Ebben a ruhában benne van az eddig eltelt tizennyolc év minden apró mozzanata, ami a maga nehézségével egyszerre volt jó és kemény. Ebben a ruhában már benne van az elengedés, a felnőtt kor átlépésének határa, a tudat, hogy az élet éppen változik, hogy a változás jó, de gyökeres és visszafordíthatatlan. Az öröm, hogy ezt láthatom, és a veszteség, hogy amit eddig megéltünk, már soha nem élhetjük újra. Az idő törékenysége és mulandósága. Lett egy érett személyiségű gyerekem, aki felnőtt, és épp most lép arra az útra, amin már egyedül megy tovább. A fejlődéséhez eddig a pontig tudtam hozzátenni szavakkal és példamutatással.

Ez tudatosult bennem, amikor megláttam őt ennyire elegánsan. Ebben a ruhában benne van, amit nem tettem meg, mert mindig van olyan az ember életében, amit később másképp gondol vagy másképp tenne. Ezt a hiányérzetet majd más tölti be, jönnek a helyére új típusú boldog családi pillanatok. Látni a gyermekem kész emberként, és tudni, hogy amíg eljutottunk ebbe az életfázisba, mennyi átvészelt, átizgult, örömmel töltött és boldog napok-percek eredménye kellett. Mennyi fárasztó pillanat, mennyi teher – bármennyire is úgy éltem meg ezt a tizennyolc évet, hogy minden percben tudtam, egyszer ez a „madárka elrepül, és szárnyalni fog”. Mindig próbáltam tudatosan megélni az adott percek boldogságát.

Nehéz volt reggel korán kelteni az apró óvodás gyermeket egy fáradt nap után, amikor sötétség ült a házon. Majd elindulni az óvodába és a vasúti sorompónál, hogy a kinti homályt tompítsam, együtt hangosan számoltunk a tehervagonokat, és nem fáradhattam el még a harmincnegyediknél sem, mert egy gyerek lelkét ezek az apró mozzanatok építik.

Benne van az elengedésben, amikor megtanulta, hogy nem lehet mindent egyszerre megkapni, hogy egy nap csak egy dolgot választhat a boltból. Így amíg én vásároltam, ő legalább ötször szaladt vissza kicserélni a kiválasztott terméket, majd az utolsóval együtt boldogan mentünk haza.

Benne van az sok-sok pillanat is, amikor már attól is ragyogott a szeme, ha meglátott.

Vagy amikor kisiskolásként a küzdelmes éjszakai tanulás után végre megkapta a megérdemelt jegyet Még most is a fülembe cseng az a boldog, örömteli hang, amikor közölte velem. Tükrözte azt az érzést, hogy elismerték a tudását és az erőfeszítését. Vagy amikor a sok tanulás után mégsem lett meg a várva várt jó jegy. A kudarcélményt feldolgozni, hogy nem áll meg az élet bármennyire is küzdöttünk – mégsem sikerült, hogy legközelebb újra küzdeni tudjon, és vele együtt én is.

Ebben a pillanatban benne volt az is, amikor a kedvenc poharamat eltörte. Látszott az arcán, hogy neki jobban fáj, mint nekem. Szóltam neki, nehogy belelépjen a szilánkba, majd együtt feltakarítottuk. Az a pohár már semmit nem jelentett számomra, elvesztette az értékét.

Majd jött a kamaszkor, a gyereknevelés egyik legkeményebb feladata, a szülőtől való eltávolodás, és minden, ami egy normális fejlődés része ebben a korban. A gyermekem, akinek eddig minden rezdülésével tisztában voltam, de akinek a személyes adatain és az adott időben meghatározott GPS-koordinátáin kívül mást már nem ismerhettem. Tudnom kellett, és egy percre sem felejthettem el, hogy ez teljesen normális ebben a korban. Elkezdődött a leválás, ez volt ez első felkészülési fázis arra, hogy megtanuljam az elengedést.

Két választásom volt: állandóan ellenőrzöm, kockáztatva, hogy még jobban eltávolodik, vagy hagyom, hadd próbálgassa a szárnyait. A másodikat választottam, és ez volt a jó döntés.

Látni egy felnőtt embert, és büszkének lenni rá, hogy itt tart, és én is itt tartok. Egy következő életszakaszban, várakozva az újra. Ez a magasztos érzés öntött el, amikor megláttam őt, ahogy szaladt felém. Most már érzem, hogy nehéz az elengedés, és mégis mennyire boldog ez a pillanat, amikor annyi év befektetett energiája megtérül. Nincs jobb „befektetés” egy gyereknél, nincs kárba veszett idő, nincs felesleges mondat, és nincs felesleges másodperc sem. Minden megtérül, csak vegyük észre a pillanatot!

Elek Szilvia

Kép: indafoto/ wzsofi