–

Ázsiában megszokott, hogy a gyerekeket a nagyszülők nevelik vidéken, míg a szülők karriert építenek a városban. Általában iskolakezdésig áll fenn ez a helyzet, később a gyerekek főiskolára vagy egyetemre mennek, kirepülnek otthonról és kollégiumba költöznek. Ez azt jelenti, hogy jó tíz évet tölt szülő és gyerek egy fedél alatt. A szülők pedig anyagiakkal próbálják pótolni, amit elszalasztottak. Volt egy ilyen „elkényeztetett” diákom, aki az első óránkon azzal indított, hogy úgysem buktathatom meg, mert a szülei mindezért a szolgáltatásért, amit én tanárként nyújtok, fizetnek. Egy évig voltam a tanára, ez alatt az idő alatt valami fura barátság alakult ki köztünk, ami még ma is tart. Ez az ő története:

„A monszun nehéz illata, én csak így hívom. Érzed? Legyek épp Bangkokban, Pattayán vagy az északi Chiang Maiban, esetleg Chiang Raiban, ha az orromban megérzem a jázminbokrok és a nedvesség keverékének súlyos egyvelegét, mindig a gyerekkorom jut eszembe.

Fent, északon, Lampang és Chiang Mai között egy városka szélén, egy rizsfarmon nőttem fel. Én és még nyolc unokatestvérem. A nagyszüleink neveltek minket onnantól fogva, hogy már nem szoptatott anyánk, egészen addig, míg iskolába mentünk. A szüleimnek így sokkal könnyebb volt Bangkokban dolgozni és sok pénzt keresni.

Nem kellett rám külön figyelniük. Tudták, hogy jó helyen vagyok. Vonalas telefonon egy héten egyszer felhívtak minket.

Először a nagymamám számolt be nekik mindenféléről, aztán én is beszélhettem velük.

Nem jártunk óvodába, unokatesóimmal csak a farmon csavarogtunk egész nap. Hamar megtanultuk, hogy a különböző kígyóktól hogyan tartsuk távol magunkat. Csak a hatalmas varánuszok leptek meg mindig a tavak és mocsarak környékén. Ők ugyanis olyanok, mintha a jégkorszak előttről maradtak volna itt. Néhány példányuk két méter nagyra is megnő, azokat gyerekként hatalmas dinoszaurusznak hittem. Emlékszem, alig vártam, hogy a szüleimnek elmondjam, mekkora dinókat láttam. Persze így, a kagylónak meséltem azt is, hogy megtanultam biciklizni, és azt is, hogy ha rosszat álmodtam éjszaka. Anya mindig késve válaszolt, mintha nagy levegőt kellett volna vennie, mielőtt velem örülne, vagy mondana valami megnyugtatót.

Én voltam az egyetlen srác, az unokatestvéreim mind lányok voltak, és mindenkinek volt rajtam kívül testvére. Nem sok fiús dolgot csináltam gyerekként. Nem mintha hiányzott volna. Inkább a nagymamám gondoskodott rólunk. Nagyapa konzervatív volt. Hallgatag és tiszteletet parancsoló. Nem játszott velünk, talán már nem is hajlott úgy a dereka. Amúgy is a rizsfarm irányításával foglalkozott a legtöbbet. Nagymamának különleges megérzései voltak velem kapcsolatban. Alig öltöztetett fiús ruhákba, legtöbbször az unokatestvéreim ruháit kaptam „kölcsönbe”. A mai napig szeretek lányruhákat hordani, pedig már huszonegy vagyok. Esküszöm, a magas sarkúban eltöltött este a legjobb edzés a lábaimnak. De ez most lényegtelen.

Azt kérdezted, miért olyan fontos számunkra, hogy minden ünnepet a családdal töltsünk?

Az ünnepek, a hosszú hétvégék voltak az évnek azon napjai, amikor találkoztunk a szüleinkkel. Mindig eljöttek a nagyszüleimhez a nagyházba, hogy együtt legyünk. Részleteiben egy ünnepnek a tradícióira sem emlékszem abból az időből. Csak arra, hogy igyekeztem minél többet magamba szívni anyából és apából. Nagyokat sétáltak velem, csak velem. Mindig úgy mentünk a rizsföldekre naplementét nézni, hogy egyik kezem anya kezében, a másik apáéban volt. És csak sétáltunk, amíg be nem sötétedett. 

A rizsföldek zöldje a kedvenc színem. A nyers, friss, élettel telt zöld. Olyan nagyon vártam mindig, hogy végre együtt lássuk, csak mi hárman. Mielőtt megérkeztek volna, mielőtt az autójuk a farmra vezető földútra befordult volna, órákig lestem a kapu lécein át, mikor jönnek végre. Nagymamám ebédig alig bírt a házban tartani, már futottam is át az udvaron. Két kezemmel a lécekbe kapaszkodtam, és próbáltam elképzelni, milyen lesz, ha a szüleim bőrét érezhetem a tenyeremben az érdes fa helyett. A réseken át nem láttam elég messzire, pedig nagyon próbáltam, minél távolabbra elnézni, hátha hamarabb ott lesznek.

Csak vártam és vágytam rájuk.

Egy idő után az unokatesóim is csatlakoztak, hiszen az ő szüleik is úton voltak felénk. Gyerekként együtt anyákra és apákra várni, valahogy mégis magányos.

Nem játszottunk közben, nem szóltunk egymáshoz, nem is énekeltünk, csak lestük az utat. Keserédes volt, amikor valakihez megérkeztek.

Örültem, hogy találkozom a bácsikáimmal és nénikéimmel, kicsit talán örültem más örömének is, de közben minden autó láttán, ami nem az én szüleimé volt, mély pangást éreztem a gyomrom környékén. Azt hiszem, ezért fontos, hogy együtt töltsük az ünnepeket. Amióta egyetemre járok, itt lakom a kollégiumban, tíz év után ismét távol kerültem anyától és apától. Mostanában talán ők várnak rám ugyanígy."

Lejegyezte: Rohr Linda

A fotó Synonim tulajdona.