–

Csak egy „szokásos” este

Amikor az ember több ezer kilométerre él az otthonától, sokkal könnyebben ismerkedik olyanokkal, akik hozzá hasonló cipőben járnak, és messze-messze élnek a szülővárosuktól. Aztán van, hogy kiderül, mégsem hasonló az a lábbeli, és az ismerkedés során meglepetés meglepetést követ. Ez a beszélgetés egy tipikus, normálisnak ígérkező estén történt. Lemotoroztunk a kedvenc tengerparti bárunkba, hogy megnézzük az épp aktuális Liverpool-meccset, merthogy a Bajnokok Ligája Thaiföldön legalább akkora esemény, mint Angliában.

De a meccsről teljesen elvonta a figyelmünket egy norvég férfi és thai felesége, akik épp csak megálltak Pattaya felé félúton egy pár sörre…

Egyike volt ez azoknak a pattayai bároknak, amelyekbe, ha belépsz, azonnal kényelmetlenül érzed magad. A budik messziről bűzlöttek, a vörös, kopott bársonyfüggönyök nikotintól sárgállottak, a vörös műbőr foteleken foszlott a kárpit, a kikandikáló szivacsról virított a szutyok. Lehetőleg frissen bontott üvegből kértem a sört, a whiskey-t pedig szívószállal ittam.

Lányok ilyen helyeken is vannak bőven. Vadásszák a kuncsaftokat. Az idős, kerekesszékes vendégekre tekintettel, még akadálymentesítették is a helyet. Rúdtánc is volt, egy alig harminc centi magas pódiumon. Nevetségesen hatott, ahogy tekeregtek rajta a mindenre kapható lányok. Természetesen pénzért. Megfelelő összegért tényleg mindent lehetett. Aztán, ahogy telt-múlt az éj, az árak egyre lejjebb kúsztak. Ha bevállaltad, hogy te legyél az aznapi utolsó, már alig 300 Bahtért elvihetted bármelyiket.

A norvég mesél

És akkor innentől kezdve jöjjenek főszereplőnk, a norvég férj szavai:

Itt találkoztunk a feleségemmel. Én norvég vagyok, ő thai. Nem beszélünk közös nyelvet, bár egyre szebben töri az angolt. Három éve vagyunk házasok. Ha szigorú tényszerűséggel mesélném a történetünket, azt kéne mondanom, „vettem magamnak egy nőt”.

Ő ugyanis ott ült ebben a bárban. Csak bámult maga elé, nem akaszkodott férfiakra, nem akart pénzt, nem akart italt, nem akart bagót, semmit sem akart. Csak ült, és üres tekintettel nézte, ahogy a bárban óráról órára lealjasodnak a kurvák és vendégek. Majd megszakadt a szívem érte. Persze már én is elég részeg voltam.

Megkértem a pultost, hogy hívja ki nekem a madámot. A „madám” egy köpcös, tetovált, ötvenes fószer volt. Kérdéseim hallatán csak a vállát rángatta. Csak annyit tudott, hogy az előző menedzsment hagyta hátra a lányt, amikor átvette a bárt. Azt mondta, hogy kiégett a csaj, így néz ki, ez van. Kérdeztem, mennyi, mondta, ha iszom még két sört, a vendége vagyok a lányra. Mondtam, nem, nem így gondoltam, mennyi örökbe?

Mennyi, ha megveszem magamnak, és elviszem innen? Na, ennek már nagyon megörült. Tízezer Bahtot kért érte. Szó nélkül kifizettem. Mennyi is az: talán 250-300 Euro? Semmi pénz egy életért.

Szóltak a lánynak, hogy itt az új tulajdonosa. Thaiul beszéltek, nem értettem pontosan, mit mondtak neki. Egy ridiküllel lépett ki a kijáraton. Rám nézett, majd fel az égre, mintha a csillagokat keresné, csak épp a túlzott mesterséges fénytől nem látná. Elmentünk a hotelembe, és néma csendben aludni tértünk. Nem, nem nyúltam hozzá. Ő az ágyban aludt, én a kanapén. Amikor felkeltem, ő még mindig aludt, és csak aludt és csak aludt, egészen délutánig, mintha még sosem aludt volna előtte.

Az volt a tervem, hogy megmondom neki, menjen, élje az életét, legyen szabad. Persze nem tudtam thaiul, ő meg akkor még nem beszélt angolul, csak egy keveset. Elvittem hát egy internetes kávézóba, és ott számítógépen próbáltam neki lefordítani, mit akarok. Ő bólintott, és ennyi. Nem mosolygott, nem örült, nem ugrott a nyakamba, nem hálálkodott.

Gondoltam, itt az idő, szedem a sátorfámat. Próbáltam tőle elbúcsúzni, de valahogy nem sikerült. Bárhová mentem, folyamatosan jött utánam. Mindig egy lépéssel mögöttem. Csak jött és jött… és nem tágított. Egyszerűen nem bírtam hátra hagyni. Mint amikor egy kóbor kutya melléd szegődik. Végül beletörődtem. Vettem neki új ruhákat, annyit, amennyi kellett. Egy idő után ő rendelt az éttermekben thai nyelven, így potom pénzekért mindig fantasztikusakat ettünk. Esténként inni jártunk, ő csöndben, szinte észrevétlenül intézte az életet körülöttem. Ha elfogyott a söröm, rendelte is következőt, tudta, mikor vagyok éhes, és mit kívánok, kitanult engem nagyon hamar.

