Hazafelé tartott a családjához. Hajnali három is elmúlt már, tudta, hogy másnap az alváshiánytól meg a négy fröccstől úgy szét lesz csapva, amennyire legutoljára egyetemista korában, de cseppet sem bánta. Két taxi és az éjszakai busz is elhúzott mellette, de oda sem hederített. Szüksége volt rá, hogy egy óriásit gyalogoljon, pedig innen még bő fél óra, míg végre bekuckózhat a férje mellé a meleg, ismerős szagú ágyba. De ki kellett szellőztetnie a fejét, átgondolni az imént történteket.

Elmondhatatlanul boldognak érezte magát, hosszú évek óta most először, és ettől rettenetesen megijedt. Ha nincs ez a ma éjszaka a különös történéseivel, talán soha nem ébred rá, hogy mennyire szűkösek lettek a keretei, hogy milyen sivárrá vált az érzelmi élete. Persze, nem akart panaszkodni, távol álljon tőle ez a botrányos gondolatkezdemény is! Hiszen a gyerekei iránt érzett túlcsorduló anyai szeretete olyan mély és gazdag volt, annyira betöltötte őt a füle cimpájától a lábujja hegyéig, hogy korábban el sem tudta volna képzelni, érezhet bárki így egy másik emberi lény iránt. Most már persze tudja, hogy nagyon is. A szerelmi élete meg… hát, az olyan, amilyenek az évtizedes házasságok szoktak lenni, gondolta. Nem is elégedetlenkedett soha, sem tettekben, sem szavakkal. Elfogadta, hogy ennek így kell lennie, hogy ő most már elsősorban anya, meg házvezetőnő, szakács és feleség. Az a korszak, amikor ízig-vérig nő lehetett, óhatatlanul lezárult.

Aztán ez a ma éjjel… mindent felforgatott.

Vajon, ha nem marad ott még egy utolsó, meg egy utolsó utáni italra? Ha nem mennek be táncolni? Ha a férfi nem ül mellé? Ha nem hajol közel hozzá?

Ha nem csapja meg az orrát az az ellenállhatatlan illat, ami a nyakszirtjéből áramlott szédítően? Ha nem figyel rá beszélgetés közben úgy, ahogy már évek óta senki sem? Ha nem érinti meg, szinte egészen véletlenül, a térde felett? Akkor talán még mindig a régi életében éldegélhetne, kényelmesen, zaklatottság nélkül, belenyugodva a kissé egyhangú hétköznapokba.

De a férfi közel hajolt, a szemét az övébe fúrta, kíváncsian meghallgatta, és még a térdét is megérintette. Sőt – idézte fel belepirulva – még vissza is csókolta. Mert bizony, hiába a női szemérem, amit a nagymamája olyan kitartóan belenevelt, hiába az otthon várakozó család, a csókot ő kezdeményezte. Ám ez a zavaró, aprócska részlet a másodperc töredéke alatt elillant, köddé vált, szertefoszlott. Eltűnt a zajos tömeg, a bár, a táncparkett, az egész éjszakai nyüzsgő város. Nem maradt ott más, csak a kettejük szája, nyelve, nyála, meg az a hihetetlen, zsigereit összerántó, fantasztikus érzés, aminek a létezését egészen elfeledte.

Most, hazafelé bandukolva, már józanabb fejjel volt képes elemezni a történteket. Újságíró lévén pontosan tudta, hogy mennyi különbség van – hormonális szinten mindenképp – a között, hogy az ember egy „friss hússal” csókolózik, vagy az évek alatt megszokott házastársával. Az első esetben ugyanis adrenalin szabadul fel a szervezetben, a másodikban pedig – már ha egyáltalán, valami csoda folytán sor kerül arra a csókra – oxytocin. A kettő pedig messze nem ugyanaz.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

De mégis… – érintette meg önkéntelenül az ajkait tűnődve – ez az érzés, ami elárasztotta egész lényét, erről vajon képes lenne a becsületért és a hűségért lemondani? Vagy megengedhet magának egy kicsinyke luxust, nem állandóan, persze, csak úgy hébe-hóba, néhanapján?

