Bangsaen városa körülbelül 70 kilométernyire található Bangkoktól. Az első hely a tenger partján. Csak a thaiföldiek között népszerű. Külföldit alig látni. A lakóparkban, ahol éltünk, szintén csak thai emberek éltek. Kedvesek voltak velünk, befogadók, noha nem nagyon beszéltek angolul. Nagyrészt a nemzetközi testbeszéd és mutogatás nyelvén értettük meg egymást.

A közvetlen szomszédunk viszont, akinek egy kislánya is volt, egészen folyékonyan beszélt angolul. Nem kifejezetten beszédes nő, aki – bár nagyon fiatal volt – mindig szomorúnak tűnt. A lakóparkban nem is barátkozott mással, csak velem. Talán egy idegennel könnyebb volt beszélgetnie, talán egy idegennek könnyebb volt elmesélnie ezt a történetet:

„Igen, új az autó. Nem mondom, hogy az enyém, de mégis az. A férjem évente lecseréli nekem. Csak a legszebb nyugati modellekre. Lassan a medence is elkészül a kertünkben. Hatalmas lett! A kislányom imád vízben lubickolni, ezért építtetett neki ekkorát.

Nem jön sokszor. Hétvégente elnéz felénk, olykor kéthetente. Ünnepekkor esetleg elutazunk együtt olyan helyekre, ahova a gyerek szeretne menni. Hong Kongban, a Disneylandben többször is jártunk már. Nem dolgozom, sok pénzt ad haza minden hónapban. Amúgy is, mihez kezdenék én? Se diplomám, se tapasztalatom.

Mostanában folyamatosan haragszom. Időnként azt kívánom, bár ne adna! Nem kell nekem se szép autó, se nagy ház. Csak azt szeretném, ha nem lennék állandóan mérges, ha nem lennék ilyen tehetetlen!

Tizennyolc éves voltam, amikor megismerkedtünk. Pattayán az éttermében dolgoztam pincérnőként. Északról származom, ott nincs ekkora csillogás, nincs ennyi jövés-menés, nincsenek külföldiek. Igazából csak rizsföldek, kókuszpálma-ültetvények, napkelte és naplemente van, látványosságnak pedig elvétve pár vízibölény. Amikor odakerültem, nagyon élveztem a pezsgést, imponált, hogy milyen nyugalommal intézkedik az étteremben, hogy mások felett hatalma van. Imádtam hallgatni, ahogy egy egész birodalomról álmodozik. Ő akkor már harminc felett járt, a korkülönbségre is azt gondoltam: tökéletes. A barátnőim mind ötven feletti fehérekkel mászkáltak akkoriban.

Azóta eltelt nyolc év, pocakot eresztett, és virsli ujjai lettek, de megcsinálta. Valóra váltotta az álmát. Egy egész étteremhálózata van országszerte. Láttad azt az új trendi helyet a főút mellett? Az is az övé. Hó elején nyitott. Az éttermek mellett annyi ingatlanja és üzlete van, hogy nem is tudnám felsorolni.

Hogy miért nem mondom erre mind azt, hogy a „miénk”? Mert nincs olyan, hogy„mi”, csak „ő”. Talán két-három másik nője lehet még mellettem. Nem tudom. Néha kapok egy-egy kéretlen üzenetet ismeretlen nőcskéktől, mind ugyanazt írják: »takarodjak a színről, a férjem már az övék«. Amikor az első ilyen üzenetek jöttek, sírtam. Kínkeservesen. Nem értettem, mi történik, valahogy mégis belesodródtam, mintha éber kómából figyelném. Mintha amit látnék, csak egy játékfilm lenne, nem az életem.

Soha sem beszéltünk erről a férjemmel.

A köztünk kialakult csendszakadék elmond mindent helyettünk. A csend akkor sem tágít, amikor hazalátogat és szexelünk.

Monotonan. Ő csak úgy, mintha könnyítene magán, mint amikor eszik vagy ürít. Én pedig úgy, mintha a házat rendezgetném, kötelességszagúan.

Most huszonhat vagyok. Fiatalon annyi tervem volt, annyi mindent akartam csinálni. Egyetemre akartam járni, külföldön akartam élni, barátnőkkel akartam mulatni. De már nem lehet. Gondoskodnom kell a lányomról, a házról, a kertről… és most már a medencéről is. Szabadulnék ettől mind, de hova?

Reggelente, miután elviszem a gyereket az magánóvodába, azon gondolkodom, hogyan tovább. Naphosszat itthon vagyok az üres házban, körbejárom az emeleteket, és amikor megigazítom a függönyöket, kinézek a lakóparkra. Látom, ahogy mások dolgozni indulnak, vagy ahogy férjek hazajönnek ebédelni, látom, ahogy nevetnek az emberek, ahogy a barátaik jönnek látogatóba, ahogy az anyák a szikrázó nap alatt mosolyogva teregetnek. És amit látok, az keserűvé tesz. Mindenkinek jobb élete van nálam.

Néha eljátszom a gondolattal, hogy összepakolom magunkat, és soha többé nem nézek se felé, se vissza. De ehhez nagyon sok pénzre lenne szükségünk, nemcsak a lányomról és rólam van szó, hanem az egész családomról. Nekik pedig nem akarok csalódást okozni. A szüleim és a testvéreim még mindig Északon élnek. Abból a pénzből, amit én küldök nekik. Végre elég ételhez és italhoz jutnak. Sőt, lett laposképernyőjű tévéjük, és okostelefonja, tabletje is van mindenkinek.

Felelősséggel tartozom értük, hiszen én vagyok, az, aki megcsinálta, akinek sikerült kitörnie a szegénységből.

Azért aggódnak is a lelki üdvömért. Tudják, amit én is, hogy az ilyen élet bűn. Anyám viszont mindennap imádkozik a megtisztulásomért Buddhához. A pénzről sajnos nem tudnának lemondani. Ha hó elején egy-egy napot csúszok az utalással, már hívnak is.

Csak azt nem tudom, mi legyen. Hogyan mutassak a lányomnak jó példát? Nem akarom, hogy csak feleség legyen. Nem akarom, hogy valaha használati tárgynak érezze magát. Sőt, azt sem szeretném, ha az apja tartaná el egész életében. Azt pedig végképp nem szeretném, hogy idővel én szoruljak rá. Nem, neki nem szabad ilyen sorsa jutnia.

Jajj, hogy elrepült az idő! Ne haragudj, mennem kell! Péntek van, mindjárt itt lesz, és még nem is sminkeltem!”

Lejegyezte: Rohr Linda

Linda Thaiföld-sorozatának előző részét egy ladyboy gyerekkoráról ITT olvashatod.
A második részt, a norvégról, aki nőt vett magának, ITT találod.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/twinsterphoto