Érettségire való felkészülés

Amellett, hogy rengeteg órájuk van, megkezdődtek az érettségi felkészítések is. Ott lebeg a fejük felett az, hogy február 15-éig el kell dönteniük, merre menjenek tovább, mi legyen a következő állomás, mik legyenek az érettségi tantárgyak, és miből tegyenek emelt szintű vizsgát. Ők az első osztály, akik már az új rendszer szerint fognak felvételizni:

mindenkinek kötelező egy emelt szintű érettségi és egy középfokú nyelvvizsga ahhoz, hogy felvételizni tudjon.

Tudtuk, hogy így lesz, de most vált realitássá. Abba most nem mennék bele, hogy mennyire értek egyet ezzel a döntéssel, mert az egy teljes cikk témája lenne… Tény, hogy nem szívesen lennék a bőrükben.

ITT olvashatjátok el a részletes feltételeket az érettségi vizsgához, nem is akarok belemenni a részletekbe, de tanulságos olvasmány, az biztos!

Mi történik a jövőben?

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Hihetetlenül sok mindenben kell dönteniük, amelyek mind-mind meghatározhatják a későbbi életüket. Ez óriási nyomást helyez rájuk. Osztályfőnökként az lenne a dolgunk, hogy segítsük őket ezekben a nehéz kérdésekben, de legalábbis mankók legyünk abban, hogy megtalálják az útjukat, ráleljenek arra, mivel is szeretnének majd később foglalkozni. Nekünk sem könnyű, nagyon nem. Hisz amellett, hogy motiválnunk, támogatnunk kell őket, arra is figyelnünk kell, hogy tanuljanak, ismételjenek, készüljenek rendszeresen.

Az egyensúlyt pedig nehéz megtalálni: néha úgy érzem magam, mintha meghasonulnék.

Az egyik szavammal bátorítom őket, hogy bízzanak magukban, a másikkal pedig számon kérem, miért nem tanulnak eleget. Ilyenkor utálom magam, hogy a már majdnem felnőtt emberekkel kicsit smasszerként kell viselkednem.

De muszáj így tennem, ha el akarjuk érni a céljaikat. Az elmúlt pár hétben rájöttem, mennyire megvisel ez a helyzet mindenkit, őket és engem is. Ennek az évnek emellett fantasztikusnak, emlékezetesnek is kellene maradnia. De hol van az egyensúly, hol van a határ? Még én is keresem, és néha túlcsúszok vagy az egyik, vagy a másik irányba.

Közeleg a szalagavató

Ráadásul a tanulás mellett rengeteg olyan téma van, ami még tovább borzolja a kedélyeket, és vele együtt rengeteg újabb dilemma. Mit énekeljenek a szalagavatón, hogy vonuljanak be, kinek ki legyen a táncpartnere, ki kit hívjon meg, milyen színű legyen az ing, hol legyen a buli utána? Huszonnyolc emberrel ez a döntés nem olyan egyszerű, mert ami ötnek tetszik, attól a másik öt hidegrázást kap. És akkor még mindig van öt, akinek „mindegy”, aztán persze a döntés után megy a morgás, hogy „miért pont ez?”. Én pedig állok, és néha nem hiszem el, ami történik.

Próbálok pártatlan lenni, nem belemászni, de nem is közömbösnek lenni. Mediálni, de adott esetben igazságot is tenni. Szavazást levezetni, véleményeket ütköztetni, konfliktusokat kezelni. Nap mint nap. Hát, sokszor tanítottam már végzős osztályban, de eddig mindig csak a partvonal mellől néztem a kollégák gondterhelt arcát ebben az időszakban. Naivan azt hittem, hogy nálunk majd más lesz, könnyen fog menni. Most be kell, hogy valljam: tévedtem… Nem is kicsit. Próbálok nem összeomlani, kihátrálni, megfutamodni, de néha úgy tűnik, sokkal könnyebb lenne.

Aztán persze mindig győz bennem az irántuk érzett szeretet. Akkor is, ha olykor nem éppen kedvesen adok hangot az elégedetlenségemnek – mert néha sajnos ezt is meg kell tennem.

Hamarosan elvonulunk egy hétre táborozni, hátha majd ott oldódnak ezek a dolgok. Hátha ott megértik, mit és miért. Mert végre csak mi leszünk. Együtt, egymással.

Amikre még nem is merek gondolni…

Milyen lesz a tabló? Kik lesznek rajta? Milyen minta lesz a tarisznyán? Milyen virággal ballagunk? Milyen dalokra vonulunk be? Nem, erre most nem akarok gondolni, mert akkor tényleg megőrülök! Azért ha valakinek van tippje, ne tartsa magában! Hiszen több százan, ezren vagyunk az országban, akik most éppen ebben a cipőben járunk, talán elkeseredetten, talán csalódottan. De mégis tennünk kell! Értük, értünk. Mert csak ez számít…

Balatoni József