amelyekben megjelenik egy kor vagy egy ember története.

1. Ballada öcsémről

Az egyik utolsó lemez egyik dala. Elbeszélés egy srácról, aki idegenként ér partot az Újvilágban, és idegenként tér haza sok-sok évvel később egy másik értelemben vett új világba. Az időnként felzümmögő vokál egészen hátborzongatóvá teszi a dallamot. Ha volt valaha a családotokban „távoli” rokon, akiről csak néha beszéltek, halk hümmögéssel, akkor érteni fogjátok.

2. Dal a ravaszdi Shakespeare Williamről

Ki ne ismerné ezt a remek kis angol dalt? Szinte látja az ember a dülöngélve, kupákat emelgetve dorbézoló középkori kocsmanépet, ahogy megidézi Kádár Jánost, Rajkot, a magyar történelmet… izé, pardon: Shakespeare hőseit. Akik a mai napig leképezik azt is, amit Bereményi beleírt ebbe a szövegbe. Két akkord az egész? Na és? Benne van az egész világ!

3. Szőke volt

Szívszorító, csodálatos dal, pedig semmi különös; csak egy naplószerű flashback movie a múltból a jelenbe. Két ember élete egymás felé tart. A vége az egyik legszebb, legigazabb zárás, ami létezhet. Ennyi volt az életünk: kellünk egymásnak, mert nincs másunk. Élünk hát csendesen, megvagyunk, s azt mondjuk: révbe értünk. Zokogni kell, de közben reményt ad.

4. A kezdet kezdete

Talán kevésé ismert dal a Fehér babák takarodója című lemezről (a kedvenc Cseh Tamás-lemezem!). Ebben, kérem, a szorongó, a lábközi örömöket először ízlelgető kamasz mutáló keresgélése van megénekelve. Meg egy érett, férjezett nő a lépcsőházból. Az egész helyzet drámája.  És ott van benne a hetvenes évek, sokak szüzességének végleges elvesztése.

5. Széna tér

Egy háborús ballada a 45-ös német kitörésről. A budai utcák fagyos hidege, az orosz balalajkák hangja, Viszockij dörmögése, és a kitörés kényszerű tragikuma. Meg az utókor szembesülése a velünk élő történelemmé szelídült egykori vérzivatarral.

6. Tangó

Ez nem ballada, inkább egy korszak tökéletes, tűéles, mégis fátyolosan nosztalgikus megidézése. Pont, mint amikor a gyerek a függöny mögül lesi, mi történik a nagyok világában. Tudjátok, mit? Dehogynem ballada. Sokak gyerekkorának balladája. A felnőttek teáztak, és úgy tettek, mintha semmiről se tudnának. E zene és szöveg együttes hangulatánál harmonikusabb, hibátlanabb lenyomatot nem lehet készíteni. "Légy ma gyerek, és játssz megint velem..."

7. A jobbik részem

Cseh Tamás azt mondta, ez végre olyan dal, amit mindig is akart (1990-ig kellett várnia rá). Olyat írt neki Bereményi Géza, amit úgy adhat elő, mint Leonard Cohen. És tényleg. Ady, József Attila, Kosztolányi búg benne, meg a gitár és Cseh Tamás legszebb hangja. Azt, hogy „Én úgy vagyok jó, ahogy így vagyok, már én nem leszek másik, matatni szeretek, álmodok, egész kipusztulásig” – ember nem írta le és nem énekelte el ennyire tökéletesen a világtörténelemben. Minden másodperce varázslat.

8. A dizőz dala

Az egyik legfontosabb lemez, a 80 százalékban próza Frontátvonulás végén hangzik fel ez a katartikus dal, melyet egy vasúti pályaudvar éttermében énekel. Ahonnan sehova sem mennek vonatok. Mindenki csak vár. Bankettezők ünneplik saját itt maradt múltjukat, a vécésnéni az egész világ mamikája. A szomorú dizőz arról dalol, hogy egyszer talán majd jön valaki, egyszer tényleg elindulunk. Ez a lemez a teljes kilátástalanságot szólaltatja meg.

9. Lee van Cleef

Cseh Tamás egyik legtökéletesebb dala. Ha Tarantino ismerné, kizárt, hogy ne írta volna bele az egyik filmjébe. Mert maga a dal is filmből vétetett. Az örök westernhősről, aki egyvalamit tud igazán: hátat a falnak vetni és megdögleni (de előbb előreküldeni négy másikat)… Egy olyan korban és egy olyan korról szólt, amikor nem voltak ilyen elátkozott hősök, mert aki az akart lenni, azt elkapta a rendszer, lóháton végigvonszolta a városon, aztán vagy megölte, vagy engedelmes szolgát és besúgót csinált belőle. A revolverhősökből fényképészek lettek. De ahogy az a dübörgő westernkórus megszólal a végén, tényleg úgy érzi az ember, hogy istenek énekelnek.

10. Horváthország

Mit ragozzam: legkedvesebb Cseh Tamás-számom, evör. Amikor először hallottam, szerelmes voltam (mint akkoriban mindig), azért markolta meg a szívemet. Azóta el se engedi, pedig már ritkán vagyok szerelmes. De hát most meg más miatt szól úgy, hogy az ember azt érzi: itt és most írták. Elmenni, elhagyva lenni, fal felé fordulni és azt mondani: menj csak. Menj Londonba, Horváth Anna, vagy bárhogy hívnak. Valamikor ötvenhatosok érezhették magukénak ezeket a sorokat. És most…? De ez nem politika, hanem, ahogy Bereményi fogalmazott: a legsúlyosabb magánügy. Hát persze. Mindannyiunk magánügye, amiről Cseh Tamás olyan felejthetetlenül tudott énekelni.

Kép via irodalmijelen

Somos Ákos