És nem is mást, csak egy-egy csókot? Az íze kedvéért?

Hiába gyötrődött e kétségek között egészen hazáig gyalogolva, csak még jobban összezavarodott. Miközben otthon halkan levetkőzött a fürdőszobában, és belebújt a hálóingébe, még egyszer, utoljára megcsapta – immár a saját nyakáról az orrába szállva – a férfi bódító illata. Nem, ennek képtelenség ellenállni, gondolta összeszűkült gyomorral, de pillangókkal a hasában, ahogy bebújt az ágyába.

Nem sokáig aludhatott. Egy órával később keserves sírás közepette felébredt a nagyobbik fia. A homloka ijesztően tüzelt, kutyaugatásszerű, fuldokló köhögésétől az anya ereiben meghűlt a vér. El sem mozdult egész nap aztán a betegágy mellől. Buzgón cserélte az átizzadt lepedőt, priznicelt, teát főzött, meg sok gyömbérrel húslevest, mesélt, vigasztalt, ölelgetett. És közben rettenetes lelkiismeret-furdalás gyötörte. Hát, milyen anya az ilyen?! Mindenféle idegenekkel, vagy legalábbis félismerősökkel kóricál az éjszakában, miközben a gyereke betegen fekszik? A csók emlékébe most először némi keserűség vegyült. De sokáig nem ért rá az emlékein tűnődni, vasárnap kora estére a kisebbik fia is belázasodott. Kipirult arccal sírdogált, és időnként a füléhez kapott fájdalmasan. Másnap mindenképp ki kell hozzájuk hívni az ügyletet, a munkahelyével is beszélnie kell, meg lemondani az óvodai étkezést az egész hétre – szedte össze a gyakorlatiasabb dolgokat, hátha azok megnyugtatják háborgó gondolatait. Mert legbelül a lelkiismeret-furdalás iszonytató férge rágta. Nem volt babonás, a spiritualitástól is végtelenül távol érezte magát. Ennek ellenére pontosan tisztában volt vele, hogy a gyerekei betegségét ő okozta. A hanyagságával, a hűtlenségével, azzal, hogy ha csak egy röpke pillanatra is, de elképzelte, milyen lenne, ha mindebből kilépne. Egy percre elengedte a lélekben örökké szorongatott kezüket, megszüntette a mindenható anyai védőburkot, beengedte a külvilág szörnyűségeit az ő békés fészkükbe.

Miközben hétfő reggel a férjének tízórait csomagolt a konyhában állva, a zsinórban harmadik átvirrasztott éjszaka után kócosan, ébenfekete karikás szemekkel, határozottan a telefonja után nyúlt. Először leblokkolta, majd ki is törölte a jó szagú férfi összes elérhetőségét. Komolyan, egyáltalán hogy jutott bármi olyasmi is az eszébe?

A férje szépen vasalt ingben, drága öltönyben, szappantól és parfümtől illatozva lépett elő a fürdőszobából. Gyors mozdulattal felmarkolta a gondosan elkészített szendvicsét, majd futó puszit lehelt a felesége homlokára.

– Késő este jövök csak, a hétindító után a főnök még külön szeretne velem beszélni. Talán egy sört is bedobunk. Jó?

Aztán lendületesen kilépett az ajtón. Már a liftben előhalászta a zsebéből a telefont, és az üzenetekre kattintott. Hóna alatt a nejlonzacskós tízórait szorongatva kissé ügyetlenül pötyögött:

„Helló, bébi, akkor az este is áll még, meg más is…” Utána küldött még egy kacsintós szmájlit – a félreértések elkerülése végett, meg a biztonság kedvéért egy padlizsán emotikont is.

 

Fiala Borcsa