Pár hónap után nem is tudtam elképzelni nélküle az életem. Esküszöm, úgy éreztem magam, mint egy nemes.

Aztán végre kiderült, ki ő

Jó egy évbe telt, mire angolul el tudta nekem mesélni, hogy nagyon szegény családból származik, és van vagy nyolc testvére. A szülei nem tudták őket megtartani, így az idősebb fiúkat szerzetesnek, a lányokat pedig kurvának adták. Ő tizenhárom évesen került a bárba. Először csak takarított, majd felszolgált, és amikor tizenhét éves lett, áruba bocsátották a testét. Úgy tudta, ami pénzt keresett, azon a bár és a szülei osztoztak. Huszonkilenc volt, amikor rátaláltam. Sosem ismert más életet, nem volt senkije, haza sem tudott volna menni. De valójában akkor már nem is emlékezett se a szüleire, se a testvéreire. Élete legnagyobb részét abban a koszfészekben töltötte. Nem mehetett ki, a bár felett lakott egy szobában nyolc-tíz sorstársával. Ételt-italt kapott szépen, viszonylag jó dolga volt szerinte, nem verték, nem is nagyon bántották, hacsak egymást nem a többi lánnyal.

Komolyan mondom, azt hitte, ez az élet rendje. Nem ismert más sorsot.

Aztán egyszer csak már nem volt kedve szórakoztatni, csak csendben akart lenni. Azt mondta, van, aki ezt szereti, még így is akadt pár kuncsaftja. De végül megöregedett. És tényleg idősebbnek tűnt, mint harminc.

Azért mára már sokkal egészségesebbnek néz ki. Szebb a bőre, nem sárgítja a bőrét az állandó cigifüst, amiben addig élt. Orvoshoz is elvittem egyszer. Minden rendben vele. A fogorvosnál néhány tömésre volt szüksége.

Aztán összeházasodtunk. Nem volt más lehetőségünk.

Azóta is együtt

Általában fél évet minden évből Norvégiában töltök. Megszedem magam alkalmi munkákból, amit aztán fél éven át Thaiföldön költök el. Csak nem hagyhattam itt, hogy hat hónapig várjon rám. Így van vízumunk: ő jöhet Európába, én könnyebben jöhetek Thaiföldre.

Nem az a szokásos love story, mi?

Hogy gyerekeink lesznek-e? Egyszerű a válasz: nem. Az orvos megmondta, hogy őt is, mint minden ilyen lányt, mielőtt munkába áll kipakolnak, vagy elkötnek, vagy valami.

Érted.

Értem?

Így fejezte be a történetüket Vidar. A férfi amúgy harmincöt felett járhatott, talán már közelebb a negyvenhez. Nem volt pocakos. Szálkásan, izmos, egészen sármos, tipikus északi arcéllel. Külsőleg semmi nem indokolná, hogy nőt vegyen magának. A lábai egy pillanatra sem álltak meg, folyamatosan beszélt, teátrális volt minden mozdulata. Nam, a felesége mintha ellenpontja lett volna. Nyugodt és kiegyensúlyozott hatást keltett, az arca kellemes, olyan, amit átlagosnak szokás mondani.

Figyeltem őket együtt. A nő egész este gondoskodott Vidar jóllétéről, és ha már mi is ott voltunk, rólunk is. Szavát alig lehetett hallani, csak ha a férfi kérte, helyeseljen, hogy milyen őrült a sztorijuk, akkor mosolyogva bólintott Vidar szavaira.

A sztorijuk egyike lett azon történeteknek, amelyek éveken át velünk maradtak. Már azelőtt is, hogy velük találkoztunk volna,  jártunk olyan eljegyzési bulin, amit egy prostituáltakkal teli lokálban tartottak, mert a menyasszony addig ott élt, és a legközelebbi családja, vagyis a többi lány és a hely menedzsere így búcsúztatta. A férjemnek pedig volt olyan kollégája, akinek a felesége félévente elhintette, hogy terhes, és mindig elvesztette a babát. Majd kiderült, hogy őt is sterilizálták, mielőtt Pattayán munkába állt, csak borzasztóan szégyellte, hogy így alakult az élete. 

Mégis, Nam és Vidar története lett számunkra a pattayai párkapcsolat-sztorik esszenciája.

Talán az, hogy a mi gondolkodásunknak, világnézetünknek meredek helyzet ellenére is, ez a két ember valahogy passzolt egymáshoz.

A nyilvánvalóan magukkal cipelt alá-fölérendeltség ellenére is megvolt a kapcsolatukban az a kvalitás, ami normál esetben a szerelemesek sajátja; azért, mert egymásra találtak, és megismerték egymást, többre lettek képesek.

Együtt az sugárzott róluk, hogy övék a világ, és pont azt az életet élik, amit megálmodtak maguknak. Épp ezért a történetük, ami alapvetően émelyítő, és több ponton is elítélhető, a végére a szemünk előtt értelmet nyert. Az egész rendszer ambivalenciája és morális hibái valahogy mégis valami jót hoztak létre. 

Rohr Linda

Linda Thaiföld-sorozatának előző részét egy ladyboy gyerekkoráról ITT olvashatod.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Natalie_magic